Rudolf elmesélte, hogy milyen borzalmakon estek át. A Morfeuszék elleni harc során csúnya vereséget szenvedtek. Igaz, az ellenfelek is rosszul jártak. Vendelin jó ideig test nélkül maradt. Hedvig elvesztette az erejét, de csak rövid időre. Morfeusz olyan komoly sérüléseket szerzett, ami miatt napokig nem lesz képes küzdeni. Miután befejezte hosszas beszámolóját Rudolf, nyomban a többiek után érdeklődött.

Yomi elmondta, mire odaértek a fiával hozzájuk, csak Lion és Lucifer volt már csak talpon. Lion jelenleg is alszik. Pontosan nem tudta Yomi, mi történt, de kétségtelenül állította, hogy ők ketten is vesztettek. Lucifer visszament a Pokolba, hogy megerősödjön, mivel megidézett valami lélekvesztőt, már nem emlékezett a nevére. Természetesen Rudolf tisztában volt a támadás nevével és a veszélyességével is. Yominak elmagyarázta, hogy a Lélekvesztő Pokoli Sárkányt, ami bármilyen lelket elpusztít, egyedül nem lehet megidézni. Aki ezzel próbálkozik, az könnyen belehalhat, viszont ha többen teszik, már jóval kisebb az esély rá. Legalább hárman kellenek a támadás megidézéshez, emellett a tiltott eszközök közé tartozott, csak azok használhatják, akik olyanok, mint Lion. Ők voltak azok a lények, akik minden tiltott dolgot használatba vehettek az ügy érdekében. Lionék feleltek a mindenség egyensúlyáért, azaz a jó-rossz, a halandóság-hallhatatlanság, az élet-halál és minden másért.

Yomi, a Rudolffal való beszélgetés után bement Kuramához, aki éppen ébredezett. Ahogy belépett a szobába, hallotta a rókadémon szuszogását, nyögdécselését. Kurama éppen megpróbált felállni az ágyából.

-          Yomi? Mi történt?  – esett vissza az ágyba Kurama. – A többiek?

-          Rendben vannak, ne aggódj! Egyedül Lucifer nincs itt, vissza kellett térnie a Pokolba.

-          Értem, de senki nem halt meg? – aggodalmaskodott.

-          Nem!

       Másnapra Kurama egész jól felépült, olyannyira, hogy már a lábadozó, a még ágyban fekvő Yusukéval beszélgetett.

-          A többiek? – kérdezte kótyagosan Yusuke.

-          Mindenki megvan, csak Lucifer tért haza. Olyan komoly sérüléseket szerzett, hogy az sem biztos… látjuk-e még valaha – magyarázta Kurama.

-          Értem! És hogyan kerültünk ide?

-          Yominak köszönhető, nem sokkal a csata után ő talált ránk.

Délutánra Hiei és Vasis is felébredt. Shura sokat járt Lionhoz abban a reményben, hátha felébred. Yusuke már estére lábra tudott állni.

-          Látom, éltek még – szólt köszönés helyett Hiei a szobájába belépő Kuramának és Yusukénak. – Mi lett a csata kimenetele?

-          Vesztettünk, de Morfeuszék is rosszul jártak – válaszolta Kurama.

-          A francba! – morogta kelletlenül Hiei. – Mi lesz ezután?

-          Nem tudni… Lion még nem ébredt fel, és még Mirosz sem – magyarázta komoran Yusuke.

-          Ha nem történik valami csoda, akkor nekünk annyi, mert ezek vissza fognak még jönni! – füstölgött tovább Hiei.

-          Először is próbáljunk felépülni minél hamarabb, csak azután gondoljunk a visszavágóra – tanácsolta Kurama.

Két nap múlva Mirosz is felébredt, és addigra Vasis is lábra tudott már állni. Aznap meglátogatták néhányan a kómában lévő Liont.

-          Valaminek történnie kellene, hogy felébredjen, ugyanis hall minket. Tudja, mi zajlik körülötte – magyarázta Viktória.

-          De ha tudja, mi zajlik körülötte, miért nem ébred fel? – értetlenkedett Yusuke.

-          Tudod, ez olyan, mint Shura esete. Szüksége van a szeretteire – magyarázta Kurama.

-          Sajnos, nekem vissza kell térnem a világomba. Az én erőm is odaveszett – jelentette be keserű hangon Mirosz. – Még annyi erőm azért maradt, hogy visszatérjek.

-          De hát le van zárva az a világ – jegyezte meg Yomi.

-          Igen, tudom. Mint már mondtam, annyi erőm még maradt, hogy visszatérjek oda. Egy kis időre fel tudom oldani a kötést, utána véglegesen lezáródik – fejezte be, majd hipp-hopp semmivé foszlott, aranyló csillámokat hagyva maga után.

-          Nekem is vissza kell térnem a világomba – hajtotta le a fejét Rudolf.  – A szívemre kapott átok majdnem végzett velem. Addig nem tudok harcolni, amíg az átkot meg nem töröm. Remélem, találkozunk még – köszönt el Rudolf, majd ő is eltűnt a semmibe.

-          Ez így nem jó! – sopánkodott Yusuke. – Ha mindenki elmegy, nem lesz semmi esélyünk!

-          Ennyit a nagy harcosokról, mind megfutamodik! – vágta rá haragosan Hiei. Vasis erre tüzes szemekkel nézet rá.

-          Te ezt nem értheted! – kapta fel a vizet Viktória.  – Ők mind az életüket kockáztatták, majdnem oda is vesztek. Ki tudja, lehet, hogy bele is halnak a sérüléseikbe! Hallottad te is, mi történt a csata alatt! Vigyázz, mit beszélsz! Könnyen végezhet veled a férjem, még ilyen gyenge állapotában is! – fenyegetőzött.

-          Nem ajánlom, hogy Hieit bántani merjétek! – nézet sötéten Kurama. – Ugyanis én már vagyok olyan erős, hogy meggyűljön a bajotok velem.

-          Érdemes Kuramára odafigyelni! – szólt hidegen Yomi. – Ő sosem viccel, bármire képes a harcban. Tudom, főleg azok után, hogy a régi önmaga lett a harcban – nevette el magát halkan. – Veszélyes játékba kezdtek, ha nem vigyáztok, mert volt időm kiismerni Kuramát. Mindig az ellenség előtt három lépéssel előrébb van… sosem vét hibát.

-          Tudod, én nemhiába lettem Lion jobbkeze! Remélem, ennyi elég! – sziszegte fagyosan Vasis, ám a szemében a gyilkolás tüze lobogott. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy Hieit, Kuramát és Yomit megtámadja.

-          Elég legyen! Úgy viselkedtek, mint a gyerekek! Hát nem értitek?! Ha mindenki egymásnak esik, abból semmi jó nem sülhet ki! – ordította el magát Yusuke – Így is rosszul állunk!

-          Igaza van! – helyeselt Kurama.

-          Mondd, mikor tanultál meg gondolkodni, Uramesi? – csipkelődött Hiei.

-          Kuss legyen! – ordította türelmét vesztve Yusuke, majd jól behúzott Hieinek.

-          Hiei! Most tényleg túllőttél a célon! – jegyezte meg szigorúan Kurama.

Yusuke és a többiek mélyen aludtak. Az éj leple alatt minden nyugodtnak, békésnek tűnt, ugyanúgy szerte a világokban is, ám valami mégis történt, valami, ami mindent megváltoztathat. Nagy, félelmetes és különleges erők szabadultak fel a Mennyei Birodalomban, Atlantiszban, Atlaszban, Amazóniában s a Gonosz Szent Földön.

Atlantisz legcsodálatosabb vízeséses völgyében pihengetett Rudolf, egy hatalmas fának nekidőlve. Még nagyon gyenge állapotban volt. Mély bánatában elmerülve nézett a semmibe, amikor valaki gyengéden a vállához ért. A farkasszellem felpillantott, s alig akart hinni a szemének.

-          Wolf!? Az nem lehet! De… hogyan?

-          Szellem vagyok, és nem haltam meg, csak hibernáltam magam. Az igazság, hogy három évvel ezelőtt szellem lettem, amikor Morfeuszék ellen másodjára kellett küzdenünk. Merlin és Orákulum pedig istenek lettek. Eddig ezt nem mondhattuk el senkinek, mert úgy éreztük, nem lenne tanácsos dolog. Egyedül Lion az, aki ember maradt. Sajnálom, nem így akartam – magyarázta hosszasan Wolf.

-          Értem, de akkor hogyhogy veszítettetek?

-          Még nem tudjuk teljesen irányítani az erőnket. Sok minden megváltozott! Bezzeg… Lion! Ő semmit nem változott, mindig ugyanolyan – dunnyogta ölbe tett kezekkel. – Még mielőtt elmegyek az Alvilágba, kicsit helyrehozlak, Rudi, utána Atlantiszt megnyitom – varázsolta elő Wolf az ikerkardjait, az ősi fegyvert, amivel a szerelmét meggyógyította, majd Atlantiszt felnyitotta, hogy mindenki ismét ki és be tudjon járni. – Most mennem kell!

-          Várj, kedvesem! – fogta meg a nő kezét Rudolf, majd szenvedélyesen megcsókolta őt.

Lucifer a Pokol tüzében élet és halál között lebegett, amikor egy hatalmas energia teljesen újjá nem élesztette. A fődémon magához tért, majd kilépett a lángokból, eközben megpillantotta Dragont, kezében az ősi fegyverével. Alig akart hinni annak, amit látott.

-          Szellem lettél!?

-          Az is voltam eddig, idióta! – morgolódott Dragon, majd odament Luciferhez és vállon veregette őt.  – Remélem, most már sokkal jobban vagy.

-          Mióta vagy szellem?

-          Három éve! A nővérem?

-          Kómában van! Morfeuszékkal egy hete már, hogy megküzdöttünk.

-          Értem… Menj vissza a Gonosz Szent Földre és vigyázz a rendre!

-          Áh, tehát már fel is nyitottad!? Nem korai még?

-          Idióta, hígagyú! Húzd már el a beled!

-          Rendben, megyek! – vált köddé Lucifer.

Mirosz mélyen aludt, amikor valaki felébresztette, Főnix volt az. Amikor észhez tért, nagyon meglepődött a látottakon. A fiatal férfi vállán ott pihent az íja, ami kétséget kizáróan egyet jelentett…

-          Három éve vagyok szellem, és nem haltam meg. Ja, még mielőtt mondani akarnál valamit, tudom, hogy mi a helyzet Lionnal – darálta Főnix.  – Amikor ki voltál nyúlva, belepillantottam a gondolataidba. Most vissza kell menjek az Alvilágba. Te maradj itt! – tűnt el a semmibe.

-          Nahát! Szóhoz sem jutottam! – jegyezte meg bambán Mirosz.

Merlin és Orákulum egy elrejtett falból kilépve, megpillantották az odaérkező Pegazust, kezében az ősi fegyverével, a lándzsájával.

-          Minden rendben van? – kérdezte Pegazus.

-          Igen! – válaszolta Merlin. – Ideje, hogy színre lépjünk!

-          Ő hol van? – kérdezte bizonytalanul a nő.

-          Itt vagyok! – lépett ki Orákulum mögül egy három éves, vékony alkatú kisfiú. Szemei aranyszínűek voltak, s ezüsthaja a derekáig ért, melyet leengedve hordott. Fehér pólót és térdnadrágot viselt. A nyakában egy aranykereszt lógott. Angyali szeme pedig kérdően pillantott Pegazusra.

-          Gabriel! De jó, hogy nem esett bajod! – ölelte meg a nő a kisfiút.

-          Anya hol van? Érzem, hogy nincs jól! – szipogta könnyes szemmel.  – Látni akarom!

-          Ugye, Orákulum, Morfeuszék nem tudnak róla? – kérdezte Pegazus.

-          Nem – válaszolta Orákulum. – Most minél hamarabb el kell jussunk Lionhoz, és a gyereket is vinni kell. Ha mind ott vagyunk, nem eshet baja!

-          Jaj de jó! Látni fogom anyut! – ugrándozott Gabriel.

-          Indulás! – mondta Merlin, majd elővarázsolta a botját. Orákulum is előhívta a jogarát.

Dragon és a többiek odaértek az Alvilágba. Mindenki Rajzen egykori otthonához ment, ahol csak pusztulást láttak maguk körül.

-          Gabriel! De jó, hogy nincs semmi bajod! – ölelte meg Wolf a kisfiút, amikor odaért Merlinékhez.

-          Na mi van, öcsipalánta? – borzolta meg Gabriel haját Dragon.

-          Anya hol van?

-          Mindjárt láthatod! – mondta Főnix.

-          Biztos Yominál vannak Lionék! Oda kell menni! – nézett a többiekre Wolf, ám ekkor váratlanul egy nagy földrengés rázta meg az Alvilágot.

-          Mi a fene ez?! – nézett körbe Dragon, azonnal tudta, itt valami történni fog, ami rájuk nézve biztosan nem lesz jó.

-          Nem mi, inkább kik! – szólt egy igen ismerős, vérfagyasztó hang, s a tulajdonosa személyesen Morfeusz volt.

-          Átkozottak! – emelte rá az ellenfelekre a kardját Dragon, mire a többiek is követték a példáját.

-          No lám… – nézett a kisfiúra Hedvig. – Emlékeztetsz valakire!

-          Akit én magam öltem meg! – folytatta Morfeusz, ezután velőtrázó hangon elkacagta magát.

-          Szóval… te ölted meg az apám!? – szorította ökölbe a kezeit a kisfiú. – Megfizetsz ezért! – sziszegte dühösen, majd gondolkodás nélkül egy hatalmas erejű, aranyszínű energianyalábot zúdított Morfeuszra, ami telibe találta őt. A támadás erejének köszönhetően, a színes bőrű férfi nekicsapódott egy lebegő szirtnek.

-          A harcstílusa pedig nem az apjáé – nézett szúrósan a kisfiúra Vendelin. – Biztos vagyok benne, hogy az anya… maga Lion. Jól ismerem az anyád harcstílusát. Neki szokása ez a fajta lényegre törés.

-          Merész egy kölyök vagy! – ugrott a kisfiú elé (kellő távolságban) Morfeusz.  – Hány éves is vagy?

-          Három!

-          Korodhoz képest, fejlettek a képességeid! De van egy szomorú hírem a számodra! Téged is elpusztítalak, úgy mint az apádat!

-          Nem hiszem! – vett fel harci felállást a kisfiú, de Wolf elé állt, mielőtt bármit is tehetett volna.

-          Anyád kitekerné a nyakunkat, ha valami bajod esne, tehát… nyugton maradsz!

-          Ezek veszélyes és gonosz lények! – magyarázta Merlin.

-          Azért tehetsz valamit! – szólt Főnix.  – Vedd fel azt a pajzsot, tudod, amit anya tanított neked! Tedd, amit mondtam! – A kisfiú tétovázott, de szót fogadott a nagybátyjának, és védőfalat vont maga köré.

-          Még a védekező stílusát is Liontól örökölte – morogta Hedvig. – Ezt nem fogjuk egykönnyen áttörni!

-          De még mielőtt megpróbálnátok, addigra már nem lesztek – mondta nyugodt hangon Merlin, s a botját Hedvigre emelte. Egy hatalmas energiagömböt zúdított rá, ami célt is talált. – Orákulum és én Hedviget vesszük kezelésbe.

-          Vendelin Főnixé és az enyém! – emelte ikerkardjait Vendelinre Wolf.

-          Pegazus! Készülj! – rántotta elő a kardját Dragon, ezután gondolkozás nélkül nekirontottak Pegazussal Morfeusznak.

Orákulum és Merlin sziklazáport zúdítottak az átalakult Hedvigre, aki kitért a támadás elől, ezt követően tüzet okádott. Orákulumék védőpajzsot vontak maguk köré. Merlin energiapengékkel támadt vissza. Orákulum pedig energiatűket szórt az ellenségre, amelyek ha valamihez hozzáértek, hatalmasat robbantak. Hedvig gyorsan kitért a támadások alól, s ezután nekirontott Merlinnek, aki gyorsan, ökölbe szorított kézzel a földbe öklelt. A földmaradványok az égbe repültek. Az öreg mágus felemelte a botját, s a hatalmas földmaradványokat az ellenfelére zúdította, eközben Orákulum mágneses energianyalábbal támadt, amivel egy kis időre leblokkolta a hiúzistennőt. Merlin szupergyorsasággal pörgetni kezdte az ujjai között a botját, így egy energialemezt idézett meg, amit egy lendületes mozdulattal útnak eresztett a még sokkos állapotban lévő ellenség felé, akit aztán kettévágott. Hedvig felordított, a teste másodpercek alatt összeforrt, de látszott rajta, hogy megviselte a támadás.

Közben Dragon és Pegazus puszta kézzel harcolt Morfeusz ellen. Hosszú közelharc után a nő elővette a lándzsáját, amit egy hirtelen mozdulattal beledöfött az ellenségbe. Dragon is elővette a kardját, majd ő is ugyanúgy tett, mint az unokanővére. Morfeusznak jó ideig nagy kínokat kellett átélnie, egy taszító bűbáj segítségével ellökte magától az ellenfeleit. Dragon hatalmas energiát összpontosított a kardjába, ezután megjelent a semmiből egy tűzsárkány, amit útnak is eresztett. Pegazus eközben egy démonerejű tűzgolyóval – egy kombinált technikával – erősítette meg az unokaöccse támadását. Úgy eltalálták Morfeuszt, hogy több kilométert repült, még egy erdőt is végigszántott, végül egy hegy állította meg.

Főnix viharpengéket lőtt ki a kezeiből Vendelinre, míg Wolf egy szökőáradatot idézett meg elterelésképpen. Főnix ismét támadott, egy erős átokkal sikeresen lebénította az ellenséget. Wolf ezalatt megpróbálta elszívni az ikerkardjával Vendelin erejét. Egy ideig sikeresen küzdöttek a testvérek, ám az ellenfelük hirtelen ellentámadott. Ökölcsapást mért az egyik közelben lévő lebegő szirtre, s a földmaradványokat a fogva tartói felé irányította. Főnix elővette az íját, s megpróbálta az ellenség szívét eltalálni. Szerencséjére nem volt elég éber Vendelin, így nem tudott a nyílvessző elől kitérni. Wolf sem tétlenkedett, hatalmas erőt gyűjtött a bal kezében lévő kardjába, s egy kék energiagömböt lövellt ki, ami a becsapódás következtében nagyot robbant.

-          Szerintem, hozzáfoghatunk a lelkük elpusztításához – mondta Főnix.

-          Igen, egyetértek! – helyeselt Merlin.

A csapat ugyanazokkal a kézmozdulatokkal és igézettel, amivel Lucifer is próbálkozott, sikeresen és épségben végrehajtották a Lélekvesztő Pokoli Sárkány megidézését. A különbség annyi volt, hogy a lélekpusztító sokkal hatalmasabb méretű s aranyszínű lett. Morfeuszék véglegesen elpusztultak, testben és lélekben egyaránt.

-          Most már leveheted a pajzsot, Gabriel! – kiabált mosolyogva Pegazus a kisfiúnak.

A csapat elindult Yomihoz. Amikor beléptek abba az épületbe, ahol Lionék voltak, Vasiskát pillantották meg legelőször, aki nyomban leterítette Gabrielt. Viktória és Vasis csak nevettek.

-          Szeva! Mi a pálya? Hé, muterod ki van ütve – birkózta le Vasiska Gabrielt.

-          Minden oké! Zúzok is anyuhoz! Ideje, hogy felébredjen… – rúgta le magáról a másikat.

-          Igen, élünk! Nem haltunk meg! – vágta rá Dragon köszönés helyett.

-          Nem ti harcoltatok az éjjel Morfeuszékkal? – kérdezte Vasis.

-          De! És nem volt nehéz dolgunk – válaszolta Dragon.

-          Tehát ennyire legyengítette volna őket az utóbbi küzdelem? Akkor nem volt értelmetlen az összecsapás, legalábbis a részünkről – tette ölbe a kezeit Vasis. – Hé, öcsi, gyere! Anyád már nagyon vár! – szólt oda Gabrielnek, aki éppen próbálta magáról lerúgni Vasiskát. – Fiam, most már elég legyen!

Mindenki elindult Lion szobája felé, ahol Yomi a falnak nekidőlve szundikált.

-          Anya! – ordította Gabriel, aki elsőként ért be a szobába. – Ébresztő! Hasadra süt a nap!

-          Gabriel! Hogy kerülsz ide? – pattant fel az ágyban Lion, ezalatt Yomi is felébredt.

-          Merlinék hoztak ide! – ugrott az anyjára a kisfiú.

-          Merlinék? Jaj, de örülök, hogy semmi bajuk! – mosolygott megkönnyebbülten.

-          Neked van egy fiad? – kérdezte döbbent hangon Yomi.

-          Igen, van!

-          Szevasz, Lion! – köszöntek a testvérek a szobába belépve.

-          Jaj de jó, hogy nektek se esett bajotok! – tapsikolt örömében Lion.

-          Morfeuszéknak vége! – jelentette ki büszkén Főnix.

-          Szuper! Ügyesek vagytok!

-          Képzeld, a fiad úgy letámadta Morfeuszt, hogy még egy nagy hegyet is teljesen rommá zúzott! – vágta be Dragon, ekkor Lion gyilkos tekintetre váltott.  – Nyugi! Semmi nem történt, nem harcolt!

-          Hogy merészeltétek a fiamat a közelükbe engedni?! – kérdezte fagyosan, izzó tekintettel.

-          A fiad is le tudta volna győzni őket! Már nagyon gyengék voltak – magyarázta Orákulum.

-          Mi? Már olyan gyengék voltak? – csodálkozott Lion.

-          Lion! Felébredtél!? – szaladt be Shura, aki aztán az ágyban fekvő ölében kötött ki.

-          Hé! Te ki vagy?! – kérdezte féltékeny hangon Shurát az ágyon ülő Gabriel. – És milyen jogon mered az anyám ölébe fészkelni magad?

-          Ő a kisfiam! Gabrielnek hívják – mutatta be Lion a csemetéjét.

-          Neked már van egy fiad? – kérdezte szomorkás hangon Shura.  – És az apukája?

-          Ő sajnos, meghalt…

-          Sziasztok! – léptek be a szobába Kuramáék.

-          Úgy tűnik, ezután minden olyan lesz, mint régen! – jelentette ki Hiei.

-          Nem! Az a helyzet, hogy minden más lesz – vágott közbe Kurama.

-          Igen! Egyet kell értsek Kuramával, hiszen nemsokára szülők leszünk – magyarázta Yusuke.

-          Nem csak azért – folytatta Kurama. – Úgy döntöttem, végleg itt hagyom az Alvilágot, az igazi családommal az Emberek Világába költözünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy a másik anyámmal nem tartom a kapcsolatot, hiszen neki is tartozom ennyivel. A másik fő oka, hogy végleg az Emberek Világában maradjak… az Seriu és a gyerek. Sőt, úgy határoztam, az igazi családom küldetéseihez is csatlakozom! Rossz lenne, ha unalmasan telnének a napjaim.

-          Mukuro és én itt maradunk! – jelentette ki határozottan Hiei.

-          Én majd Koenmának fogok dolgozni, hogy azért ne unatkozzak – vigyorgott Yusuke. – Azért évente egyszer eljövök ide apám sírjához.

-          Gondolom, ti ott folytatjátok, ahol befejeztétek, amíg ide nem jöttetek, nem? – fordult Dragonhoz Hiei.

-          Jaja! – vigyorgott tarkóra tett kezekkel Dragon. – Tuti, hogy elviszem a csajomat valahova nyaralni, ha addig le nem cserélem egy jobb nőre…

-          Majd szólok neki egy-két jó szót az érdekedben! – szurkálódott csípőre tett kezekkel Wolf.

-          Jó’ va’ má’… csak viccetem’! – vágott kissé ijedt arcot. – Valamikor leugrok majd muterékhez is.

-          Kölcsönkérni! – egészítette ki Főnix.

-          Kuss legyen! – vágott vissza.

-          Mi visszamegyünk a Sötét Birodalomba! – jelentette ki Vasis. – Ha nem haragszol, Lion, azonnal mennénk is.

-          Semmi baj! Rászolgáltál a pihenésre. A birodalmi ügyeket pedig hagyd rám – magyarázta kedvesen.

-          Apa!  Itt maradhatok Gabriellel? Légyszike! – kérlelte az apját Vasiska.

-          Nyugodtan itt maradhatsz – mondta Lion.

-          Fiam, légy jó és szófogadó! Biztos, hogy nem baj, Lion?

-          Biztos, Vasis! – intett egyet. Vasisék elköszöntek Vasiskától, majd egy szempillantás alatt eltűntek.

-          Hé, Gabriel, Vasiska! Jöttök focizni? – kérdezte Dragon. – Te is jöhetsz, kölyök! – nézett Shurára – Nyugi, nem eszlek meg!

-          Na, mire vársz? – mondta Lion Shurának, aki némi tétovázás után elindult a többiek után.

-          Mi is megyünk – indult el Yusuke, akit Kurama, Főnix, Wolf és Pegazus is követett.

-          Azt hiszem, csatlakozom a többiekhez – morogta Hiei, és ő is kiment a szobából.

-          Már csak ketten maradtunk – szólalt meg Yomi hosszú szótlanság után. – Mit csinálsz a jövőben?

-          Magába meg… mi ütött? Olyan kedves lett – vágott bamba képet Lion.

-          Kérlek, tegezz… Azok után, amit a fiamért tettél, ez a legkevesebb. Ha szeretnéd, több is lennék, mint egy egyszerű ismerős – mosolygott rá Lionra, akinek az arca nyomban lángba borult.

Két héttel később az öt testvér mindent befejezett. Rövidesen Mukuro is visszatért az Alvilágba, ahol hamarosan újabb verseny vette kezdetét a trónért.

-          Hölgyeim és uraim, most Enki és Yusuke Urameshi küzdenek, és velük párhuzamban Natsume kisasszony… izé… bocsánat… asszony, mivel ő már Shaku felesége jelenleg! Tehát, Natsume asszony és Hiei küzdenek egymással! Vajon, kik lesznek a döntőben!? – kiabálta a bemondó.

A viadalon Yusuke és Hiei vett csak részt a csapatból. Dragon, Pegazus, Wolf, Mukuro, Főnix, Lion, Gabriel, Vasiska, Shura, Yomi és Kurama egy páholyból nézték az eseményeket.

-          Nem gondoltam volna, hogy Hiei ennyire erős – csodálkozott Mukuro.

-          A legutóbbi kemény harca után… ezen nem csodálkozom – jegyezte meg Kurama.

-          Tényleg, Kurama! Te miért nem harcolsz? – kérdezte kíváncsian Shura.

-          Túlságosan erőssé váltam, és jelenleg más feladatom van.

Enki és Yusuke már jó ideje csak méregették egymást.

-          Hé, Yusuke Urameshi! Nehogy azt hidd, hogy gyengéd leszek! – fenyegetőzött Enki.

-          Ne dumálj annyit! – vágott vissza Yusuke.

-          Tényleg, Yomi! Te… miért nem harcolsz? – kérdezte Mukuro.

-          Más terveim vannak – felelte tömören.

Hiei pusztakezes harcot vívott Natsuméval, és már legalább egy órája tartott a küzdelem. Megunva a játszadozást, s úgy döntött, hogy beveti a sárkányát. A nő védekezni próbált, de nem sikerült, így kénytelen volt a menekülésre, végül feladta.

-          Hiei a győztes! – kiabálta a bemondó. – Ő jutott be a döntőbe! Enki folyamatosan támad, de Yusuke Urameshi minden ütését kivédte eddig! Hihetetlen!

-          Ismerd be! Igazam van! – kezdett vitatkozni valamin Főnix.

-          Ne dumálj, mert leverlek! – heveskedett Dragon.

-          Azt próbáld meg!

-          Uh, most kapsz tőlem! Már úgy is régen vertelek meg! – ugrott Főnixnek Dragon, és püfölni kezdték egymást, mint a gyerekek.

-          Oh, ezek sose hagyják abba! – fogta a fejét Wolf. – Amióta az eszemet tudom, mindig ezt csinálják!

Yusuke és Enki közelharcot vívtak, majd a férfi bevetette a Rei-gunt, miközben egyszerre szellemi és démoni erőt használt. A démon gyorsan kitért a csapások elől, majd ő is visszatámadt egy energiagömbbel, ami eltalálta Yusuke bal vállát. A férfi tudta, Enki erősebb nála, de ez cseppet sem izgatta, sőt!

-          Ideje megmutatni az új támadásomat! – kiabálta büszkén Yusuke, majd erősen koncentrálni kezdett, mire vörös lángok jelentek meg körülötte, ezalatt a kezeit keresztbe tette. Dragon számára nagyon ismerősnek bizonyult a támadás.

-          Ez a hülye egy elemi támadásra készül! Nem lesz rá képes! Ráadásul ez az én kifejlesztett csapásom! Erre egy olyan, mint ő, nem képes! Ha sikerülne is neki, a teste szénné égne! – kiabálta Dragon. – Csoda, hogy eddig nem esett baja a próbálkozások alatt!

-          Ráadásul csak te vagy képes erre – tette hozzá Pegazus. – Senki sem tudta eddig használni ezt a támadást!

-          Megpróbálok a testébe annyi energiát összpontosítani, hogy megússza a dolgot épségben! Utána megölöm, amiért nem hallgatott rám a múltkor – tette össze a kezeit, miközben egy kézjelet mutatott. Erősen Yusukéra koncentrált. – Erőátvitel! – kiáltotta el magát Dragon.

-          Pokoli elemi csapás! – ordította előre nyújtott kezekkel Yusuke, közben a kék energiahullámok körbevették a testét, hogy ne égjen hamuvá.

-          Hű, ez nagyon erős! – kiabálta Enki, közben Főnix védőfalat varázsolt köré, hogy a támadást épen megússza. – Hé, Rajzen fia! Feladom! Bebizonyítottad, igenis méltó vagy az apád emlékére, sőt, sokkal jobb vagy nála! Minden jót! – sántikált le pályáról a démon.

-          Yusuke Uramesi győzött! – kiabálta a bemondó.

Rövidesen a döntősök egymással szemben álltak a küzdőtéren. Hiei támadt először, kardot rántott, ezután nekirontott Yusukénak, aki egy ideig sikeresen kivédte a csapásokat. Egy hirtelen mozdulattal a férfi kiverte a démon kezéből a fegyverét, ezt követően pusztakezes harc vette kezdetét. Legalább tíz percen keresztül püfölték egymást. Hiei egy akkora jobbegyenest kapott Yusukétól, hogy teljes erővel nekicsapódott egy hegynek. A démon összeszedte magát, és úgy határozott, beveti a sárkányát. Yusuke egy hatalmas Rei-gunnal ellenállt. A két támadás nagy erejű robbanást idézett elő, aminek a következtében hatalmas kráter keletkezett. A nagy robbanást mindketten túlélték. A levegőben újra pusztakezes harc vette kezdetét, majd Hiei ismét a fekete sárkányát használta. Yusuke a testébe koncentrálta minden erejét, és a Reiko-dámával ellenállt, azután újra megpróbálkozott az új támadásával. Főnix ezt látva, azonnal egy erőblokkoló átkot bocsátott rá.

-          Azt hiszem, túl sok erőt használtam fel! – mondta magának Yusuke.

-          Mi van? Valami nem megy? Várj, segítek! – gúnyolódott Hiei, és nekiesett Yusukénak.

-          Átok feloldás! – intett egyet Főnix.

Hiei a sárkány erejét a kezébe összpontosította. Yusuke az ökleibe gyűjtött energiájával kivédte a csapást. A férfi egy balegyenest adott a démonnak, aztán egy Rei-gunt lőtt ki. Hiei a támadást nem tudta hárítani, de túlélte. Gyorsan összeszedte magát a démon, és Yusukét jól hasba rúgta, mire a férfi a küzdőtér közepébe csapódott.

Yusuke és Hiei jó ideig mozdulatlanul álltak a pályán, aztán nagy erővel megindultak egymás felé, eljött a végső ütközet ideje. Mindketten telibe találták egymást. Hiei előre, míg Yusuke hátra esett. A döntősök eszméletüket elvesztve feküdtek ki a harcmezőn.

-          A mindenit! Ez döntetlen lett! Ki fogja most eldönteni, hogy ki legyen az új király? – kérdezte a bemondó. – Oh, ha jól látom, Pegazus közelít a pályára.

-          Hiei! Yusuke! – rázta meg őket enyhén Pegazus.  – Azt hiszem, ide több kell – sóhajtotta, majd elővette a lándzsáját, s begyógyította a döntősök sebeit.

-          Ki győzött? – kérdezte kótyagosan Yusuke, rövidesen Hiei is visszanyerte az eszméletét.

-          Döntetlen lett – felelte Pegazus. – Ha akarjátok, megegyezhettek abban, mi legyen, megadom az esélyt a választásra.

-          Hiei úgyis itt marad, ezért feladom. Nem nekem való ez az egész, meg hát várnak rám otthon – magyarázta Yusuke.

-          Mivel Yusuke Uramesi átadta a győzelmet Hieinek, ezért ő lett az új királya az Alvilágnak! Gratulálunk! – kiabálta a bemondó.

-          Holnap szeretnénk a tiszteletedre bulit rendezni, Hiei – mosolygott Pegazus.

-          Köszönöm!

Másnap este a társaság már javában bulizott. Dragon a szólógitárt pengette, Főnix hegedült, Wolf szintetizátorozott, Pegazus dobolt, Lion meg billentyűgitározott. Először Wolf és Főnix adott elő egy közös duettet, majd a többiek is elénekeltek egy-egy számot. Másnap reggelig tartott a mulatozás, ami mindenki számára felejthetetlen volt. Az ünneplés végeztével a társaság elbúcsúzott egymástól. A testvérek megnyitották a saját átjárójukat, s ahogy átlépték a dimenziós kapukat, nyomban tovatűntek a semmibe.

-          Csak mi maradtunk, Kurama! – nézett az égre Yusuke. – Remélem, Keiko és a pici jól vannak. Már Kuwabarát is rég láttam… Ideje, hogy őt is helyrerakjam – nevette el magát.

-          Yusuke! Te semmit sem változtál! – mosolyogta el magát Kurama. – Ideje megnyissam a hazavezető utat – nyitott meg egy ugyanolyan dimenziós kaput, mint amilyet a testvérek.

Fél év telt el pontosan. Kurama az igazi családjával, Seriuval és a kisfiával töltötte a mindennapjai nagy részét. A másik anyukájával is fenntartotta a kapcsolatot, bár továbbra is titkolta előle a másik életét. Yusukénak és Keikónak fiú gyermeke született. Kuwabarának és Yukinának kislánya lett, aki pontosan úgy nézett ki, mint az anyukája. Hieinek és Mukurónak ikrei lettek, egy fiú és egy lány. Nagyon boldogok voltak, bár az újdonsült apukát kissé leterhelték az uralkodói teendők.

A testvérek mindennapjai a megszokott módon teltek. Dragon szokása szerint Lucifert püfölte, ha úgy tartotta kedve. Pegazus az angyalokkal tanácskozott, hogy a Mennyország és a Mennyei Birodalom a lehető legnagyobb védelemben részesíthesse a tiszta lelkek nyugalmát. Atlantiszban Wolf és Rudolf mindennap elmentek piknikezni egy gyönyörű vízeséshez, a sok munka után minden szabad pillanatot kihasználtak, hogy együtt lehessenek. Főnix Atlaszban tanított, ugyanis az egyik tanár nyugállományba vonult. Merlin minden délután a hintaszékében olvasgatott, miközben Orákulum etetgette szeretett madárkáit. Lion és Viktória nevetve nézték – a szokásos esti összejövetelen –, ahogy Yomi, Vasis és a gyerekek birkóznak egymással a nappali közepén.

-          Köcsög! – bosszankodott Lion, miközben oldalra nézett s elnevette magát Maity láttán, aki a félelemtől a fejét takargatta kezeivel. – Mit csinálsz? Nem kell félned! Nem is veled veszekedtem – húzta magához oda a meggyötört lelkű férfit.

-          De… olyan ijesztő voltál – szipogta sírós hangon.

-          Nem csak jó oldalam van. Menjünk szépen haza – indította be Lion a kocsit.

Szerencsére Maity nem volt annyira részeg, így könnyebben rendbe tudta tenni Lion. Legelőször a vendégszobába akarta bevinni a férfit, de ő nem akart ott lenni, így bevitte végül a saját szobájába. Még szerencse, hogy nem tartózkodik itthon az apja, gondolta magában a lány. Remélte, a férfi csak pár napig marad, amíg az apukája vissza nem tér a külföldi útjáról.

-          Gyerünk, vetkőzz… – kezdte kigombolni az angoltanár ingét Lion, majd szép sorjában megszabadította minden egyes ruhájától.

-          Miért kell levetkőznöm? – kérdezte kótyagos hangon.

-          Így nem feküdhetsz be az ágyamba. Szépen megfürdetlek, ha tetszik, ha nem! – segítette fel az ágyról a meztelen férfit, majd bevitte a fürdőszobába, ahol besegítette a zuhanyzófülkébe.

-          Látom, nem vagy zavarban a meztelen testem látványától – terült szét az arcán a mosolyra enyhe bujasággal keverve.

-          Nyugi, láttam már ilyet. Van két meleg bar… – szakította meg mondandóját hirtelen Lion, amikor eszébe jutott, hogy Yuki és Jin már nem a barátai. – Ismertem két meleg srácot – kezdett bele újra. – Sokszor összejártunk, és nem egyszer meztelenkedtünk egymás előtt. Legutóbb rendeztünk egy kis fürdőzős bulit, amelyen csak páran voltunk – nyitotta meg a csapokat, azután fürdetni kezdte a férfit.

-          Jah, így már érthető. Kösz, hogy segítesz rajtam – hálálkodott szomorú hangon Maity, miközben a lány a hátát mosta. – Álmos vagyok…

-          Mindjárt készen vagyunk.

Miután jól megfürdette és megtörölgette a lány Maityt, ment keresni neki egy pizsamát. Néhány percnyi kutakodás után, sikerült találnia egy pizsamát, amit az apja jó ideje nem vett már fel. Amint felöltöztette a férfit, azonnal megvetette az ágyat. Maity nehézkes mozdulatokkal mászott be az ágyba. Szépen betakargatta Lion, s addig ült mellette, amíg el nem aludt.

Mire eljött az este, addigra Maity is felébredt. Ébredéskor éles fájdalmat érzett a fejében, közben rettenetesen szédült. Semmi ereje nem volt ahhoz, hogy kikeljen az ágyból. Hirtelen nem tudta, hol van, de aztán bevillant minden. A szakítás pillanatait felelevenítve, rettenetes fájdalom járta át a szívét, de már sírni nem tudott.

-          Felébredtél? – lépett be a szobába Lion. – Jobban vagy már?

-          A körülményekhez képest… talán – felelte komoran.

-          Hozzak neked valamit enni vagy inni?

-          Nem kérek semmit. Viszont egy fájdalomcsillapító jól jönne.

-          Azt nem lehet! – vágta rá Lion, majd leült az ágy szélére. – Csak holnaptól vehetsz be, mert alkoholra nem szabad gyógyszert szedni.

-          Vajon… mit csinálhattam rosszul? Miért hagyott el engem? – tanakodott Maity.

-          Azt nem tudhatom – rázta a fejét Lion.

-          Minden olyan hirtelen történt… Iszonyatosan érzem magam…

-          Sajnálom, hogy így érzel. Misa nem érdemelt meg téged, és az sem érdemli meg, hogy utána sírj. Jobb nőt érdemelsz, Maity.

-          Igazad lehet…

-          Holnap bemész a suliba? – váltott témát, hátha eltereli a férfi gondolatait Misáról.

-          Muszáj – dunnyogta.

-          Ha bármire szükséged volna, megtalálsz lent apa szobájában – állt fel az ágyról Lion.

-          Ne menj, kérlek! – állította meg a lányt. – Nem akarok egyedül maradni. Az ágy elég nagy, ketten is elférünk kényelmesen. De ha zavar, akkor én szívesen alszom a földön.

-          Nem zavar. Mindjárt jövök! Apa szobájában összeszedek, ha már nem alszom ott – lépett ki az ajtón Lion.

Lion Maity karjaiban ébredt másnap reggelre. Háttal feküdt a férfinak, aki szorosan feküdt mellette, s a kezei bilincsként fogták körbe a derekát. Eleinte zavarban érezte magát, mert valahogy nem tartotta tisztességes dolognak azt, hogy így feküdjenek egymás mellett, még akkor sem, ha már elhagyta a menyasszonya. Az utóbbi időben nagyon megszerette a férfit, de sosem mert olyan érzéseket táplálni iránta, amelyek bűnösnek bizonyultak volna. Mivel már szabad volt, így most más lett a helyzet. Az érzelmei olyan gyorsan törtek elő, mint egy hegyoldalról a lezúduló lavina. Minél tovább engedett a feltörő érzéseinek, annál inkább másképpen kezdett tekinteni a mellette alvó férfira. Villámcsapásként nyilat fejébe a gondolat, végül úgy határozott, megszerzi magának Maityt, és mindent megtesz, hogy boldog legyen mellette.

-          Ébresztő! Iskolába kell mennünk – ébresztette fel a lány Maityt.

-          Már ébren vagyok – motyogta álmosan.

-          Hozom a ruháidat! Tegnap kimostam őket – mászott ki az ágyból Lion. Mindketten felöltöztek, utána a lány egy kis harapnivalót csomagolt maguknak. – Csináltam neked is kaját. Ha ettél, utána vedd be a gyógyszert. Gondolom, még mindig fáj a fejed. A gyógyszert a kajád mellé raktam. Na induljunk szépen, és én vezetek! – jelentette ki szigorúan. – Ma különösen figyelni fogok rád, nehogy valami hülyeséget tégy magaddal.

-          Nyugi, nem fogok semmi olyat tenni, ami esetleg végzetes is lehet – fogta fel Lion szavait Maity. – Ma még itt alhatok nálad?

-          Apa csak két nap múlva jön haza, úgyhogy addig simán maradhatsz nálam – mondta Lion mosolyogva, miközben lelke mélyén nagyon boldog volt.

-          Okés, és mindent köszönök – ölelte meg szorosan a lányt Maity.

Sokat járt be nyáron az iskolába Lion, mert a lehető legtöbb időt akart eltölteni Maityval. Ráadásul egyre többet járt hozzá a férfi, és sokszor mentek el együtt valahová. Nagyon ügyelt arra, hogy az angoltanár ne fusson össze az apjával, akinek mindenről beszámolt. Koenma nagyon örült ennek, mert végre talált az ő kicsi lánya egy olyan férfit, akivel boldog lehet.

Kellemes nyári nap volt, amikor egy délelőtti órában látogatója érkezett Lionnak. Először azt hitte, hogy Maity az, de nem.

-          Jin? – lepődött meg, miután kinyitotta a házuk bejáratának ajtaját. – Te… mit keresel itt?

-          Hozzád jöttem – felelte rekedt hangon. Jin elég rossz bőrben volt. Az arca nagyon elgyötörtnek nézett ki. – Az életem romokban hever, amióta nem beszélek veled.

-          Oké, ezt bent folytassuk… Gyere be! – invitálta be a nappaliba a férfit. – Hozzak valami inni?

-          Semmit nem kérek – ült le a kanapéra Jin. – Nekem csak te kellesz!

-          Halljam, mi történt? – ült le Jin mellé a lány.

-          Yukival szakítottunk, lassan egy hete már. Ráadásul a szakmában sem vagyok valami sikeres, sőt, Vasisékkal sem beszélek, főleg, hogy elmentek vakációzni külföldre. Kérlek, Lion, nélküled egy senki vagyok – könyörgött könnyes szemekkel Jin. – Mostantól… bármit megteszek neked! Bocsáss meg!

-          Gyere, te ősbunkó – ölelte meg szorosan bánatos lelkű barátját Lion. – Te is hiányoztál nekem.

-          Nem baj, ha… ha ma nálad alszom? – szipogta Jin.

-          Nem, és most szépen menj fel a szobámba, én addig összedobok valami kaját magunknak – adott Lion egy puszit Jinnek.

-          Nem… veled akarok lenni – bújt hozzá még jobban a lányhoz. – Igaz, hogy már edzésre sem jársz?

-          Járok, de nem abba a csoportba, ahova Viktóriáék.

-          Táncra hova jársz?

-          Sehová, itthon szoktam gyakorolni.

Az ennivalót végül ketten dobták össze, majd felmentek a szobába. Jin annyira ki volt merülve idegileg, hogy evés után lefeküdt. Addig Lion lent takarított a konyhában. Egyszer csak megszólalt a csengő, egy újabb vendég érkezett. Alighogy kinyitotta az ajtót, valaki máris a nyakába ugrott. Beletelt néhány pillanatba, mire felfogta, ki „támadta” le, Yuki volt az.

-          Teljesen tönkrementem! – óbégatta zokogva Yuki. – Segíts raaajtaaam! Jin is elhagyott! Áhhááá! Jiiint aakaaarooom!

-          Azt hiszem, ezt nem itt kellene megbeszélnünk – vezette be a házba a megtépázott lelkű férfit, majd leültette a kanapéra. – Fogj neki az elejétől.

-          Minden akkor kezdődött – szipogta Yuki –, amikor elküldtél minket a picsába! Azóta minden rosszra fordult. Már semmi sem volt a régi. Annyira gőgös voltam, hogy azt mondtam rólad… – hagyott egy kis szüntet. – Hát… izé… Csak azért vagy velünk, mert mi olyan sokra vittük. Bocsánat! – omlott ismét zokogva Lion nyakába. – Úgy sajnálom! Nélküled egy senki vagyooook!

-          Jó, rendben, megbocsátok – simogatta Lion Yuki hátát, hátha ettől megnyugszik valamennyire.

-          Utána Vasisszal és Viktóriával is összekaptunk. Igazából már nem tudom, mi miatt, csak megtörtént. Néhány napra rá, meg mi vesztünk össze. Jinnek nem jött össze egy per, és nagyon rossz hangulatban volt, ráadásul nekem is gondom akadt a munkahelyemen. Elkezdtük egymást okolni mindenért… Áhháá… Jint akarooom!

-          Ahm, értem! – vett egy mély levegőt Lion. – Tudom, hogy mindent hallottál! – kiabált hangosan a lépcsőfordulóban hallgatózó Jinnek. – Told le ide a segged!

-          Szia, Yuki – köszönt csendesen Jin, mire lassan hátrafordította a fejét Yuki, akinek már a sok sírástól teljesen vörösek lettek a szemei.

-          Parancsolom, béküljetek ki! – mondta határozottan a lány. Nem is kellett sok idő, s két a férfi csókban forrt össze. – Ezt már szeretem – bólintott egy nagyot. – Emellett, figyelmetekbe ajánlom, hogy jót tenne nektek egy kis fürdő… a zuhanyzómban – váltak szét Jinék, majd Lionra néztek, és perverz mosolyra húzták a szájukat mindketten. – Fent a szekrényemben megtaláljátok a cuccaitokat. Nem volt szívem kidobni őket – mondta, miközben arra gondolt, mennyire egyformán éreznek és gondolkoznak az előtte álló barátai.

Yuki és Jin szó nélkül felszaladtak Lion szobájába. Megkeresték a holmijaikat, azután bementek a fürdőbe, ahol ismét csókban forrtak össze. Csókjuk szenvedélyes és mohó, mely kifulladásig tartott.

-          Teljesen ki vagyok éhezve rád – kezdte megszabadítani Jin Yukit az ingétől, miközben belecsókolt a nyaka és a válla közötti mélyedésbe.

-          Jin! Aham… – nyögött fel halkan. – Akarlak – tépte le szinte a pólót Jinről, teljesen önkívületbe esett.

-          Szeretlek… ahm… – bontotta ki kedvese nadrágjának az övét Jin.

-          Én… ah… jobban, Jin – ölelte át szerelmét, miközben kezeivel végigsimított a hátán.

Nem sokat vacakoltak a vetkőzéssel, minél hamarabb meg akartak szabadulni minden olyantól, ami meggátolja együttlétüket. Beléptek mindketten a zuhanyzóba, ezt követően Jin megnyitotta a csapokat. A meleg víz egész testükön simogatóan végigfolyt, ami még inkább fokozta a hangulatot.

Jin még közelebb húzta magához kedvesét, aki készségesen hozzábújt. Ajkaival kényeztetni kezdte Yuki nyakát, eközben kezeivel gyengéd kényeztetésbe kezdett. Először a hátát simogatta fel-le mozdulatokkal, onnan meg a fenekére csúsztatta le a barangoló kezeit. Szaporán vette a levegőt, s néha fel-felmorrant kéjesen. Semmire sem tudott gondolni, teljesen megszűnt a világ körülötte. Csak az ösztöneire tudott már hallgatni, melyek azt súgták, mindennél jobban magáévá akarja tenni Yukit.

A vágytól megrészegült Yuki hátraszegett fejjel élvezte a kényeztető csókokat. Néha-néha hangosan felnyögött s körmeivel Jin hátát mardosta. Csípőjével gyakran előrelökött, ezalatt duzzadt hímtagja nekinyomódott szerelme egyik combjának. Lökéseinél érezte, hogy Jin kemény hímtagja a hasát birizgálja, amelytől egyre jobban fokozódott feltörő vágyának ereje.

Amíg Jin és Yuki a zuhanyzóban szeretkezett, addig Lion legalább fél órája az édesapjával beszélgetett telefonon.

-          Képzeld, apa! Jin és Yuki eljött hozzám, és mindhárman kibékültünk – újságolta az örömhírt. – Jin és Yuki is összekaptak. De ami… ami a legdurvább, hogy mindketten ma jöttek el hozzám! Ne tudd meg… mit össze nem sírtak a vállamon! Nem győztek bocsánatot kérni. Rettenetesen egy hullámhosszon vannak. Meglátszik, mennyire összeillenek.

-          Most mit csinálnak? – kérdezte az apa.

-          Khm… megbeszélik a dolgokat éppen – füllentett.

-          Aham, tudom én!

-          Jól van, azt csinálják.

-          Remélem, nem a szobámban.

-          Nem, apa. – A csengő ismét megszólalt. – Most le kell tennem, jött valaki. Szia! – tette le a telefont Lion. – Remélem, Maity az – nyitotta ki az ajtót. – Maity! Szia!

-          Szia! – ölelte meg a lányt. – Ráérsz? Gondoltam, átjövök hozzád egy kicsit.

-          Szabad vagyok, mint a madár – mentek be a nappaliba, majd leültek a kanapéra. – Mi újság?

-          Minden a régi – terült szét Maity arcán a szokásos, elbűvölő mosolya, de az észbontóan igéző szemei szomorúan csillogtak. – Még mindig sokat gondolok Misára.

-          Lion! Lion! – szaladt le a nappaliba Yuki egy szál köntösben, majd lehuppant a lány mellé. – Úgy döntöttünk Jinnel, mindketten itt alszunk nálad – hadarta boldogan, már nyoma sem volt a meggyötörtségnek, mintha kicserélték volna. – Estére pedig… Hé! Ki ez a pasas? – akadt meg Maity láttán.

-          Yuki, igazán megvárhattál volna – morgolódott a lépcsőn lejövet Jin, aki úgyszintén egy köntöst viselt. – Ez meg… kicsoda? – figyelt fel ő is az angoltanárra.

-          Maitake Kuniumi vagyok! Gondolom, ti vagytok Jin és Yuki? – mutatkozott be kedvesen.

-          Neked Wasabi és Zakuro doktor! – förmedt rá egy kicsit Jin. – Emlékszem már rád… Te vagy a vőlegénye annak a Misának – mondta nem túl barátságosan. – Mi dolgod itt? – kérdezte, miközben Maity elé állt. – Hallottam, te is jársz harcművészetre, és Lion a párod az edzésen. Mondd, hányszor vert szarrá téged?

-          Először is, nincsenek együtt Misával. Másodszor, nem vertem szarrá, mert pont olyan képzett, mint én. Harmadszor, ne bunkózz vele! – kapta el Jin kezét a csuklójánál, majd magához rántotta, aki végül az ölében landolt. – Uh, de nehéz vagy – nyögte. – Hány tonna vagy?

-          Kapd be – vágta be Jin nevetve.

-          Mit? – kérdezett vissza Lion huncutul.

-          Biztos, hogy nem az enyémet!

-          Hm, de smucig vagy! – lökte le magáról a férfit sértettséget színlelve. Yuki és Jin csak nevetett, de Maityn látszott, valami nincs ínyére. – Mi a baj, Maity?

-          Azt mondtad, ráérsz – mondta száját húzva.

-          Tuti nem az lesz, amit te akarsz – csipkelődött Jin, aki párja mellett foglalt helyet a kanapén.

-          Jin! Nem rosszalkodunk! – szólt rá kedvesen Yuki. – Ti együtt vagytok, Lion?

-          Nem – rázta a fejét.

-          Akkor meg szólj rá, ne viselkedjen úgy, mintha az övé lennél – nézett szúrós szemmel Maityra. – Attól, hogy mi itt vagyunk, te is itt lehetsz.

-          Nyugi van! – mosolygott a lány. – Nem vesz el engem tőletek senki – adott egy puszit Yukinak.

-          Miért vannak köntösben? – kérdezte Maity a másik két férfit.

-          Az előbb zuhanyoztunk – felelte Jin.

-          Együtt? – nézett hatalmas szemekkel Maity.

-          Együtt! – vágta rá egyszerűen. – Talán… gond? Ja, és eldöntöttük Yukival, hogy összeházasodunk – jelentette be a jó hírt a lánynak. Maity döbbenten nézett rájuk, majd nemlegesen megrázta a fejét.

-          Ennek örülök! Gratulálok nektek! – tapsikolt örömében Lion.

-          Vasiséknak már mondtuk. Most hívtak telefonon, békülni akarnak. Elmentek hozzánk, de nem találtak minket otthon, így felhívtak telefonon… és ide tartanak. Kérlek, ne húzd fel magad! – csörrent meg a csengő.

-          Gyűlik a nép – állt fel Lion, majd ajtót nyitott. Az ajtóban Vasis és Viktória állt. – Halljam, mi a betegek panasza? – kérdezte kissé csípősen a jövevényeket.

-          Komoly elvonási tünetek – felelte Vasis szomorúan.

-          Huhuu… Lion! – rikkantott fel Jin nevetve a kanapén elnyúlva. – Te aztán tudod, hogyan kell oltani az embert!

-          Viktóriával sokat vitatkoztunk az elmúlt időszakban – fogott bele Vasis. – Jinnel és Yukival is csúnyán összekaptunk. A munka sem megy gördülékenyen. Rájöttünk, ha te nem vagy velünk, mi mind darabokra hullunk és értéktelenné válunk. Nélküled mihasznák vagyunk, és semmi sem jó. Bocsánatot kérünk mindenért!

-          Gyertek be! Ideje, hogy a csapat ismét együtt legyen – ölelték meg egymást.

-          Köszönjük! – hálálkodott könnyes szemekkel Viktória, majd bementek a házba.

-          Én… én… annyira örülök! – szipogta elérzékenyülve Yuki, akit azonnal a karjaiba zárt vigasztalóan Jin.

-          Mi is! – ölelte meg Yukit és Jint Vasis, akit aztán Viktória is követett.

-          Jé! Csak nem bepasiztál, babám? – vette észre Viktória a csendben ülő Maityt. – Vasis és én itt alhatunk? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve. – Legalább partizhatunk egy jót. Rég volt együtt a csapat.

-          Nem… nem a pasim, csak haverok vagyunk – sóhajtott egy nagyot Lion. – Olyan szép nap ez a mai nap! – kiáltott fel örömében.

Estére teljesen összerázódott a banda, még Maitynak is sikerült összebarátkozni mindenkivel. Sokat bolondoztak és játszottak. Egész éjszaka nem aludtak semmit, annyira jól érezték magukat. Mindezek fényében, ismét abba a csoportba járt edzésre Lion, ahova Viktóriáék és visszament a tánciskolába is.

Néhány nappal később Lion otthon rajzolgatott a szobájában, amikor megcsörrent a telefonja.

-          Szia, Maity vagyok – szólt bele a telefonba idegesen a férfi.

-          Szia! Mi történt? Hallom a hangodon, hogy valami baj van.

-          Átmehetek hozzád estére?

-          Nyugodtan.

-          Amint végeztem a dolgommal, azonnal megyek hozzád.

Elérkezett az este, s addigra már Maity a lány karjaiban bánkódott. Elpanaszolta, hogy együtt látta Misát az új vőlegényével. Nagyon elkeseredett hangulatban volt a férfi, még mindig nem tudta teljesen feldolgozni a történeteket.

-          Hozok neked egy kis teát, te addig feküdj le szépen – állt fel az ágyáról Lion.

-          Nem… nem kell tea – rázta a fejét az ágyon ülve a férfi. – Azt akarom, maradj velem – húzta vissza az ágyra Liont, majd magához ölelte.

-          Minden rendben lesz. Nézzünk valami filmet vagy aludjunk inkább?

-          Aludjunk – mormogta az orra alatt Maity, azután gyorsan megcsinálták az ágyat. Mindketten bebújtak a takaró alá, majd szorosan a lányhoz bújt a férfi.

-          Nem szeretem, amikor ilyen komor vagy – simogatta Maity fejét Lion, akinek nagyon jólesett a gyengéd kényeztetés. Kissé meglepődött a lány, amikor a férfi befeküdt a két lába közé, kezeivel körbefonta a vékony derekát, majd a fejét a hasára fektette. – Te aztán tudod, hogyan kell kényelembe helyezni magad – jegyezte meg mosolyogva Lion, majd tovább kényeztette Maityt.

-          Mi lenne velem nélküled – sóhajtott egy nagyot, majd lassan álomba merült.

-          Bárcsak engem szeretnél – susmorogta Lion az alvó férfinak.

Nem tudott álom jönni Lion szemeire. Szüntelen azon törte a fejét, hogyan csábíthatná el még jobban Maityt. Minden lehetséges praktikát bevetett. Nagyon úgy tűnt, keveset haladt előre a hódítás terén. Észrevette, egy ideje egyre közvetlenebbül viselkedik vele. Nem tudta mire vélni ezt, így nem is mert nagyon bizakodni, nem akart csalódni. Egyszer csak mozgolódásra lett figyelmes, Maity felébredt. Azonnal felkapcsolta a kéken világító lámpáját, így a szoba félhomályban úszott. A férfi feljebb mászott, majd a lány szemeibe nézett.

Nem tudta Maity először, mit is csinál pontosan, de ahogy egyre jobban elmerült Lion tekintetében, egyre inkább tudatosult benne valami, ami talán elfeledtethetné vele Misát.

-          Segíts elfelejtenem őt – susmogta álmos hangon Maity. – Egy ideje vonzódni kezdtem hozzád, de… de nem vagyok benne biztos, hogy pontosan mit érzek.

-          Eddig is azon voltam. Úgy tűnik, mégsem vallottam kudarcot a csábításban – érintette meg a férfi arcát gyengéden. – Viszont a te segítségedre is szükség van a felejtést illetően – fogta fel a kérés valódi jelentését.

Puha ajkak érintették meg Lion ajkait pillanatokkal később. Óvatosan ízlelgetni kezdte az édes ajkakat Maity. Egyik kezét felcsúsztatta a lány nyakához, s testével közelebb húzódott hozzá, miközben másik kezével jól megtámasztotta magát. Nyelvével fokozatosan hatolt be a másik szájába, nem akart tolakodónak tűnni. Gyengéden, s egyszerre játékosan simogatta nyelvével a lány nyelvét.

Furcsának, s igen nedvesnek érezte a legelső csókját Lion, de hamar hozzászokott az érzéshez, amely egyre jobban esett neki. Kezeivel özönösen birtokba vette a férfi meztelen hátát, melyet föl-le mozdulatokkal simogatni kezdett. Eleinte bizonytalanul viszonozta az érzéki és játékos csókot, de ahogy telt az idő, a bizonytalansága is tovatűnt.

A csókot megszakítva, Lion nyakához csúszott le ajkaival Maity. Keze is lejjebb vándorolt, amellyel egyik mellét kezdte simogatni és markolászni a pólón keresztül. Valamennyi idő elteltével, feltérdelt az ágyban, majd elkezdte megszabadítani felsőjétől a lányt, aki közben megemelte felsőtestét annyira, hogy könnyebben boldoguljon a férfi. A félhomályban is tisztán látta az elé táruló kicsi, de annál formásabb melleket. Amint végigsimított kezeivel Lion mellein, mellbimbói megkeményedtek a kellemes érzéstől. A férfiban egyre fokozódott a vágy, s a levegőt is szaporábban kezdte el venni.

Behunyt szemekkel s mozdulatlanul élvezte a kényeztetést Lion, miközben szüntelen sóhajtozott. Még sosem érzett ilyen gyönyört és élvezetet. Nem tudta elképzelni, miért élvezik annyira a szeretkezést, de most már ő is tudja. Azt hitte, a férfi ennél több gyönyört nem képes nyújtani neki, de tévedett. Amikor fölé hajolt Maity, s szájába vette a melleit, halkan felsikkantott, ezalatt egész testében megremegett. Körmeivel gyengéden belemart a férfi vállaiba a feltörő érzelmek hatásától.

Nyelvével körkörösen nyaldosta és szopogatta a lány egyik mellbimbóját Maity. Másik mellét egyik kezével markolászta érzékien, mialatt rövidebb-hosszabb ideig a mellbimbóját birizgálta játékosan. Szabadon maradt kezével a lány oldalát cirógatta.

Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve Lion úgy döntött, viszonozza Maitynak a kényeztetést. Lassan felült az ágyban, majd feltérdelt szembe a férfival, aki közben abbahagyta melleinek kényeztetését. Megtámasztotta kezeit az angoltanár kemény mellkasán, gyengéden hátranyomta, s hanyatt fekvésre kényszeríttette. Maity engedelmesen hanyatt feküdt az ágyban, és várta, mit lép a lány. A férfi fölé hajolt Lion s a kezeivel megtámasztotta magát, azután szenvedélyesen belecsókolt a másik nyakába.

Halk morgás hagyta el Maity ajkait, miközben élvezte Lion ajkainak a kényeztetését. Ahogy lejjebb haladt kényeztetője, úgy a kéj is kezdett elhatalmasodni rajta. Biztos volt abban, hogy a lány nem először csinál már ilyet, túlságosan is értette a „dolgát”. Szinte már kínként élte át a gyönyört, amit Lion nyújtott neki. Ajkait egyre hangosabb nyögések és morgások hagyták el.

Néha-néha gyengéden beleharapott a férfi nyakába csókjai közepette a lány. Nem egyszer végigszántott nyelvével nyakának ívén. Lassan haladt lejjebb az angoltanár testén. A nyakáról a mellkasára vándorolt, s ott nyelvét és ajkait felhasználva látott neki a barangolásnak. A másik mellkasának felfedezése alatt, jó néhányszor játékososan megharapdálta a puha bőrt. Maity hasára érve, már a kezeit is felhasználta a kényeztetéshez. Ahol csak lehetett, mindenhol bejárta kezeivel a kidolgozott felsőtestet. Nem győzött betelni a férfi kellemes illatától, amely már szinte függővé tette őt. Még bátrabban és még magabiztosabban kényeztette az idő múlásával Maityt, aki közben egyre hangosabban élvezkedett a tőle kapott gyönyörtől.

Annyira feltüzelte Maityt Lion kényeztetése, hogy nem tudott már magán uralkodni. Teljesen elborította az agyát a vágy, s már a testén is eluralkodott a kínzó, de mégis gyönyörködtető érzés. Minden előrejelzés nélkül döntötte le kényeztetőjét, miközben testével ránehezedett és a lába közé férkőzött. Kezeivel körbezárta a törékeny testet, ezalatt ajkaival rabul ejtette a másik ajkait. Gyakran határozottan előrenyomott csípőjével szenvedélyes csókja alatt, így keményre duzzadt férfiassága szüntelen nekinyomódott a lány nemi szervének, ezzel is tudatva vele, hogy mennyire kívánja már őt.

Kissé meglepte Maity hirtelen „ellentámadása” Liont. Nyelveik tánca egyre vadabb lett, s a levegő is lassan fullasztóvá és forróvá vált körülöttük. Kellemes bizsergés töltötte el az egész testét, amikor a férfi kemény hímtagját a lábai között érezte. Tudta, már nem sokáig húzza az előjátékot Maity, és hamarosan része lesz egy olyan gyönyörnek, amelyet még soha nem érzett. Nagyon bízott benne, hogy képes lesz elfelejteni az angoltanár Misát azok után, amit érte tett. Nagyon szerette a férfit, és sokat álmodozott arról, hogy együtt fogják leélni az életüket. Nagyon sok férfival találkozott már, akik mást sem akartak, csak szexet. Velük ellentétben – kivéve a barátait – Maity, sok más dolgot is szem előtt tartott a szexuális kapcsolat mellett, például: a közös témákat a beszélgetések alatt, a közösen eltöltött programokat és még sok mellékes, de annál lényegesebb dolgot is.

Vad csókjuk kifulladásig tartott. Egy ideig csak levegő után kapkodtak mindketten. Miután rendeződött a légzésük, a férfi elkezdte megszabadítani Liont a rövidnadrágjától és a bugyijától, mindkettőt egyszerre húzta le róla. Gyengéden széthúzta a másik lábait, majd apró csókokkal borította be a lány belső combjait. Először az egyiket, majd kis idő elteltével a másikat, miközben kezeivel külső combjait cirógatta. Mélyen szívta magába a lány puha bőrének édes illatát. Mindent meg akart tenni, hogy a legelső együttlétük felejthetetlen maradjon a számukra.

-          Egy pillanat – hagyta abba a kényeztetést Maity, majd elkezdett az ágy mellett kotorászni. A nadrágjából vett ki valamit. – Megtaláltam – tartott a kezében egy óvszert, azután megszabadult a rövidnadrágjától és az alsónadrágjától is. A gumit annak rendje és módja szerint ráhúzta a vágytól lüktető férfiasságára.  – Ezzel meg is volnánk – mormolta az orra alatt. – Most az enyém leszel – mászott közelebb Lionhoz.

-          Te meg az enyém – simított végig kezeivel a férfi arcán, majd adott neki egy rövid csókot.

-          Kívánlak… – mondta kéjesen Maity. Még soha nem hallotta eddig Lion így beszélni az a férfit. – Kellesz nekem – kezdte ujjaival izgatni a lányt. Óvatosan dugta be mutatóujját a hüvelybe, majd ki-be mozdulatokkal megkezdte a tágítást. – Kissé szűk vagy – húzta kéjsóvár mosolyra a száját, teljesen más volt, mint a szokásos mosolya.

-          Hmm – sóhajtott egy nagyot Lion, hanyatt fekve az ágyon. – És az neked baj? – kérdezte kíváncsian.

-          Ellenkezőleg – morogta vágytól fátyolos hangon. – Felkészültél? – vette ki az ujjait Lionból Maity, azután megfogta a férfiasságát, még közelebb húzódott hozzá, és óvatosan elkezdett behatolni.

Lion csak bólintott, közben megérezte hüvelyénél Maity férfiasságát. Fokozatosan haladt beljebb benne a férfi pulzáló hímvesszője. Megpróbált lazítani, hogy még véletlenül se legyen kellemetlen neki a behatolás és az azt követő aktus. Furcsa, s egyszerre kellemes érzés kerítette hatalmába. Kissé feszülő érzést tapasztalt legelőször, miután az angoltanár benne volt már teljesen, eközben hallotta, amint a férfi halkan felnyög. Viktóriával sokat beszéltek arról, hogy milyen a szex. Mindig elmondta, mit, hogyan kell csinálni, ha sor kerül majd egy napon a dologra.

Gyengéden hatolt be Maity a forró és szűk járatba, nem akart erőszakosnak tűnni, mert félt, hogy szexmániásnak hiszi a lány. Általában mindig is gyengéden bánt a nőkkel az ágyban, de néha-néha belőle is kitört a „vadállat”. Miután teljesen a lányban érezte magát, testével előrehajolt, s kissé ránehezedett, mialatt kezeivel kényelmesen megtámasztotta magát. Csak néhány pillanattal később mozdult meg. Ritmusosan és lassan mozgott először.

Tompa fájdalom nyilalt Lionba, mikor a férfi mozogni kezdett benne. Néhány perccel később teljesen elmúlt a fájdalom, s egyre inkább az élvezet és a gyönyör vette át a helyét. Kezeivel belemarkolt az angoltanár éjfekete hajába, mialatt ajkait halk nyögések hagyták el. Amikor ösztönösen összehúzta vaginájának izmait, akkor mindig sikerült Maityt hangos nyögésre vagy morgásra „kényszerítenie”.

Gyorsabbra vette a ritmust a férfi, s a lökések is erőteljesebbek lettek az idő múlásával, közben izzadságcseppek jelentek meg rajtuk. A levegő is fokozatosan egyre forróbbá és még fullasztóbbá vált a számukra. Nyögéseik hangosabbak és hosszabbak lettek az orgazmus közeledtével. Testük lángolt a kéj tüzében, s a szenvedély hullámai söpörtek végig rajtuk a gyönyör csúcspontján. A beteljesedés percében testük minden egyes izmai megfeszültek a bilincsként fogva tartó élvezettől, amely mindkettőjüket egy leírhatatlan helyre repítette. Mindent ellepett szemük előtt a homály, s teljesen önkívületbe estek.

Sokáig mozdulatlanul feküdtek egymásba fonódva. Beletelt néhány percbe, mire mind a ketten kijózanodtak a bujaság okozta mámorból. Légzésük is fokozatosan normálissá vált, így már nem vették olyan szaporán a levegőt. Annyira leizzadtak, hogy a testük fénylett a félhomályban.

-          Mondták már neked, hogy rossz kislány vagy? – törte meg a csendet Maity.

-          Nem én kezdtem a „rosszalkodást” – kuncogott fáradtan Lion. – Hu, de kifáradtam!

-          Aludjunk szerintem – szállt le a lányról Maity, ezalatt férfiasságát is kihúzta belőle. – Mindjárt jövök, csak kidobom a gumit – szállt ki az ágyból, majd bement a fürdőszobába, ahol beledobta a WC-be az elhasznált óvszert, aztán le is húzta azt. – Itt is vagyok! – feküdt be az ágyba, majd szorosan magához ölelte Liont, s percekkel később mindketten mély álomba szenderedtek.

Másnap dél körül ébredt fel Maity, aki meglepetten vette észre, a lány nincs mellette. Gondolta, biztosan lent van a konyhában. Amikor ledobta magáról a takarót, s éppen ki akart szállni az ágyból, a szemei elkerekedtek a döbbenettől a lepedőn lévő vérfoltok láttán. Azonnal tudta, mit is jelent ez valójában, Lion vele vesztette el a szüzességét.

Jókedvűen dudorászott a konyhában ügyeskedő Lion, amikor hallotta, hogy az angoltanár sietve lerohan a lépcsőn egy szál alsónadrágban. A férfira nézve, kissé meghökkent. Maity nagyon idegesen nézett rá.

-          Mi a baj, mókuskám? – kérdezte kedvesen Lion, miközben odament Maityhoz, akit szorosan átölelt a derekánál.

-          Fájt? – kérdezte halkan, de továbbra is ideges volt.

-          Micsoda? – értetlenkedett Lion.

-          A tegnap történt dolog fájt?

-          Semmim sem fájt tegnap – rázta a fejét. – Miért? Kellett volna?

-          Még szerencse – könnyebbült meg Maity. – Azt hittem, már voltál férfival… én marha! – marcangolta önmagát. – Egyáltalán nem úgy viselkedtél, mint egy szűz. Azért igazán szólhattál volna.

-          Hogyan jöttél rá, hogy szűz voltam? – lepődött meg Lion.

-          A lepedőd véres lett…

-          Ja! – vágott a férfi szavaiba, eközben kezét a fejéhez emelte. – Nyugi, minden tökéletes volt, és ha fájt is volna, akkor szóltam volna neked.

-          Ennek örülök – csókolta meg Maity Liont.

Hamarosan mindenről beszámolt Lion az apukájának, az anyukájának és a barátainak, akik nagyon megörültek a hírnek. Maity sokszor megjegyezte, hogy soha nem látja az édesapját, de szerencsére mindig kitalált valami kibúvót Lion. Az iskolában gondosan ügyeltek arra, hogy ne derüljön ki a viszonyuk, nem akartak semmilyen feltűnést kelteni. A kapcsolatuk nagyon harmonikus és nyugodt volt, sőt, a lány barátai is nagyon megszerették az angoltanárt.

Szeptember vége felé járt, amikor Misa megjelent az iskolában, Maityval akart beszélni. Lion nyomban kiszúrta a folyosón a nőt, akit aztán követni kezdett. Misa és Maity az iskola udvarára ment ki, hogy nyugodtan tudjanak beszélni. A lány egy nagy fa mögött bújt meg és figyelmesen hallgatózott.

-          Maity, én mindent megbántam – kesergett Misa. – Rájöttem, nagy hiba volt téged elhagynom… Sajnálom! Mindent megteszek, hogy visszatérj hozzám! Szeretlek!

-          Valahol mindig tudtam, hogy csak engem szeretsz – felelte mosolyogva a férfi.

-          Jó nagyot hibáztam – vágott szomorú arcot Misa, de Lionnak valahogy ez nem igazán tűnt őszintének. – Visszajössz hozzám?

-          Igen! – Lionban megszakadt valami, ami a szíve volt. – Visszamegyek hozzád, Misa – ölelte meg a nőt Maity. Hirtelen a férfi megpillantotta a lányt, aki az iskola felé szaladt. Azonnal rájött, hogy mindent hallott, amit Misa meg ő mondtak egymásnak.

-          Ha nincs már órád, akkor elmehetnénk valahová ünnepelni – mondta boldogan Misa.

-          Nincs dolgom – felelte egészen halkan. Úgy döntött Maity, mégsem megy Lion után, feleslegesnek tartotta. Mivel már mindent hallott, így gyakorlatilag megtörtént a vele való szakítás. – Induljunk – mentek be az iskolába, majd gyorsan távoztak is, ugyanis nem akart még véletlenül sem összefutni a lánnyal.

Lion meredten állt az osztálya előtt, még mindig nem fogta fel a történteket. Kómájából a telefonja csörgése zökkentette ki, Yuki hívta.

-          Szia, Yu… ki… – nyögte ki nehezen a szavakat Lion. – Mit… szeret… nél…?

-          Azért hívtalak, mert délután elugrok hozzád – jött rá Yuki a lány hangjából, hogy baj van. Jól ismerte Liont, sosem volt az a sírós fajta, s ha így viselkedett, akkor ott valami nagy gond lehetett. – Bocsi, de le kell tennem – tette le a telefont.

Legalább öt perc maradt még a szünetből, amikor beszaladt az osztályba Yuki, akin egy divatos, mélykék öltöny volt. Lion a padban ült mozdulatlanul, miközben meredten nézett maga elé. Amint megpillantotta a futástól kipirosodott arcú, kedves barátját, azonnal odaszaladt hozzá.

-          Yuki…! Yuki…! – tört el a mécses a lánynál. – Yuki! Nagyon fáááááj! – zokogott hangosan. – Iszonyatosan érzem magam! – Döbbenten néztek az osztályban lévők a zokogó Lionra, utoljára elsőben látták hasonló állapotban, amikor bezárták őt a szertárba.

-          Itt vagyok – ölelte magához szorosan Yuki Liont.

-          Lion! – szaladt be az osztályba fél perccel később egy fekete öltönyös, jó kiállású férfi, Jin volt az. – Mi történt, kicsim? – kezdte simogatni a lány hátát.

-          Fáááj! Nagyon rosszul érzem magam! – óbégatta keservesen Lion, azután Jinhez bújt vigaszt keresve.

-          Jaj, drágám! – fogta a fejét Viktória, aki egy orvosi köpenyben vágódott be az osztályba. – Ki tette ezt veled?! – ment oda, s magához húzta a zokogó lányt, azután szorosan átölelte.

-          Ezek meg… kik? – kérdezte Koizumi Otanit.

-          A vörös hajút ismerem – felelte döbbenten. – Ő Wasabi Jin, az ország egyik legjobb ügyésze.

-          Micsoda?! – tátotta nagyra a száját Koizumi. – De… de… hiszen… Lion…

-          A franc! – futott be pillanatokkal később műtős ruhában Vasis. – Huhu! Itt nagy a baj! – hámozta ki Viktória öleléséből Liont, a karjaiba emelte, utána leült vele egy székre és kényelmesen elhelyezte az ölében. – Figyelj rám! Nyugodj meg! – simogatta egyik kezével a megtört lelkű lány arcát.

-          Hé, én ismerem azt a fekete hajú nőt és férfit – szólalt meg Chiharu meglepetten. – Zetsumaru Vasis és Zetsumaru Viktória, ők ketten sebészek… és házasok is. Úgy tűnik, mégsem züllött alakok a barátai Lionnak – jött rá az igazságra.

-          Szakítottunk! – szólalt meg magyarul Lion, hogy senki se értse barátain kívül. – Hallottam, amit Misával beszélgettek. Azonnal visszament hozzá, amikor Misa elpanaszolta neki, hogy… hogy… tévedett, és hogy… hogy még mindig szereti őt – szipogta könnyes szemekkel.

-          Ezt tette veled az a rohadék?! Én megölöm! – dühöngött Vasis, aki ugyancsak magyarul beszélt. – Ne aggódj, kicsim, minden rendben lesz – puszilta meg Liont.

Yuki és Jin Lionéktól tanult meg magyarul és románul, emellett ők is tudtak még angolul, mivel a szakmájuk megkövetelte. Viktória román és magyar származású, ezért tudott magyarul meg románul, míg a japánt és az angolt idegen nyelvként sajátította el. Vasis román és japán anyanyelvű, a magyart és az angolt tanulta, mint idegen nyelvet.

Az osztályban lévő diákok azt hitték, ennél több meglepetés nem érheti őket, de tévedtek. Sosem hallották Liont más nyelven beszélni.

-          Én meg azt a barna hajút ismerem, Zakuro Yuki a neve – magyarázta komoly hangon Suzuki. – Ő egy pszichológus, a rendőrségen dolgozik. De más városba is szokták hívni. Leginkább vallatásoknál kérik a segítségét. Nagyon profi.

-          Ez döbbenetes! – ámult el Nobuko. – Mi meg egészen idáig minden ok nélkül bántottuk. Milyen gonoszak vagyunk! – kesergett.

-          Ahelyett, hogy mindenféle pletykát terjesztettünk volna, inkább kérdeztük volna meg tőle, kikkel szokott együtt lógni – fogta a fejét Koizumi. – Csak azt nem értem, miért furikáztak egy rossz kocsival, és miért jártak olyan béna ruhákban? – tanakodott.

-          Honnan veszed, hogy ők ugyanazok az emberek, akik eddig érte jöttek néha az iskolába? – kérdezte Otani.

-          Igazából… nem tudom, ez csak egy sejtés.

-          Ami be is jött – hallották meg Koizumiék a hátuk mögött Yukit. – Mi voltunk azok az emberek, akik Lionért jöttek azzal a rossz Ladával.

-          Bocsánat, doktor úr, kérdezhetek valamit? – szólalt meg Suzuki. – Miért csinálták ezt az egészet?

-          Nem akartunk feltűnést kelteni, de végül aztán másképp alakultak a dolgok, ahogyan azt elképzeltük – magyarázta Yuki. – Lion elmondta, miket pletykáltok róla, így a látszat kedvéért megtartottuk ezt a jó szokásunkat.

-          Rettenetesen szégyelljük magunkat – hajtotta le Chiharu a fejét.

-          Van is miért – húzta mosolyra a száját a férfi, majd visszament a társaihoz.

-          Most szépen hazaviszünk, drága – simogatta a könnyes szemű Liont Jin. – Yuki, kérlek, szedd össze a cuccait. Megyek, kikérem őt az osztályfőnökétől – mondta magyarul, majd sietve távoztak.

-          Áhh! Odanézzetek! – kiáltozott Nobuko az ablakhoz lépve. – Micsoda menő kocsik!

-          Jé! Tényleg! – szaladtak oda a többiek is.

-          Állati jók ezek az autók! – nézte az iskola udvarán álló négy gépjárműt Nakao Heikich, aki Nobuko barátja volt.

-          Liont elviszik – figyelte Koizumi a lányt, aki éppen Vasis kocsijába szállt be, s nem sokkal később a többiek is beszálltak a saját autójukba, majd elhajtottak. – Mi történhetett vele?

-          Nem tudni – rázta a fejét Nakao.

Vasisék a lehető leggyorsabban hazavitték a megtört lelkű lányt. Felvitték a szobájába, ahol lefektették az ágyára. Alig bírta abbahagyni a zokogást Lion, folyton csak Maity után sírt.

-          … és még utána se szaladt… – dühöngött Jin az ágyon ülve.

-          Ha megtalálom, kicsinálom! – feküdt a lány mellett Vasis, közben a hátát simogatta vigasztalóan.

-          Ne… Ne csináljatok vele semmit – pityeregte Lion.

-          Pedig megérdemelné – erősködött Viktória, aki férje mellett ült.

-          Igaza van Lionnak – értett egyet a lánnyal a kedvese ölében ülő Yuki. – Semmi értelme nem volna.

-          Apám ma jön haza – mondta szipogva Lion. – Vele kapcsolatban nem mondtam igazat. Valójában… nem üzletember. Azt akartam, hogy önmagamért szeressetek, és nem pedig azért, mert az apám befolyásos.

-          Ki az apád? – döbbent le Jin.

-          Kérlek, ne haragudjatok rám! – nézett barátaira könnyes szemekkel.

-          Nem haragszunk – puszilta meg a lány homlokát Vasis. – Jogos a tetted.

-          Köszönöm! Ez az eset bebizonyította nekem, hogy ti tényleg szerettek. Ha nem vagytok, nem tudom, mi lenne velem.

-          Dettó! – vágta be Yuki mosolyogva. – Mi is így vagyunk!

-          Pont akkor végeztem a műtéttel, amikor Yuki hívott – mutatott magára Vasis.

-          Én egy konferenciáról léptem le angolosan – legyintett Viktória. – Tök unalmas volt.

-          Ahogy hallom, apa jött meg – hallott lentről valami mozgolódást Lion. – Apa! Itt vagyok fent! – kiabált hangosan. Néhány másodperccel később Koenma lépett be a szoba ajtaján. Mindenki döbbenten és tátott szájjal nézett rá. – Bemutatom nektek az apámat, Sihai Koenmát.

-          Az apád a Nemzetközi Kapcsolatok Minisztere?! – mondták kórusban.

-          Ti vagytok a lányom barátai… Jin, Yuki, Vasis és Viktória – mosolyodott el Koenma, de mosolya nem tartott sokáig, amikor meglátta az ő kicsi lánya könnyes szemeit. – Mi történt, aranyló bogaram? – ment oda hozzá s nyomban karjaiba zárta. – Mi baj, kicsikém? – törölgette le a lányának a könnyeit.

-          Maity elhagyott – felelte Lion sírós hangon.

-          Garantálom, nem sokáig fogja élvezni az életet – morogta mérgesen.

-          Kérlek, hagyd! Nem éri meg, apa.

-          Rendben, kicsim, ahogy szeretnéd.

Legalább egy hétig nem ment iskolába Lion, nem akart találkozni Maityval egy ideig. Az edzésre is félve ment el, de legnagyobb megkönnyebbülésére a férfit nem találta ott. A mestere elmondása szerint, kilépett az iskolából. Vasisék és Koenma sok időt töltöttek vele, aminek meg is lett a haszna. Újult erővel állt talpra, s úgy döntött, elfelejti a történteket. Mivel már a többi osztálytársa megtudta róla az igazat, így nem volt értelme tovább titkolódzni, s ennek fényében kocsival ment iskolába. Kissé nehézkes léptekkel caflatott fel a lépcsőn, s amikor kinyitotta az osztályának az ajtaját, teljesen ledöbbent.

-          Bocsánatot kérünk mindenért! – kiáltották az osztálytársai, akik sorban álltak a lánnyal szemben.

-          Nagyon sajnáljuk az elmúlt éveket – lépett ki a sorból Koizumi. – Gorilla tanár úr mindent elmondott nekünk. Megtudtuk, hogy te vagy az évfolyam egyik legjobb tanulója, és nem azért vagy néhány tárgyból felmentve, mert buta vagy.

-          Tényleg négy nyelvet beszélsz? – kérdezte Nobuko, mire Lion bólintott egyet.

-          Azt is mondta a tanár úr, hogy már nagyon régen táncolsz, kungfuzol és kendózol – folytatta tovább Chiharu, mire ismét bólintott egyet Lion. – Hu… nem semmi vagy, bár én lennék ilyen ügyes!

-          Ne haragudj, de kérdezhetünk valamit? – csatlakozott a beszélgetéshez Otani. – Mi történt veled a múltkor?

-          A barátom elhagyott – felelte halkan Lion.

-          Jaj, de szörnyű! – fogták a fejüket a lányok.

Párszor összefutott Lion Maityval a folyosón, de nem törődött vele, úgy tett, mintha nem is létezne. Ezalatt az osztálytársaival egész jól elvoltak. Nagyon furcsállta, hogy már nem úgy bánnak vele, mint régen.

Tél elején a defektduó csúnyán összekapott valamin, s jó ideig külön is jártak. Egy alkalommal hazavitte a lány Otanit a kocsijával, hogy elbeszélgessen vele Koizumiról.

-          Nagyon hálás vagyok, amiért hazaviszel – köszönte meg szomorú hangon Otani Lionnak.

-          Semmiség! Úgyis útba esik az otthonod.

-          Hogy lehetsz velünk ennyire rendes, azok után, ami történt elsőben? – vakarta a fejét zavartan.

-          Nakano tanár úrtól tudom, hogy te és a barátaid elleneztétek a dolgot – magyarázta Lion.

-          Oh, már emlékszem! Valóban nem akartuk néhányan megcsinálni veled azt…

-          Koizumi nem rossz lány – fogott bele csendesen. – Jobban megbízhatnál benne.

-          Igazad lehet – hajtotta le a fejét komoran Otani. – Te hova jelentkezel egyetemre?

-          A helyi egyetemre akarok menni, informatikát akarok tanulni.

-          Aztaa… akkor nagyon tudhatsz – lepődött meg. – Én gyerekeket akarok tanítani.

-          Az szép dolog, de nagyon szigorúak az elvárások. Itt is volnánk – állt meg a kocsival Lion Otaniék előtt. – Szia! Holnap találkozunk! Jó lenne, ha kibékülnétek Koizumival – hajtott el.

Lion tanácsát megfogadva, Otani még aznap kibékült Koizumival. Másnap Otani a haverjainak elújságolta az iskola folyosóján, hogy milyen állati Lion kocsija, sőt, nagyon jót beszélgettek is. Néhány pillanatra rá Maity odament hozzájuk, és félrehívta a fiút. Otani meglepetten nézett a férfira, ugyanis elég különösen nézett rá.

-          Mi dolgod volt Lion autójában? – kérdezte az angoltanár mosolyogva, de az inkább vicsorításnak tűnt.

-          Nem mindegy az magának?! – heveskedett Otani.

-          Azt ajánlom, békülj ki Koizumival, jó?! – nézett gyilkos szemekkel Maity  az előtte állóra.

-          Héé! Ne nézzen már így rám! – rázta ki a hideg Otanit. – Semmi köze a dolgaimhoz! – hagyta ott végül Maityt.

-          Lion az enyém! – húzta ökölbe a kezeit morogva Maity.

Közeledett a karácsony, és Otani nagy pánikban volt, mert nem tudta, mit is vegyen Koizuminak. Aztán úgy határozott, hogy Liontól kér segítséget.

-          Mielőtt elindulunk, előtte hazamegyek átöltözni – mondta a kocsiban a fiúnak Lion. – Te is kapj magadra valami lazábbat – állt meg Otaniék háza előtt. – Majd jövök érted egy órán belül – hajtott el a kocsival. Lion gyorsan magára kapott valamit otthon, majd sietett vissza Otaniékhoz. A fiú nagyon meglepődött, amikor meglátta őt.

-          Hű! Teljesen más vagy így, mint az iskolai egyenruhában, Lion – nézett végig rajta Otani. – Izé… Ne érts félre, tudod, hogy értem? – kapálózott zavartan.

-          Köszönöm a bókot! – pirult el kissé Lion. A lány egy karcsúsított, mélyvörös színű kabátot viselt, hozzá fekete passzos nadrágot és magas sarkú csizmát. A fején egy ugyanolyan mélyvörös franciasapkát hordott, mint amilyen a kabátjának a színe.

Téli szünet után az iskolában Otani Suzukinak és Nakaónak elmondta, milyen más az iskolán kívül Lion az öltözködés, a viselkedés, és még sok más téren. A többiek viszont már tudtak mindent, így a fiú nem mondott nagyon újat nekik.

-          Sziasztok! – lépett oda Maity. – Otani, beszélhetnék veled egy kicsit? – kérdezte erőltetett mosollyal, eközben a szemein látszott, hogy nagyon dühös valamiért.

-          Mit akar?! Már megint mi baja?! – morgolódott Otani, ezalatt bementek egy üres osztályba.

-          Láttalak Lionnal a téli szünetben… kettesben! – emelte hangosabbra hangját Maity, de közben már a mosolyát felváltotta egy dühös vicsorra. – Már egyszer szóltam neked! Miért nem hallgatsz rám? – fogta grabancon Otanit. – Utoljára szóltam neked! Hagyd őt békén! – kiabálta dühtől izzó szemekkel.

-          Maga megőrült! – csapta le az angoltanár kezét magáról. – Én meg utoljára szólok, ne avatkozzon a dolgaimba! – mondta felháborodva. – Ha annyira tudni akarja… Lionnal vásárolni voltunk! Segített nekem kiválasztani Koizumi ajándékát! – kiabálta türelmét vesztve Otani, mire Maity félrecsapta a fejét, azután szó nélkül távozott. – Ebbe meg… mi ütött? – nézett bambán. – Egyáltalán nem értem ezt a fickót! – morogta, eközben a fejét vakarta

-          Hé, Otani! – lépett be az üres osztályba Nakao és Suzuki. – Mi történt? – kérdezte Suzuki.

-          Maity tanár úr teljesen meghülyült – fogott bele. – Ez már a második eset.

-          Hogy? Nem értelek, Otani – értetlenkedett Nakao. A fiú mindent elmondott a barátainak, akik döbbenten hallgatták végig a történteket. – Otani, te tényleg nem érted, mi a baja veled?

-          Nem!

-          Pedig nagyon egyértelmű – sóhajtott egyet Suzuki. – A lányok mondták is, hogy mostanában elég furcsán viselkedik Maity tanár úr.

-          Hogy?! Nem értek semmit! – ripakodott Otani. – Mondjátok már el!

-          Mostanában elég ingerült, főleg azokkal a fiúkkal szemben, akik egy kicsit is közeledni próbálnak Lionhoz. Sokat leskelődik is utána, folyton követi – magyarázta Nakao. – Ráadásul már nem is beszélnek egymással. Tavaly állandóan együtt lógtak. Mint jól tudjuk, Lion mostanában szakított a barátjával.

-          A tanár úr féltékeny rád, Otani – mondta ki egyenesen Suzuki. – Maity és Lion együtt jártak, de valamiért szakítottak.

-          Végre megvagytok! – szaladt be Koizumi izgatottan, akit két barátnője is követett. – Képzeljétek, mit tudtunk meg!

-          Maity tanár úr volt Lion barátja! – folytatta Nobuko.

-          Megkérdeztük tőle, miért olyan furcsa – hadarta Koizumi. – Aztán elmondta, hogy szakított vele a menyasszonya a nyáron, és nem sokkal később Lionnal jött össze. A kapcsolatuk nem tartott sokáig, mert a volt menyasszonya visszakönyörögte magát hozzá. Ezért volt úgy kibukva Lion! – fogta a fejét. – Két hétig bírta a volt menyasszonyával, utána szakított vele.

-          Szegény, nagyon el van keseredve – szólalt meg Chiharu.

-          Ráadásul nem tudja, hogyan hódítsa vissza őt – mondta szomorúan Nobuko. – Valahogy segíteni kellene nekik, hogy ismét összejöjjenek.

-          Ja, Otani… Azt üzeni Maity tanár úr, elnézést kér, amiért megvádolt téged azzal, hogy Lionnak csapod a szelet – adta át az üzenetet Koizumi. A fiúk elmondták, hogy ők is csak most jöttek rá mindenre. Otani természetesen még mindig ki volt akadva az angoltanár miatt.

-          Tudom már! – kiáltott fel Nobuko. – Zárjuk be őket egy órára a testnevelésszertárba!

-          Ez jó ötlet! – vágták rá kórusban a többiek.

Pár napba telt, mire Koizumiék kiagyalták, hogyan lehetne Maityt és Liont becsalogatni a testnevelésszertárba. Otani azt mondta Lionnak, hogy segíteni kellene egy kicsit neki a testnevelésszertárban rendet rakni, de közben előreküldte őt. Koizumi meg azzal etette be Maityt, hogy ott verekedtek össze valami miatt a fiúk. Elsőként a lány ért be a szertárba, s kissé meglepődve vette észre, egyáltalán nincs rendetlenség a szertárban. Pillanatokkal később az angoltanár futott be, akiben hirtelen megakadt a levegő is, amikor meglátta Liont.

-          Te… mit keresel itt?! – szökött a vér a lány fejébe, eközben ajtócsapódást hallott meg, majd egy zár kattanását. – Hé! Engedjetek ki! – szaladt oda az ajtóhoz, de már késő volt. – Te mondtad, hogy zárjanak össze minket?!

-          Nem! – rázta a fejét Maity. – Esküszöm!

-          Pedig nagyon is kinézem belőled! – mondta csípőre tett kézzel Lion, s látszott rajta, hogy nagyon mérges. – Észrevettem, mostanában követsz mindenhova. Elmondanád az okát? Tudomásom szerint, neked menyasszonyod van!

-          Két hét után szakítottam vele – fogott bele a férfi keserű hangon. – Hamar rájöttem, veled voltam igazán boldog és veled lehettem igazán önmagam. Szeretlek téged! – lépett közelebb a lányhoz. – Annyira szégyellem magam, és pont ezért nem mertelek megszólítani. Nem kérhetem a bocsánatodat, nem érdemlem meg! – nézett szomorúan Maity Lion szemeibe. – Nem kérhetem, hogy fogadj vissza, főleg azok után, ahogyan elhagytalak!

-          Azt hiszem, eleget bűnhődtél, és ha már ilyen hamar rájöttél a tévedésedre – szólalt meg csendesen Lion. – Meg hát emberek is vagyunk… Kezdjük újra! Megbocsátok!

Hirtelen mohó ajkak lepték el a lány ajkait. Maity szerelemtől kiéhezve csókolta meg Liont, akinek vékony derekát karjaival körbefonta és szorosan magához ölelte.

-          Nézzétek! – nyitották ki egy órával később a szertár ajtaját. – Kibékültek! – kiabálta izgatottan Koizumi, amikor meglátta a zsámolyon ülő Liont és Maityt, akik elmélyülten csókolóztak.

-          Áh… ez nagyszerű! – ujjongott örömében Nobuko.

-          Mindent köszönünk nektek! – szakította meg a csókot az angoltanár. – Ha bármiben tudunk segíteni, kérlek, szóljatok. Sosem fogom elégszer meghálálni ezt nektek!

Lion elmondta Vasiséknak és a szüleinek, hogy kibékültek Maityval. Nagyon meglepődött a férfi, amikor megtudta, ki is igazából a lány apja. A hírnek eleinte nem örültek a többiek, mert féltek, megint csalódás lesz a vége, de aztán végül megbékéltek a dologgal. Maity mindent megtett, hogy bebizonyítsa, igenis szereti Liont. Ismét eljártak együtt edzésre, sőt, sikerült rávennie a lánynak a férfit, hogy táncra is járjon. Minden ott folytatódott, ahol abbahagyták.

Örült Lion annak, hogy messze lehet Ryuukentől, mert legalább így könnyebben kiheverheti majd az elmúlt időszakban történteket. Viszont két héttel később a dolgok megváltoztak. Sajnos, nem úgy alakult minden, ahogyan azt elképzelte. Az édesanyja úgy döntött, meglátogatja őket, mi több, magával hozza újdonsült családját is. Seiko úgy tervezte, hogy két hetet töltenek majd el ott náluk. Természetesen a dolognak egyáltalán nem örült, és haladéktalanul leült a családjával megbeszélni a problémáját.

Seikónak volt Ryuuken előtt egy pasija, akit nagyon rühellt Lion, s így mindig a testvére fogadta be az anyukájáékat, ha ellátogattak hozzájuk Magyarországra. A felmerülő problémák megelőzése érdekében ugyanaz lett az eljárás, ahogyan előzőleg is. Jiroku közölte az édesanyjával, hogy Ryuuken és ő náluk fognak lenni, s mivel két szabadon maradt helynél nincs több a házukban, ezért Uryuu-nak Koenmáéknál kell lennie. Mint mindig, nem tetszett a dolog Seikónak, hisz a lányáéknál szeretett volna lenni, azonban ezt is a megszokott és bevált módon simították el. A testvérek elmondták az anyjuknak, hogy nem helyes az ex-férjével és a jelenlegi párjával egy fedél alatt lenni. A megbeszéltek szerint, az „ifjú pár” Jirokuhoz ment, míg Uryuu Koenmáékhoz.

Nagyban takarította Lion a terepjáróját, amikor észrevette, hogy valaki figyeli. Hirtelen hátranézett, majd Ryuukent látta meg. Másodpercekig nézett mozdulatlanul és meredten az előtte álló férfira, annyira meglepődött. Kómájából a testvére hangja zökkentette ki.

-          Lilo! – kopogtatta meg mutatóujjával húga jobb vállát Jiroku.

-          Á, szia, bátyó! De örülök, hogy itt vagy – szólalt meg egy olyan nyelven Lion, amit Ryuuken egyáltalán nem értett. – Hívni akartalak telefonon, hogy gyere át, mert van egy kis gondom. A garázsban van egy hatalmas darázsfészek, és azt kellene kiiktatnod.

-          Rendben, Lilo – veregette vállon a testvérét Jiroku, és ő is ugyanazon az ismeretlen nyelven kezdett el beszélni. – Minden rendben ment ma a kórházban?

-          Igen! Viszont holnap nem tudok bent lenni délelőtt.

-          Ti milyen nyelven beszéltek? – kérdezte Ryuuken.

-          Magyarul – válaszolta japánul Jiroku.

Seiko utólag felvilágosította Ryuukent az ex-férje családjával kapcsolatban. Teljesen meghökkentette a tudat, miszerint, a Sihai család nem teljesen japán származású. Lionék félig magyarok voltak, s így ők két anyanyelvvel rendelkeztek. Azonban a meglepetések nem fogytak ki, kiderült az is, hogy Koenmának van egy saját klinikája is. Még az érkezésük napján közölte vele mestere, hogy két nap múlva megtartják az edzést. Ugyanúgy Lion is tudtul adta Uryuu-nak, hogy ott folytatják a gyakorlatokat, ahol abbahagyták Raijinnal. Szinte sosem találta otthon Ryuuken Liont, akárhányszor elmentek hozzájuk, biztosra vette, ő is a klinikán dolgozik.

Másnap késő délután egy ügyes ürüggyel – ugyanis nem vihették magukkal Seikót – Ryuuken és Uryuu elmentek Jiroku kíséretében arra a helyre, ahol megtartották mindkettőjüknek az edzést. A hely, ahova mentek, az a klinika volt. Mindhárman felmentek a személyzeti lifttel az igazgatói irodához. A liftből kilépve, megpillantották a folyosón Koenmát, aki néhány szót váltott az egyik nővérrel.

-          Szerbusztok! – köszöntötte Koenma a jövevényeket. – Lion perceken belül megérkezik, addig menjünk be az irodámba – lépett néhányat Koenma, majd egy ismerős hang felcsendült, erre ő megállt.

-          Apa! Itt vagyok! – sietett oda a társasághoz egy műtős ruhában lévő nő. – Mindjárt jövök! – hadarta magyarul, eközben lehúzta arcáról a műtős maszkját. – Kissé elhúzódott az operáció.

-          Rendben! – intett Koenma. – Nem kell sietned, megvárunk. Bent leszünk az irodámban – simogatta meg a lánya hátát, s ezt követően a többiekkel az irodába mentek.

-          Koenma, hogyhogy a lányod részt vett egy műtéten? A képzettsége alapján, még asszisztálni sem lehet neki – foglalt helyet az egyik székben Ryuuken. – Nem értem ezt az egészet – értetlenkedett.

Koenma helyet foglalt az asztalánál, azután részletesen beszámolt Lion valódi helyzetéről, miszerint, ugyanolyan idegsebész, mint Jiroku és ő maga. Japánban Lion azért végezhette csak egy egyszerű ápolónő munkáját, mert a riválisa nem engedi honosítani a diplomáját. Mindkét gyermeke Magyarországon végezte el az orvosi egyetemet. Szerencsére Jiroku akkor honosította a diplomáját, amikor még nem volt vezető az a bizonyos illető, akit Koenma a lehető leggerinctelenebb alaknak tartott. Semmit nem tehet jelenleg, ugyanis többen állnak a riválisa mögött, mint mögötte.

Levegőt is elfelejtett venni Ryuuken, úgy meglepte az, hogy Lion is orvos, így már érthető volt a számára, miért is tudott többet egy átlagos ápolónőnél. Milyen meglepetés érheti őt még a Sihai családot illetően, kérdezte magában.

-          Látom, meglepődtél – mosolygott Uryuu. – A mesterem rendkívüli képességekkel rendelkezik – mondta büszkén.

-          Oh, csak nem dicsér itt valaki engem? – lépett be orvosi öltözékben Lion az irodába. – Hu… de kemény nap volt ez! – tette csípőre kezeit. – Hallottam Raitől, hogy nagyon szépen fejlődsz – húzta mosolyra ajkait. – Ha végeztünk az edzéssel, elmehetnénk valahova. Á, még valami! – kapott a fejéhez. – Hétvégén nem megyünk strandra, papuci? Jó lenne egy kicsit pancsizni. Sőt, Uryuu is jöhetne velünk.

-          Hé, engem nem hívsz?! – fújta fel magát durcásan Jiroku.

-          Saya azt mondta, elviszitek anyáékkal együtt a gyerekeket Pestre, a cirkuszba.

-          Jaj tényleg! – vakarta a fejét Jiroku. – Rendben! – bólintott egyet. Jól tudta, nem lenne tanácsos, ha a húga is velük tartana, mert már így is eleget szenved Ryuuken miatt.

-          Uryuu, ha apukádékkal szeretnél menni, nem gond – mondta Lion.

-          Nem… nem! Veletek akarok menni! – hadarta gyorsan Uryuu.

Mindenki levonult a klinika alagsorába, ahol egy különleges és rejtett lifttel több mint hatvan méter mélyre mentek le a föld alá. Gigantikus méretű, kék színű égőkkel megvilágított terem tárult a társaság elé, amikor kinyílt a lift ajtaja. A hatalmas helyiségben semmi sem volt, még ablakok se. Meglehetősen hűvösnek bizonyult a hőmérséklet.

-          Ez egy különleges hely – lépett ki elsőként a liftből Koenma. – A rendkívüli technológia révén, bármilyen terepet létre tudunk itt hozni – lépett oda a fal azon részéhez, amely ezüsttel lett bevonva. Az ezüstözött terület úgy nézett ki, mintha valamilyen ajtó lett volna. – Lion, te kezdd az edzést! – érintette meg az ezüstözött falat, mire a sima felületen többféle gomb jelent meg. – Milyen terepet kérsz, lányom? – kérdezte.

-          Sziklás legyen – jött a felelet a kérdezettől, azután pillanatokkal később sziklás környezet vette körül a társaságot. – És legyen éjszaka – tette még hozzá. – A feladatod az lesz, Uryuu, hogy kikerüld a nyilaimat, és a lehető legkevesebb sérüléssel úszd meg a támadásaimat. Most a gyorsaságodat és a reakcióidődet fogjuk fejleszteni.

-          Értem! – bólintott Uryuu, miközben azt nézte, ahogyan a mestere megidézi az ezüstszínű és kék kristályokkal díszített íját, ami a formáját tekintve, nagyon hasonlított az édesapja fegyveréhez. Ryuuken meglehetősen elcsodálkozott azon, hogy milyen egyformák Lion és az ő íjaik. Készen állok! – Lion teketóriázás nélkül lőtte ki Uryuu-ra az ezüstszínű nyílvesszőit.

Az edzés kíméletlen és szigorú módon zajlott. Ellenben Uryuu láthatóan jól tűrte a kiképzést, s meglehetősen ügyesen védte és kerülte ki Lion nyilait. Ugyanúgy Koenma is a gyorsaság és reakcióidő technikáját okította Ryuukennek, csak azzal a különbséggel, hogy sivatagi környezet volt a sziklás helyett. Sokkal nehezebb feladatnak bizonyult a sivatagos területen kitérni és kivédeni Koenma támadásait, mert teljesen nyílt terepen kellett küzdeni.

-          Ennél többre is képes vagy! – elégedetlenkedett Koenma, ezalatt lecsapott a lélekvágójával Ryuukenre. – Olyan vagy, mint egy csiga. Azt hittem, jobb vagy a fiadnál – bosszantotta fel a tanítványát.

-          Nesze! – vette elő saját lélekvágóját Ryuuken, aki eddig fegyvertelenül küzdött. Sajnos, akadt egy súlyos probléma a fegyverrel. Mivel ő csak egyféle erővel rendelkezett, így a lélekvágójának a pengéje nem ezüstszínű – lélektisztító képességű -, hanem kék színű, azaz lélekpusztító erejű volt. – Nem hagyom, hogy lebecsülj! – kiabálta, majd rátámadt a mesterére. Koenma sokkal gyorsabb sebességgel bírt, így könnyedén Ryuuken mögé került, majd a hátán végigvágott a lélekvágó kardjával. – Mi a fe… ne…?! – esett össze Ryuuken.

-          Ez a büntetésed, amiért lélekpusztító erővel támadtál a mesteredre – szólalt meg ridegen Jiroku. – Örülj, hogy ennyivel úsztad meg ezt a súlyos kihágást.

-          Legközelebb nem fordul elő – mondta csendesen Ryuuken. – Bár engem nem zavar, ha lélekpusztító erejű támadásokat indítanak felém, hiszen már hozzászoktam.

-          Jól van, elnézem ezt a botlásodat. Jiroku, gyógyítsd be a sebeit – vett egy mély levegőt Koenma. –  Szokj hozzá, a mi fajtánknál nem természetes dolog az ilyesmi, úgy mint az irtandók esetében – intézte szavait Ryuukennek.

Ahogyan azt ígérte Lion Uryuu-nak, elmentek együtt kikapcsolódni. A nő elvitte pizzázni, fagyozni és hajókázni a fiút, aki nagyon élvezte a kiruccanást. Kisebb sokkhatás érte Liont, amikor Uryyuu-val hazaértek, mivel az édesanyjáék még mindig náluk tartózkodtak.

-          Nahát, Lion, nem is mondtad, hogy Ryuuken fiával jársz – mondta izgatottan Seiko a párja mellett ülve a kanapén, eközben beléptek a nappaliba a hazaérkezők. – Elárulom nektek, hogy ti nagyon is összeilletek! – tette ölbe kezeit.

-          Kösz, anya! – nyögte be Lion. – Na gyere, fiúm! – fogta karon a meglepetten bámuló Uryuu-t, akit aztán maga után vonszolt a lépcsőn. – Bocsi, megyünk papás-mamást játszani! – tette még hozzá. Lánya szavain Koenma jóízűen felnevetett, aki természetesen tisztában volt azzal, valójában anya-fia kapcsolat kötötte össze a lányát és Uryuu-t.

Uryuu a szobájában ült az ágyon, és elmélyűlten egy könyvet olvasott. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki kikapta a könyvet a kezéből, majd jó erősen pofon vágta őt.

-          Te mi a francot művelsz?! – kiabálta vörös arccal Uryuu.

-          Inkább én kérdezném ezt?! – ragadta grabancon Ryuuken a fiát.

-          Eressz el! – lökte el magától Uryuu az apját, aki egy kicsit megtántorodott a lökés erejétől.

Kopp! Kopp!

-          Bejöhetek? – szólt az ajtó másik oldalán Lion.

-          Igen! – felelte Uryuu, mire eltakarta az arcát, nehogy meglássa a pofon nyomát Lion, aki eközben benyitott a szobába egy tálcányi ennivalóval a kezében.

-          Hoztam egy kis ennivalót – csukta be maga után az ajtót Lion. – Na, lehiggadtál már?

-          Hát nem! – vágta rá mérgesen Uryuu.

-          Jaaj! – tette le a tálcát Lion, majd csípőre tett kézzel tovább folytatta. – Mit vagy úgy kiakadva? Mindenki tudja, hogy nem vagy a pasim, és azt is, hogy anyám fantáziája meglehetősen élénk. Épp most beszéltem Soráékkal. Amikor elmondtam nekik, mi történt, jót nevettek – tartott egy kis szünetet. – Megnyugtatlak, nem rajtad nevettek. Nem értem, mi bajod van? Máskor mindig vetted a poénokat – értetlenkedett. – Úgy teszel, mintha nem tudnád, nálunk úgy terjed a hülyeség, mint Afrikában a malária! – Uryuu erre jóízűen elnevette magát. – No, ezt már szeretem! – ült le az ágyra Lion. – Tudom, az anyukám természete nagyon irritál téged, és nem is kérem azt, hogy megkedveld – magyarázta komoly hangon. – Viszont nagyon jó szíve van. Senkinek sem ártana semmi pénzért sem, max’ lefájdítja az ember fejét.

-          Sajnálom! – hajtotta le a fejét Uryuu. – Csak tudod, annyi mindent történt.

-          Ha belegondolok, érthető. Ideje mennem lefeküdni, mert holnap egy három órás műtét vár rám – állt fel az ágyról fáradt mozdulatokkal Lion, azután kisétált a szobából. – Jó éjt!

-          Elárulnád, mi a bajod?! – nézett dühtől izzó szemekkel Uryuu az apjára, aki eddig csendben figyelte az eseményeket. – Felelj! – emelte meg a hangját, de választ nem kapott. – Mi van, megkukultál? – mászott le az ágyról, azután odalépett az apukája elé. – Válaszolj már! – türelmetlenkedett Uryuu, s hirtelen azon kapta magát, hogy az előtte álló szorosan megöleli őt, ezalatt gyengéden megpuszilta azt az arcát, amelyikre kezet emelt. Uryuu jól tudta, mit jelent ez az egész. Akkor szokta az apja ilyen „közel” engedni magához, ha valami igazságtalanságot követett el ellene, más szóval, ez nála a bocsánatkérést jelentette. Egyedül ilyenkor érezhette az apukája szeretetét. – Mondd, apa, mi történt? – kérdezte gyengéden Uryuu, ezalatt kezei körbeölelték az őt ölelő derekát. Választ most sem kapott. – Rendben, nem kell felelned – hagyott fel a dologgal.

Ryuuken azon az éjszakán nem Jirokuéknál aludt, aminek Seiko egyáltalán nem örült, mert valami romantikus meglepetéssel akart előrukkolni aznap estére. A fiával olyannyira jól eltöltötték egymás társaságában az időt, hogy szinte egész éjszaka fent maradtak. Régen nem beszélgetettek békés és harmonikus hangulatban. Miután felkeltek, tovább folytatták a beszélgetésüket.

Dél körül lehetett, amikor Lion hullafáradtan robogott haza a kocsijával. A műtét annyira kimerítette, hogy nem volt képes tovább dolgozni. A nappaliban azonnal kiszúrta Ryuukent és Uryuu-t, eközben megcsörrent a telefonja, Jiroku volt az.

-          Szia, ott van Ryuuken a közeledben? – szólt a telefonba magyarul a nő bátyja.

-          Igen! – felelte fáradt hangon Lion.

-          Kérdezd meg tőle, mikor méltóztatik eljönni tőletek? – morogta savanyúan Jiroku. – Holnap megyünk a cirkuszba, és jó lenne, ha ő is készülődne.

-          Várj! – Kelletlenül Ryuukenhez fordult Lion. – Jiroku azt kérdezi, mikor óhajt visszamenni hozzájuk, ugyanis a holnapi kirándulásra el kell készülnie – kérdezte japánul.

-          Muszáj velük menned, apa? – kérdezte mogorván Uryuu. – Folyton Seikóval vagy!

-          Rendben, nem megyek holnap a cirkuszba – vágta rá gyorsan Ryuuken. – Veletek megyek a strandra.

-          Nem megy veletek a cirkuszba – szólt bele magyar nyelven és érzelemmentes hangon a telefonba Lion. – Velünk akar jönni a strandra.

-          Hallottam mindent! Bassza meg! – dühöngött Jiroku. – Garantálom, még nagyon megbánja ezt a döntését!

-          Nincs igazad! Az elmúlt hét napban valóban nem foglalkozott semmit Uryuu-val. Érthető a döntése. Előre látom, amint anyu hisztérikázik… Sz’al előre is részvétem – vett egy mély levegőt Lion.

-          Eh, ne is mondd – dunnyogta Jiroku. – Mondd meg neki, estére elmegyek érte, ugyanis az ő feladata lesz közölni anyával a hírt. Csá, megyek műteni! – tette le a telefont.

-          Mivel holnap velünk tart – fogott bele japánul Lion –, ezért a bátyám magáért jön, hogy aztán személyesen közölje a hírt az anyámmal. Emellett, nem ártana néhány személyes cuccát is elhoznia.

Este elment Jiroku a húgáékhoz, majd elfuvarozta Ryuukent hozzájuk, ahol Seikóval közölve lett a hír, miszerint a párja nem tart velük a cirkuszba. Természetesen minden úgy alakult, ahogyan azt Lionék megjósolták, az édesanyjuk meglehetősen kiakadt, sőt, még jobban kiborult, amikor a tudomására hozták, hogy nem is tarthat a kedvesével a strandra, mert Uryuu-nak az nagyon nem testszene. Végül kénytelen volt belenyugodni Seiko a fennálló helyzetbe.

Lion előre félt az estétől és az elkövetkezendő naptól, nagyon nem akart egy légkörben lenni azzal a férfival, aki után reménytelenül vágyakozott. Amint végez minden teendőjével, jól bezárkózik a szobájába, s ki nem mozdul onnan másnap reggelig. Vacsora után mosogatni készült, de mielőtt belefogott volna, valaki megszólította.

-          Segíthetek elmosogatni? – kérdezte Ryuuken.

-          Nem kell – szólt közbe Uryuu –, mert majd én segítek neki.

-          Igen… igen! – bólogatott Lion. – Nem kell segíteni.

-          Uryuu, úgy tudom, fáj a fejed – nézett a fiára Ryuuken. – Menj szépen… Jobb, ha lefekszel, különben nem fogsz tudni jönni a strandra. Rendben?

-          Rendben, apa – bólintott Uryuu. – Jó éjt! – ment ki a konyhából.

-          Valami gondja van? Olyan gondterheltnek tűnik – érdeklődött udvariasan Ryuuken, miközben nekiláttak a mosogatásnak.

-          Nincs semmi bajom – morogta az orra alatt Lion.

-          Látom, nagyon jól kijön a fiammal, sőt, különösen jó a kapcsolatuk.

-          Uryuu nagyon kedves és aranyos, minden szülő álma egy ilyen gyerek.

-          Az már biztos! Az én fiam már csak ilyen tökéletes – húzta ki magát büszkén Ryuuken.

-          Akkor miért mondja neki állandóan, hogy egy hülye?

-          Sokszor olyan dolgokat művel, amik miatt folyton aggódnom kell érte. Ő az egyetlen értékes dolog a világon a számomra, és ha elveszíteném őt, abba belehalnék – nyitotta meg szívét Ryuuken, amit nagyon ritkán szokott megtenni. – Önnek miért nincs gyereke? Nem olyan fajta, aki nem volna képes felnevelni egy gyereket. Uryuu sokat köszönhet magának, azért mondtam, amit mondtam.

-          Meddő vagyok – jött a rövid felelet Liontól, mire Ryuuken döbbent és meredt szemekkel nézett rá. – Sajnos, a petesejtjeim ivartalanok, és ennek az oka genetikai rendellenesség.

-          Gondolom, ezért is nem tudott férjhez menni.

-          Nem, nem ez volt az oka. Pusztán olyanokkal akadtam össze, akikkel még egy percet sem töltöttem volna el, kivéve kettőt – bukott ki belőle akaratlanul az utolsó két szó.

-          Mi történt velük?

-          Az első elhagyott engem egy másik nőért kilencévnyi kapcsolat után. A másik meg észre sem vesz, ráadásul…

-          Nahát, még mindig itt vagy a konyhában, lányom? – lépett be a konyhába Koenma. – Téged kerestelek, Ryuuken. Válthatnánk néhány szót?

-          Hogyne – törölgette meg a kezeit Ryuuken, aztán kivonult a másik férfival a nappaliba. – Miről lenne szó? – ült le az egyik fotelba.

-          Vésd jól az eszedbe – szólalt meg szigorú hangon Koenma. – Nagyon gondolt meg, mit teszel, mert ha nem vigyázol… – fordult szembe a fotelban ülővel. – Könnyen megégetheted magad.

-          Biztosíthatlak afelől, hogy tudom, mit teszek – nézett Ryuuken az előtte álló barna szemeibe, amelyek gyanúsan csillogtak.

-          Régóta figyellek. Nagyon ügyes és ravasz módon jársz el, de ami a legdicséretesebb benned, hogy türelmesen kivárod a dolgokat.

-          Köszönöm a dicséretet, és garantálom, még a mai nap pontot teszek az ügy végére, ugyanis minden tiszta és átlátható lett a számomra. Hamarosan teljes lesz az életem, és végre Uryuu is megkaphatja mindazt, amit hosszú éveken keresztül nélkülöznie kellett.

-          Miért vagy olyan biztos a dolgodban? – emelte ki az utolsó szót Koenma.

-          Biztos forrásból szereztem meg bizonyos információkat – húzta mosolyra az ajkait Ryuuken.

-          Jiroku azt üzeni neked, hogyha kárt teszel benne, több hibát nem fogsz elkövetni, mert ez lesz az utolsó!

-          Felfogtam mindent – állt fel Ryuuken. – Ha megbocsátasz, visszamennék mosogatni – ment ki a nappaliból. A konyhában odament Lionhoz, aki könnyei közepette és szipogva öblögette a tányérokat. – Hiszen… te sírsz? – fogta vállon a nőt, majd maga elé fordította. – Mi a baj?

-          Semmi! – fordult vissza Lion a mosogatóhoz, azután gyorsan a helyére pakolta a tányérokat. – Kész is vagyok! – indult el, de aztán kénytelen volt megállni, mert Ryuuken az útját állta.

-          Látom, hogy van valami bajod – erősködött. – Mondd, mi történt? – kérdezte, eközben a kezeit gyengéden Lion vállaira tette. – Kérlek, mondd el – mondta gyengéd hangon Ryuuken.

-          Hagyjon, és ne viselkedjen velem ilyen közvetlenül! – lökte el magától Lion Ryuukent. – Elegem van! – zokogta el magát, azután kirohant a konyhából.

-          Ilyen állapotban nem hagyom, hogy egyedül maradj! – A zokogó nő nekiment Ryuukennek véletlenül a nappaliban, ugyanis elé vágott a quincyk gyorslépésének segítségével –, még a végén bajod esik – kapta fel hirtelen a karjaiba Liont. – Felviszlek a szobádba, és addig nem mozdulok mellőled, amíg meg nem nyugszol.

A sírdogálót felvitte Ryuuken a szobájába, ahol szépen lefektette őt az ágyra. Gondolkodás nélkül lefeküdt Lion mellé. Szorosan magához ölelte őt, azután gyengéden simogatni kezdte a hátát, hátha megnyugszik. Nagyon jól tudta, mi a baja Lionnak, így rövidesen cselekedett annak érdekében, hogy a problémák megszűnjenek.

Lion nagyon kikészült lelkileg. Már nem bírta elviselni a kínzó állapotot, nagyon közel van hozzá az a férfi, akit szeret, mégis elérhetetlen a számára. Még inkább sanyargatta a szívét a fájdalom, amikor karjaiba vette őt az imádott „kék szemű hercege”. A szobája felé tartottak, amikor megcsapta az orrát Ryuuken lágy és selymes illata, amely egyszerre bódultságba és gyötrődésbe hajszolta a megtépázott lelkét. Azt hitte, ennél már rosszabb nem lehet a helyzet, de tévedett. Remélte, hogy csak mellette fog ülni az ágyon a hőn áhított vigasztalója, ám nem így történt. Teste úgy lángolt, mint a Pokolban a bűnösök lelke Ryuuken ölelő érintéseitől. A nehéz és fojtogató levegő késként hatolt be a tüdejébe, ráadásul a szűnni nem akaró könnyek is mardosni kezdték a szemét. Úgy remegett, mint hideg télen egy kóbor kiscica az elhagyatott utcán. Legbelül segítségért fohászkodott. Hiába várta, hogy legyen vége mindennek. Úgy érezte, mintha az idő kereke ellene fordult volna, oly lassúnak s végtelennek tűnt minden, ami most vele történik. Kínlódása egyik pillanatról a másikra megszűnt, mintha kétfelé vágták volna. Minden egyes gondolata felszívódott, semmi sem maradt, egyedül csak az ösztönei, melyek úgy törtek ki, mint a ketrecbe zárt vadállat a szabadba.

Ryuuken hevesen megcsókolta Liont, majd szenvedélyesen falni kezdte a puha és a könnytől áztatott ajkait. Szinte erőszakosan kért a nyelvével bebocsátást Lion szájába. Nyelve szenvedélyes és vad mohósággal ragadta magával a másik aprócska nyelvét. Nem sok idő telt el, s a csók ugyanolyan hevesen és tüzesen viszonozva lett. Kezei legalább olyan hevesen jártak a karjaiban lévő törékeny testen, mint a nyelve. Gondolkodás nélkül maga alá teperte Liont, miközben ujjai becsusszantak a ruha alá, hol megérinthette a puha és bársonyos bőrt. Annyira felizgult, hogy Lion két lába közé furakodott alsótestével, azután a csípőjével állandó gyakorisággal előrelökött. Kéjes morgásai egyre hangosabbak lettek az idő múlásával, ugyanis az alatta fekvő Lion kezei sem tétlenkedtek. Az előjátékkal nem sokat vacakolt, így nekilátott a vetkőztetésnek. Végre az övé lehet az, akire oly régóta vágyik. Teljesen ki volt már éhezve. Testét és lelkét úgy mardosta meg égette a vágy, hogy már egyáltalán nem tudott magán uralkodni, teljesen megvadult. A levegő egyre csak szűkösebb lett. Látását elhomályosította a vágy leple. Gondolatait úgy söpörte tova a rajta eluralkodó kéj, mint a szél a fáról lehullott faleveleket.

Lion szenvedélyesen belecsókolt Ryuuken nyakába, majd gyengéden harapdálni kezdte azt. Eközben a kezei szorgosan bejárták az öt vetkőztető testét. Ujjai oly könnyedén csúsztak az ing alá, mint a jégen a korcsolya. Úgy lángolt mindene Ryuuken érintéseitől és a lopott csókjaitól, minta egy forró kemencébe rakták volna. Combjaival szinte görcsösen szorította a másik csípőjét, ami továbbra is szüntelenül mozgott. Az arca lángba borult, amikor Ryuuken szenvedélyesen végigsiklott a kezével a mellén. Halk nyögések törtek ki belőle, amikor megérezte a kutakodó kezet a lábai között. Majdnem minden ruhájától megfosztotta Ryuuken, már csak a bugyija maradt még hátra. A férfi érintései hatására, nyomban bizseregni kezdett ott lent. Nem elég, hogy a teste lángokban égett, de még a remegés is eluralkodott rajta. Egyik kezét kivette az ing alól, majd szenvedélyesen beletúrt Ryuuken ezüst hajtincseibe. Gondolkozni már képtelen volt, nem tudott gátat szabni a vágyainak. Szinte kiszolgáltatottan vonaglott a férfi alatt, aki már teljesen pucérra vetkőztette őt. Annyira kívánta már Ryuukent, mint kiéhezett oroszlán a kiszemelt prédáját. Gondolkodás nélkül felült, majd lecibálta az őt csókolóról az inget, s ezt követően az összes többi ruhadarabot is. Miközben vetkőztette Ryuukent, apró csókokat lehelt a nyaka és a mellkasa körüli részekre.

Ameddig Lion szorgosan tevékenykedett, addig a férfi sem tétlenkedett, gondoskodott arról, hogy a hév s a kéj még forróbbá fokozza a már amúgy is tüzesen szenvedélyes hangulatot. Ujjaival le-fel zongorázott Lion nyakától, a gerincén keresztül, a fenekéig. Ajkaival bele-belekapott a puha bőrbe, melynek az illatát úgy szívta magába, mint a kiszáradt virág az eső vizét.

Teljesen meztelen testük egymáshoz tapadt, akár az ellenkező pólusú mágnesek. Kezeik úgy fonták körbe egymás testét, akár a borostyán a fát. Ajkaikat szenvedélyesen habzsolták. A nyelveik hevesen kényeztették egymást. A levegő olyan forrón izzott körülöttük, mintha valami vulkán gyomrában lettek volna. Ahogy telt az idő, a testük egyre jobban verejtékezett. Úgy ki voltak egymásra éhezve, akár a vadállatok a húsra. Hangos szuszogásukat, levegővételüket egyre gyakrabban kéjes és buja nyögések váltották fel.

Ryuuken határozottan megragadta Liont a csípőjénél, majd hanyatt döntve maga alá gyűrte őt. Gondolkodás nélkül a belehatolt, majd ritmusosan mozogni kezdett benne. Egyik keze Lion csípője alá kúszott, míg a szabadon maradt kezével megtámasztotta magát. Felsőtestét előredöntötte, így az ajkaival könnyedén, gond nélkül belekóstolhatott az alatta fekvő Lionba. Mélyen szívta magába az édes és lágy illatot. Ajkai mohón falták a karcsú nyakat, miközben kéjesen nyögdécselt. Végre az övé lett az a nő, aki után régóta vágyakozott. Mindig is egy olyan feleség után áhítozott, akiben megbízhat, és ha segítségre szorul, akkor mellette áll a bajban, de ami a legfontosabb, hogy Uryuu-t úgy szeresse, mintha a saját gyermeke lenne. Lion pont az az ember volt, akire mindig is várt egész életében. Teljesen hidegen hagyta, hogy nem lehet közös gyermekük, igazából nem is akart már több gyereket, már csak azért is, mert félt, hogy Uryuu féltékeny lesz majd. Mindennél fontosabb volt a számára, hogy az egyetlen fiának a lehető legjobb sora legyen az életben.

Egyáltalán nem zavarta Liont a férfi „lényegre törő” viselkedése, mi több még tetszett is neki. Egy szűz esetében meglehetősen erőszakosnak bizonyult volna Ryuuken szenvedélyes és vad magatartása az ágyban. A férfi szaporán szuszogott s buján nyögdécselt a fülébe. Kifinomult, emberfeletti érzékeinek köszönhetően érezte, ahogy Ryuuken férfiassága erősen pulzált, lüktetett,  ebből tudta, hogy hamarosan el fog élvezni. Teljesen úgy tűnt Lionnak a férfi, mint aki régen volt már nővel, de ez valahogy nagyon abszurdnak bizonyult a számára. Kizárt, hogy ne lett volna egy olyan férfinak, mint Ryuuken, állandó szexuális élete. Bizonyára más dolog lehetett a dolog mögött, talán valami nemi probléma. Ő nem abból a fajtából való volt, aki nem vonzotta a nőket. Combjaival körbefonta Ryuuken derekát, hogy még mélyebbre tudjon hatolni. Ujjaival gyengéden cirógatta a férfi hátát és a nyakát. Megbabonázva merült el a tengerkék szemekben, melyeket a nyitott ablakon beáradó hold fénye tisztán megvilágított.

Mindkettőjüket elragadta az orgazmus mámora, akárcsak a halál az áldozatait. Izmaik megfeszültek, miközben elhalóan felnyögtek az élvezet nyújtotta mardosó, egyben szorongató gyönyörtől. A tüdejükben a levegő bennrekedt. Az őket körülvevő világban az idő kereke hirtelen megállt, s percekig így is maradt. Lion azt hitte, a Ryuukennel való aktus véget ért, de nem, ugyanis a férfiban tomboló tűz még nem múlt ki. Ismét mozogni kezdett ugyanabban a ritmusban Ryuuken az alatta fekvő Lionban, de most erőteljesebben hatolt be.

A második aktus sokkal tovább tartott, mint az első, és az élvezet is nagyobb volt. Ryuuken mindig egyre többet akart, alig bírt leállni, de végül a rajta eluralkodó fáradtság a harmadik menet után győzedelmeskedett. Lion még kibírt volna egy kört, úgy volt vele, hogy három a magyar igazság, egy a ráadás.

Szorosan magához ölelte Ryuuken Liont, olyannyira, hogy szinte már rajta feküdt, azután a szemhéjai hipp-hopp leragadtak. Az álommanó úgy ragadta magához, mint a sólyom a kiszemelt prédáját.

Miután Ryuukent elnyomta az álom, Lion kijózanodott. Belegondolva a történtekbe, komoly lelkiismeret-furdalás uralkodott el rajta. A lelkét úgy mardosta a bűntudat, mint az alkohol a sebet. Mi a fenét művelt?! Hogy volt képes lefeküdni a saját édesanyja pasijával?! Milyen undorító! Semmi ötlete sem volt, hogy hogyan tudná ezt az egészet helyrehozni. Egyáltalán lehetséges ezt az egészet rendbe tenni? Még szép, hogy nem, kesergett magában Lion. Egyetlenegy személyre számíthatott ilyen kínos esetekben, az pedig az édesapja volt. Viszont most a dolog még a szokottnál is kényesebbnek bizonyult, így nem igazán tudta eldönteni, hogy beszéljen-e a történtekről az apukájának. Hosszas tépelődés után úgy döntött, mégis elmond mindent az édesapjának, még akkor is, ha esetleg ezért megharagudhat rá, amit persze meg is érdemel.

Gyorsan magára kapta a köntösét Lion. Olyan észrevétlenül lopózott át a szobájából az apukájához, mint valami tolvaj, aki éppen valamit el akarna csenni valahonnan. Óvatosan benyitott az apja szobájába, majd nesztelen mozdulatokkal bebújt mellé az ágyba.

-          Apa! – ébresztgette Lion Koenmát. – Apa, ébredj! – tette egyik kezét az ébredező hátára.

-          Kislányom… – mormogta álmosan Koenma. – Mi történt?

-          Olyat tettem, ami miatt szégyenbe hoztalak téged – motyogta az orra alatt Lion.

-          Halljam, mi az a kényes dolog? – ölelte át biztatásképpen a lányát Koenma.

Elejétől a végéig elmesélte Lion, mi történt Ryuuken és ő közötte. Alig bírta kinyögni a szavakat, ugyanis folyton a sírás kerülgette. Egyáltalán nem próbált meg mentegetőzni, sőt, mindenért vállalta a felelősséget, viszont nem tudja, mi lenne a helyes cselekedet az ilyen kényes esetekben. Valahogy mindenképpen jóvá akarja tenni ezt a súlyos vétkét.

-          Te semmiről nem tehetsz, kicsikém! – vágta rá Koenma gondolkodás nélkül. – Holnap mindent megbeszélünk, most pedig aludj! – húzta oda magához a megtépázott lelkű lányát.

Liont apja szavai olyannyira megnyugtatták, hogy minden feszültsége feloldódott, s így képes volt álomba merülni. Igaz, a Ryuukennel való heves szeretkezés is alaposan kimerítette.

Hajnali három körül járhatott, amikor Ryuuken felébredt, és meglepetten vette észre, hogy Lion nincs ott mellette az ágyban. Hova tűnt? Lehetséges, hogy egy démon bukkant fel valahol, és ezért nincs most vele. Gondolta, megkeresi, bár nagy volt rá az esély, hogy a harcoknál használt védőfal elrejti a jelenlétét, de azért mégis megpróbálta ennek ellenére. Erősen Lion lelkére koncentrált, s döbbenten fedezte fel, hogy valójában Koenma szobájában van. Ebből rögtön leszűrte, hogy itt valami nincs rendben. Liont ismerve, jobbnak látta volna, ha nem a szeretkezéssel kezdi a valódi érzéseinek a kinyilvánítását. Belegondolva a történtekbe, rájött, hogy biztosan lelkiismeret-furdalása támadt Lionnak az anyja miatt, hiszen elvileg Seikóval egy párt alkottak. Most aztán törhette a fejét azon, hogy hogyan tegye tisztába a dolgokat. Még jobban végiggondolva a történteket, nagy volt annak a valószínűsége is, hogy alaposan meg fog gyűlni a baja Koenmával, ami bizony nagy gondot jelentett a számára. Jobbnak látta, ha visszamegy a vendégszobába, ahol Uryuu is ott volt.

Másnap reggelre ismét visszatér Lion bűntudata. Rettenetesen szégyellte magát. Hogy volt képes lefeküdni a saját anyja pasijával… ez olyan undorító! Ezek után, hogyan fog az anyukája szemébe nézni? Hosszú perceken keresztül gubbasztott apja ágyában. Egyáltalán nem akart kimenni a szobából, de nem tehetett mást, mennie kellett. Nagy nehezen kimászott az ágyból, majd átcaplatott a saját szobájába, amely a legnagyobb megkönnyebbülésére üres volt. Gyorsan bevetette az ágyát, majd magát is rendbe rakta.

Ryuuken frissen, na és természetesen kielégülten, lement a nappaliba, ahol a fotelban ülve olvasta Koenma az aznapi újságot, aki abbahagyta az olvasást, amint megpillantotta őt.

-          Mielőtt mondanál vagy tennél is bármit, hagyd, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem – szólalt meg Ryuuken először, még mielőtt a másik bármit is mondhatott volna. – Utána nyugodtan ítélkezhetsz felettem.

-          Rendben! – felelte tömören Koenma, majd folytatta azt, amit félbehagyott, de nem sokáig, mert a lánya megszólította őt.

-          Apuci, gondolkodtam a történteken – fogott bele magyarul Lion. Semmiképpen nem akarta, hogy Ryuuken tudja, miről is van szó. – Kérlek, ne tégy semmit! Szeretném egyedül megoldani a dolgokat. Ez az én saram, és nekem is kell tisztára mosni mindent.

-          Rendben! – bólintott rá Koenma.

-          Azt hiszem, nekünk van egy kis tisztázni valónk – szólalt meg japánul Lion, eközben odafordult a mellette álló Ryuukenhez. – Ami tegnap történt, azt örökre el kell felejtenie! Maga az anyámmal jár! Undorító, ami kettőnk közt történt, főleg az én részemről! És…

-          Tudod, az anyukád… – vágott Lion szavába Ryuuken, de nem tudta végigmondani azt, amit akart.

-          Csend legyen! – parancsolta szigorúan. – Erre nincs magyarázat! – emelte meg a hangját Lion. – Először és utoljára mondom el! Felejtsen el mindent! Emellett, egyáltalán nem vagyok szerelmes magába, és nem szokásom nálam gyengébb quincykkel együtt lenni – hazudta, hátha ezzel lerázhatja Ryuukent.

Valójában egyáltalán nem érdekelte Liont az ilyesmi. Egykori szerelme, Hayate, jóval gyengébb volt nála. Igaz, nagyon sokáig rejtegette a férfi elől a valódi erejét, de amikor erre fény derült, megromlott a kapcsolatuk. A helyzet súlyosbodott, amikor az is kiderült, hogy neki soha nem lehet gyermeke. Nem sokkal később Hayate megismerkedett egy másik nővel, és szakított is aztán vele. Nagyon sokáig szenvedett a szakítás miatt, azonban amikor elment a Karakurai Városi Kórházba dolgozni és találkozott Ryuukennel, azonnal kigyógyult a szerelmi bánatából.

Ryuuken csalódottan, leszegett fejjel állt Lion előtt, miközben arra gondolt, hogy semmi esélye a nőnél, akibe halálosan beleszeretett. Úgy határozott, nem folytatja tovább, mindent feladott. A szíve darabokra tört, mint egy porcelánbaba, amit jól a földhöz vágtak.

Szép nyugodtan elindultak a strandra, és amint odaértek, Lion máris a sportmedencébe ment. Koenma a gyógyfürdőbe ment lazítani. Uryuu látva az apja rosszkedvét, elment a kedve attól, hogy úszni menjen, így a kedvenc olvasmányában merült el a víz helyett.

Ryuuken iszonyatosan rosszul érezte magát, és mást se csinált, mint fel-alá járkált a fürdő területén. Amikor Lion közelébe „tévedt” és meglátta őt, azonnal lenyugodott, mi több jókedve lett. Árgus szemekkel figyelte a sportmedencében lubickoló nőt, akin látszott, hogy nem vette észre, hogy a közönséglelátón ülve őt nézi. Nem bírt a szívének parancsolni, legbelül reménykedett abban, hogy minden hazugság volt Lion részéről. Legszívesebben odament volna hozzá, de semmilyen ürügy nem jutott az eszébe. Mintha az ég is azt akarta volna, a kívánsága szinte nyomban teljesült.

Néhány hossz leúszást követően kikászálódott Lion a medencéből. Pár lépés után a háta mögött egy ismerős hang szólította meg.

-          Halihó, Lion!

-          Papp Robi?! – fordult meg Lion csalódott képet vágva. Az előtte álló férfi tiszta izom volt, ami nagyon gusztustalan volt a számára, a tetejében a haja színétől is hányinger kerülgette mindig. – Mit akarsz tőlem?

-          Téged! – vágta rá Robi, miközben látványosan beletúrt egyik kezével a szőke hajába. – Jó bőr vagy, mint mindig! – közeledett egyre jobban Lionhoz, s a zöld szemei perverzen csillogtak. – Gyere, sétáljunk egy kicsit – karolta át Liont, aki azonnal kiszakította magát a derekát körbebilincselő izmos karból.

-          Hagyjál! Van pasim, aki történetesen velem van! Sz’al, ha nem kopsz le, úgy lefejel téged, mint Zidan Materazzit!

-          Nem is tudtam, hogy szereted a focit. És mondd, hol a pasid?

-          Izé… Elment enni – kezdte vakarni a fejét idegességében Lion, ezalatt hátrálni kezdett.

-          Persze! Szerinted, én ezt el is higgyem neked?

-          Szállj le rólam! – ütközött háttal valakinek Lion, s amint megfordult, látta, hogy ki is az, azonnal tudta, mit kell tennie. – Ryuuken! – ölelte át a férfit a derekánál, majd szorosan hozzásimult. Ryuukent nagyon meglepte Lion viselkedése. – Amint látod, ő a pasim!

-          Ha valóban a pasid, smároljatok! Sok ilyet láttam már a filmekben, ahol a nő vagy a férfi az első szembejövő alakot a párjának állítja be, csakhogy lerázza azt, aki nem jön be neki – darálta flegmásan Robi.

Elengedte Ryuuken derekát Lion, majd a nyakát átkarolva lehúzta magához, ezután szenvedélyesen megcsókolta őt. Ryuuken gondolkodás nélkül viszonozta a csókot, eközben szorosan a karjaiba zárta a törékeny testet. A majdnem egy percen át tartó csókot Lion szakította meg. Robi szó nélkül, bosszús képet vágva, viharzott el.

-          Gondolom, annak az alaknak a tolakodó viselkedése miatt tetted ezt – törte meg a csendet Ryuuken. – Láttam, nagyon nem tetszett a közeledése, így idejöttem hozzád, hátha tudok tenni érted valamit. Viszont azt nem hittem volna, hogy ez történik. Feltételezem, azt hiszed, sértve érzem magam, amiért kihasználtál. Ez nem igaz! A csókod túlságosan is szenvedélyes volt, és ebből könnyedén rájöttem, hogy amiket a fejemhez vágtál, azok teljes mértékben valótlanok.

Lion dermedten állt Ryuuken ölelő karjai között, miközben arra gondolt, hogy mekkora baklövést követett el. Nem kellet volna ezt tennie. Ezek után már sehogyan sem fogja tudni elhitetni a „kék szemű hercegével”, hogy semmi esélye sincs nála. Ezenfelül még rosszabbul érezte magát, ugyanis megint olyat tett, amit nagyon nem kellett volna. Úgy érezte, ezzel még jobban hátba támadta és elárulta az édesanyját. Egyik pillanatról a másikra szakította ki magát Ryuuken gyengéd „bilincséből”, majd ezt követően elszaladt.

Lion megkereste az édesapját, akinek mindenről beszámolt, hogy mi történt Ryuuken és ő közte a sportmedencénél. Koenma nem szólt semmit, jól tudta, a szívnek sehogy sem lehet gátat szabni. Vele is megesett néhányszor, hogy először cselekedett, majd csak azután gondolkozott. Bizony, a szerelem már csak ilyen kiszámíthatatlanná teszi az embert. Lion végül úgy határozott, hazamegy, mert ha továbbra is Ryuuken közelében marad, biztosan még mélyebbre fog süllyedni az erkölcsi indexe. Legszívesebben keresett volna egy tükröt, hogy jól szembeköpje magát. Gyorsan összepakolta a cuccait, és mielőtt bármit is kérdezhetett volna Uryuu, azt mondta, pontosabban hazudta neki, hogy behívták a kórházba egy igen súlyos eset miatt. Pont akkor jelent meg Ryuuken, amikor már elköszönt az apukájától és Uryuu-tól.

Ryuuken hiába akart Lionnal beszélni, nem tudott, mert mielőtt bármit is szólhatott volna, sebesen elviharzott. Tagadhatatlanul boldognak érezte magát, viszont az nagyon zavarta, hogy nem tudta elmondani az igazat. Biztosra vette, mindenképpen talál majd alkalmat arra, hogy megbeszéljék a dolgokat.

Uryuu látta, hogy az apukája a szokottnál is vidámabb hangulatban volt a reggeli idegességéhez és ingerültségéhez képest. Ennek ellenére jobbnak látta, ha nem szól az apjához, ugyanis a szokatlan viselkedéséből arra következtetett – legalábbis Uryuu feltételezése szerint –, hogy meglehetősen kiszámíthatatlan állapotban van. Amikor folytatni akarta az olvasást, kissé ledöbbent, mert az apja leszidta őt, amiért az úszás és a szórakozás helyett a könyvet bújja. Uryuu semmit sem tudott kinyögni, valahogy nem tudta, hogyan álljon hozzá ehhez az egészhez. Végül az lett az egészből, hogy elment az apukájával úszni néhány hosszt a sportmedencébe, sőt, még sok más medencét is kipróbáltak, kivéve a gyerekmedencét, mert az nagyon kínos lett volna. Nagyon régen érezte magát ilyen jól az apukájával, sosem hitte volna, hogy még valaha megtörténhet vele ilyesmi.

Ryuuken a strandról hazaérve legnagyobb bánatára nem találta otthon Liont, és még elkeseredettebbé vált a helyzet, amikor Jiroku telefonon értesítette, hogy ők is hazaérkeztek a cirkuszból, és hamarosan elmegy kocsival majd érte. Már most úgy hiányolta Liont, mint egy éhes mackó a mézet. Sajnos, az utóbbi napokban sem találkoztak, ráadásul eljött annak az ideje is, hogy visszatérjenek Japánba.

Lion gondosan ügyelt arra, hogy ne fusson össze az anyjával és Ryuukennel, Az előbbi személy esetében a szégyenérzete és a bűntudata miatt tette ezt. A további kellemetlen helyzetek kialakulásának elkerülése érdekében hozott egy igen nehéz döntést, felbontja a munkaviszonyát Ryuuken kórházával. Természetesen az apjáék és a barátai nagyon nem örültek a döntésének, de amikor elmondta nekik, mi történt Magyarországon Ryuuken és ő közötte, mindenki elfogadta a döntését. Raijin és Jiroku tűpárnát akartak csinálni Lion „kék szemű hercegéből”, de mivel meg lett nekik tiltva a dolog, ezért nem tettek semmit.

Majdnem megállt Ryuuken szíve, amikor meglátta Lion felmondólevelét. Egy percet sem tétovázott, nyomban magához hívatta a őt.

Kínkeserves lelki gyötrelmek közepette haladt Ryuukenhez Lion. Azt hitte, ennél rosszabb már úgy sem lehet, de tévedett, ugyanis megérezte az anyukájának a lélekjelenlétét is az igazgatói irodából. Már a sírás is kerülgetni kezdte. Hogy fog az anyukája szemébe nézni? Ez így nem jó! Fenének is kellett elgyengülnie! Most aztán jól megcsinálta magának a bajt. Nem értette az apjáékat és a barátait, miért voltak vele elnézőek a történtek miatt, sőt, egyenesen Ryuukent hibáztatták mindenért. Bár jobban belegondolva mindenbe, a helyükben ő is így vélekedett volna.

-          Jó napot, igazgató úr! Szia, anya! – köszöntötte az irodában lévőket Lion, amikor belépett az ajtón, eközben gondosan kerülte mindkettőjük pillantását, főleg az anyukájáét. – Hívatott, igazgató úr, mit óhajt?

-          A felmondóleveled miatt hívattalak, Lion! – jelentette ki Ryuuken köntörfalazás nélkül. – Mit jelentsen ez?!

-          Azt, hogy nagyon jó döntést hoz! – vágta be hangosan Seiko, látszott rajta, hogy nagyon ideges valami miatt, vagy inkább valaki miatt. – Nagyon helyes, kislányom, hogy felmondasz, mert én is felmondok! Tudod te, hogy mit művelt velem ez a férfi!? – mutogatott hevesen Ryuukenre. – Hiába kedveskedtem neki, hiába tettem olyan dolgokat, ami a kedvére való, meg sem hálálta! – visította kikelve magából Seiko, akire Lion csak bambán nézett. – Még egy „köszönöm”-öt se mondott! De ez még mind semmi! Ilyet még egy férfi sem tett velem, de ő megtette…! Annyira sem volt képes figyelembe venni engem, hogy legalább egy csókot adott volna! Ez az embeeeeer egy… egy… Nem! Ez nem is ember, hanem egy szörnyeteg, pontosabban egy érzéketlen szörnyeteg! – viharzott ki az irodából Seiko dühöngve.

-          Haaaahaaa! – nyögte be halkan Lion, még mindig bamba képet vágva. – Ez most… tényleg megtörtént?

-          Legalább már nem kell semmit sem elmagyaráznom neked, kedvesem – lépett oda a megrökönyödött nőhöz Ryuuken. – Seikóval egyáltalán nem jöttem össze, és mint mindig, most is túlzásba esett – morogta kelletlenül. – Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a dolog nem vált a hasznomra. Így legalább volt egy jó kis ürügyem arra, hogy utánad mehessek Magyarországra, és még jobban a közeledben lehessek.

-          Mi-micsoda?!

-          Valójában minden csakis te miattad tettem. Azért kezdtem el barátkozni a családtagjaiddal, hogy jobban megismerhesselek, és ezzel is minél inkább a közeledbe akartam kerülni. Sajnos, Uryuu az elmúlt egy évben sokszor keveredett bajba, legutóbb még az erejét is elvesztette, így nem igazán tudtam veled törődni. Mondd, tetszett a gyűrű, amit küldtem? – kérdezte mosolyogva Ryuuken, mire az előtte állóban megállt az ütő, úgy meglepődött.

-          Ne már! Te vagy a titkos hódolóm!? – kiabálta a fejét fogva Lion. – Egek!

Végül Ryuuken nem bírta tovább, és kiéhezve, szenvedélyesen megcsókolta Liont. Hosszú perceken keresztül csókolóztak. Hatalmas kő esett le Lion szívéről, mert valójában nem vett el senkitől senkit. Boldogok voltak, mert teljesült mindkettejük álma, végre megkapták egymást.

Uryuu nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy az apukája és Lion összejöttek, ezenfelül ezentúl nem kell többé elviselje Seiko anyáskodását.

Ryuukenék hamarosan Lionékhoz költöztek, ugyanis senki sem akarta, hogy Koenma egyedül maradjon. Jiroku, Saya, Sora és Raijin a jó hír hallatán hamar megbékéltek Ryuukennel, sőt, még össze is barátkoztak vele. Uryuu kapcsolata sokat javult az apjával, már nem szólította őt a keresztnevén, és nem is vitatkoztak olyan sokat, mint régebben.

Sajnos, semmi sem lett tökéletes, ugyanis Seiko visszament az előző párjához, akitől Lionnak mindig herótja volt. Hamarosan Seikóék el is mentek egyik nap hozzájuk vacsorára, hogy megünnepeljék az újra összejövetelüket. Sora és Raijin is elmentek a vacsorára, ugyanis jól tudták, hogy Seiko pasija nem szereti a melegeket, s ők úgy gondolták, ettől csak még izgisebb lesz a vacsora. Már az is elég sok izgalmat ígért, hogyha megtudja Ryuuken „ex-barátnője”, hogy a lányával jött össze.

-          Cicumicukám! – gügyögte Lion a konyhába a koromfekete cicájának. – Anyucika most nem tud veled foglalkozni, mert vendégek jönnek hozzánk – hajolt le, és simogatta meg az imádott macskáját. – Cuuuukimukiiii… Egyetlenem… Jaj! – sikkantott fel, amikor Ryuuken a lábai közé nyúlt. – Ne… ne… Még meglát valaki – kuncogta elpirulva Lion.

-          De ha egyszer annyira kívánlak – dörmögte Ryuuken, ezalatt a kedvesét magához rántotta, ezután mohón megcsókolta.

-          Édeseim, megjöttek az ünnepeltek! – libbent be a konyhába jókedvűen Sora. – Uh… Micsoda buli lesz itt! – kacarászott, eközben Ryuukenék abbahagyták a csókolózást.

-          Eh… Mit lehet szeretni azon a luftballonfejű, vaddisznóképű fazonon?! – morogta összeszűkült szemekkel Lion szerelme karjaiban. – Ezenfelül mindig az idegeimre megy!

Lionék kimentek üdvözölni az anyukájáékat, de amikor Seiko meglátta Ryuukent, kezdetét vette az „ingyen cirkusz”. Sora, Raijin, Jiroku és Saya már fogták a hasukat a nevetéstől.

-          Nehogy azt képzeld, Ryuuken, hogy visszamegyek hozzád! Nagyon feleslegesen toltad ide a pofádat! – kiabálta kikelve magából Seiko.

-          Ugye, nem akarod, hogy az öklöm találkozzon az orroddal! – fenyegetőzött a fekete, hosszú hajú férfi, akinek meglehetősen nagy és pókhasa volt. Emellett, valóban úgy nézett ki a feje, ahogyan azt Lion elmondta. – Seikónál ne próbálkozz, ha kedves az életed!

-          Apa! Hagyod, hogy ez az alak így fenyegessen téged? – kérdezte halkan Uryuu Ryuuken mellett állva. – Igaz, minek is mocskolnád be a kezedet, hisz úgyis gyengébb nálad – intett egyet.

-          Mit büfögsz ott, kölyök!? – kezdett közeledni a férfi Uryuu felé.

-          Elég legyen! – szólt közbe Koenma szigorúan. – Befejezni!

Végül mindenki bevonult az ebédlőbe, ahol helyet is foglaltak a szépen megterített asztalnál. A többiek még mindig az orruk alatt kuncogtak. Lion, Ryuuken, Uryuu és Koenma a fejüket fogták kínjukban, úgy érezték, soha nem lesz vége az estének. A csendet végül Seiko barátja törte meg.

-          Kisasszony, szerintem, több sót kellett volna tenni ebbe a levesbe – piszkálódott a férfi, mire Lion agya azonnal megtelt vérrel. Rettenetesen utálta, ha kisasszonynak szólítják.

-          Ő már nem kisasszony, hanem asszony – morogta visszafogott dühvel Ryuuken. – A leves meg így jó, ahogy van!

-          Apa nem szereti, ha valaki illetlenül viselkedik anyával – tette hozzá Uryuu, mire a mellette ülő Lion meglepettségében félrenyelte a levest.

-          Miiii?! – pattant fel a székről Seiko kidülledt szemekkel. Ryuuken egy pohár vizet adott a köhécselő Lionnak, akinek Uryuu eközben a hátát óvatosan megveregette. – Ugye, ezzel nem azt akarjátok mondani, hogy a lányom összejött az ex-pasimmal?!

-          Igen, ők ketten egy párt alkotnak! – libbentette meg a haját Sora. – Mondd, Rai, jól nézek ki ma? – ütötte tovább a vasat.

-          Hmm… nagyon szexi vagy – duruzsolta buján Raijin. – Az éjszaka biztosan nem fogsz aludni.

-          Most veszem észre, ti is itt vagytok?! – fújta fel a fejét Seiko barátja. Rettenetesen undorítónak találta a melegeket. – Ha meglátom, hogy valami olyasmit csinál…

-          Akkor mi lesz? – szólt közbe Koenma. – Ez az én házam! Itt én szabom meg a szabályokat! – jelentette ki határozottan. – Seiko, van az ellen kifogásod, hogy a lányunk ezzel a férfival van együtt – mutatott Ryuukenre.

-          Nem! – felelte halkan Seiko, majd visszaült a helyére. Még most sem mert egykori férjének ellentmondani. – Elnézést a kellemetlenségekért!

-          A bocsánatkérés elfogadva! Sakamoto, véletlenül nem akarsz valamit mondani?

-          Khöm… khöm… Elnézést! – fogott bele Sakamoto. Jól tudta, nem ajánlatos dolog Koenmával ujjat húzni, mivel már egyszer csúnyán ellátta a baját. – Nem vagyok hozzászokva a más ízesítésű ételekhez, és nem tudtam, hogy az úr valójában nem Seiko visszaszerzése miatt van itt.

-          Tovább…

-          Elnézést kérek, Tanaka és Mabushi doktortól is…

-          Akkor hát – csapta össze a kezeit Koenma –, folytassuk a vacsorát!

A vacsorát követően Lion elbeszélgetett Uryuu-val, mert úgy érezte, hogy nem helyes dolog őt anyának nevezni, igaz, nagyon jólesett neki.

-          Uryuu, szerintem nem helyes az, ahogyan az ebédlőben szólítottál – fogott bele Lion. – Sokkal több kell ennek a szerepnek a betöltéséhez.

-          Igenis megérdemled! – vágta rá Uryuu. – Neked köszönhetem, hogy erősebbé válhatok, és azt is, hogy az apámmal ismét jó a kapcsolatunk meg… meg sok mást is! – darálta. – Szeretlek! – ölelte magához szorosan a hatalmas szemekkel néző Liont.

Több mint egy éve már annak, hogy Ryuuken és Lion együtt éltek, azóta már össze is házasodtak. Lion jó ideje már orvosként dolgozott Japánban, ugyanis Ryuuken „gondoskodott”  –  egy húsz emeletes épület tetején fejjel lefelé lógatta – arról, hogy megadják neki az engedélyt. Azóta sokat erősödött Uryuu, viszont még mindig nem használhatta az igazi quincyk erejét, nem úgy, mit az apukája, aki a három év helyett alig egy esztendő alatt Lionék szintjére tornázta fel magát. Igaz, Ryuuken még nem tudott úgy gyógyítani, ahogyan az szükséges, mivel a gyógyító képesség elsajátításához még a legtehetségesebbeknek is külön két év szükséges.

Pont, amikor Lionék kimentek Magyarországra dolgozni, akkor támadta meg Uryuu-t egy ismeretlen ellenség. Ráadásul Sora és Raijin sem tartózkodtak akkor Japánban, mindketten kimentek pihenni Franciaországba. Ryuuken rettenetesen megijedt, amikor meglátta a sürgősségire beszállított fiát, ugyanis komoly sérülést szenvedett. Amikor Uryuu felébredt az altatásból, az apukája nagyon ellenszenvesen viselkedett vele, pont úgy, ahogyan azt régen tette. Amint elment az őt meglátogató Ichigo és Orihime, máris felhívta az anyukáját telefonon és mindenről beszámolt neki. Lion először nagyon megijedt, sőt, már vissza is akart volna indulni Japánba hozzá.

-          Nem szükséges, anyu, hogy miattam visszautazz ide Japánba, mert itt van Inoue Orihime, tudod, akiről olyan sokat meséltem – magyarázta Uryuu. – Nagyon zavar, ahogyan apa viselkedik velem, olyan gonosz!

-          Uryuu, nem gondolkoztál el azon, hogy mit érezhet most. Biztos vagyok benne, hogy apát jobban megviselte ez az egész dolog, mint téged. És nyugodj meg, hamarosan megenyhül. Most le kell tennem a telefont, kicsim. Puszi!

Uryuu hamarosan elaludt, mert még mindig maradt benne az altatóból. Hajnali két óra körül ébredt fel, méghozzá iszonyatos fájdalmak közepette, ugyanis a fájdalomcsillapító hatása elmúlt. Fájdalmában sírni és nyöszörögni kezdett. Nem sokkal később Uryuu gyengéden simogató kezek simogatását érzett meg a könnyektől eláztatott arcán. A gondos kezekhez egy ismerős, s a számára biztonságérzetet nyújtó személy hangja is párosult még.

-          Cshhh… Nyugodj meg, Uryuu, mindjárt elmúlik – suttogta gyengéden Ryuuken. – Aludj szépen – simogatta az ágyban fekvő fejét – miután beadta az infúzióba a fájdalomcsillapítót –, azután az ágy melletti székre leült.

-          Rendben! – fordította a fejét Uryuu az apja felé. A kórterem, ahol volt, a város lámpáinak a fényei világították meg, így tisztán látta a mellette ülő fáradt és kialvatlan tekintetét. – Egész éjjel itt virrasztottál mellettem? – kérdezte Uryuu kissé meglepetten. – Azt hittem, nem érdekel téged, hogy mi van velem.

-          Hülye!

-          Köszönöm, apa! – fogta meg az édesapja kezét, ami az ágyán pihent, miközben arra gondolt, hogy milyen igaza is volt Lionnak.

Fáradt mozdulatokkal hajtott haza Karakura utcáin a városi kórházból kerékpárjával egy vékony alkatú ápolónő, akit Sihai Lionnak hívtak. Barna, egyenes és hosszú haját magas lófarokba kötve viselte. Barna szemei fáradtan csillogtak szemüvege mögött a lemenő nap fényében. Alacsony termete és kis mellei miatt sokan nézték őt tinédzsernek, de valójában már azon a koron meglehetősen régen túl volt. Elég sokan csúfolták őt a fiatalos kinézete miatt. Viszont a csúfolódói csakis nőkből álltak, ebből tudta, pusztán irigységből piszkálják őt, így nem foglalkozott velük. Mindig is hálát adott az égnek a fiatalos kinézetéért, már csak azért is, mert sosem akart felnőni, örökké gyerek szeretett volna maradni. Teljesen elégedettnek érezte magát a munkájában, baráti köreiben és a magánéletében, kivéve egy dologban, a szeremben. Meglehetősen szerencsétlen volt a szerelem terén. Azoknál a pasiknál, akikbe beleesett, semmi esélye se lehetett, mert vagy foglaltak voltak, vagy éppen nagyon bunkón és nagyképűen viselkedtek.

-          Szia, pici lányom! – köszöntötte boldogan Liont édesapja, akit Sihai Koenmának hívtak. Az idős férfi igen magas volt és termetes alkatú. Lapockáig érő, egyenes és hófehér haját alacsony copfban viselte, s hosszú szakálla a mellkasáig ért le. Melegséget és nyugalmat árasztó barna szemével belenézett lánya kimerült szemeibe. A nő szívét azonnal átjárta apja megnyugtató tekintete, s ettől mindig azt érezte, hogy mellette biztonságban lehet. – Hogy telt a napod? A bátyádék hogy vannak, és mikor jönnek át hozzánk?

-          Fárasztó volt, mint mindig. Az idegsebészeten sosincs nyugis napja az embernek, apucikám – felelte mosolyogva Lion, miközben levette a kinti papucsát. – Jirokuval nem találkoztam… valami konzultáción vett részt. Saya meg a műtőben töltötte az egész napot, így nem tudom, mi van velük, és pontosan mikor is jönnek át hozzánk. A vacsi sült lazac és párolt rizs, a desszert meg túrós gofri lesz – lépett be a nappaliba. – Ja, Rai itt alszik, mert Sora elutazott egy konferenciára.

-          Hmm… de jó itt valakinek – ölelte és puszilta meg gyermekét Koenma. – Teljesen elkényezteted apucit – nevette el magát lágyan. – Oh, majdnem elfelejtettem! – kapott a fejéhez. – Édesanyád hamarosan látogatást tesz nálunk, és hoz majd magával valakit.

Gyorsan nekifogott a vacsora elkészítésének Lion, jó sokat főzött, hogy mindenkinek elegendő jusson belőle. Pont akkor érkeztek meg az anyukájáék, miután végzett a terítéssel az ebédlőben. Gondosan előkészített mindent, ugyanis az édesanyja mindig ellentmondást nem tűrve megkritizálta őt, sőt még a testvérét is, ha valamit rosszul csináltak. Az édesapja mindig mindennel elégedett volt, akármit is tettek Jiroku és ő, viszont ha hibáztak, akkor azt egyenesen, viszont őszintén és kedvesen megmondta. Nagyon jól kijöttek az apjukkal, ezért is maradtak vele, miután elvált az anyukájuktól közös megegyezés alapján, de ez már lassan húsz éve történt.

-          Icipici aranyló bogaram – lépett be az ebédlőbe Koenma.

-          Akkor szoktál ennyire becézgetni – fordult apjával szembe Lion –, amikor valami olyan történt, történik vagy történni fog, ami nekem nem kedvező – sóhajtott egy nagyot. – Halljuk, ne kímélj!

-          Há-hát… – nyögte Koenma, miközben a fejét vakargatta. – Izé… hű… Szóval az van, hogy az anyukád az új pasiját hozta magával, aki… aki… aki… a te… kék szemű… herceged… – bökte ki nehezen, mire az előtte álló Lion azonnal leült az egyik székre döbbenetében.

-          Mi-micsoda? – emelte egyik kezét a homlokához a nő.

-          Nyugodj meg! – ugrott oda a széken ülőhöz Koenma, majd szorosan átölelte őt. – Nem kell őket fogadnod… Majd azt mondom, hogy el kellett menned, jó?

-          Anya tisztában van vele, hogy az a pasas jóval fiatalabb nála? Nem! Az a pasas tisztában van azzal, hogy az anyám jóval idősebb nála? – fogta már két kézzel a fejét Lion. – Ez nem lehet! – hitetlenkedett, miközben haragja és elkeseredettsége kezdett eluralkodni rajta. – A saját anyám azzal a férfivel jött össze, akibe már lassan két éve belezúgtam, mint vak ló a szakadékba! Nem… – rázta fejét. – Ez csak egy rossz álom! Mindjárt fel fogok ébredni! Ilyen csak velem történhet meg! – Ezalatt a csengő megszólalt. – Ez Rai lesz. Megyek, ajtót nyitok. Így is, úgy is szembesülnöm kell a ténnyel – vett egy mély levegőt Lion, majd kiment az ebédlőből. Amint kilépett a nappaliba, azonnal meglátta az édesanyját és azt az embert, akit álmai hercegének tartott, legalábbis eddig a pillanatig. A férfi ezüst tincsei árnyékában azonnal ráemelte gyönyörű szép kék szemeit, amint megjelent a nappaliban. Az édesanyjának fekete, göndör, vállig érő haja és zöld szemei voltak, őt Shirohime Seikónak hívták. – Elnézést! Mindjárt foglalkozok veletek is, csak ajtót nyitok Rainek – sietett az ajtóhoz, majd kinyitotta azt. – Szia! – ugrott Lion a vendége nyakába vigaszt keresve.

-          Á, hát ideértek – szólalt meg alig halhatóan és kellemes hangon a jövevény, akit Tanaka Raijinnek hívtak. Haja majdnem olyan ezüstszínű volt, mint az ex-álmai hercegének, csak valamivel sötétebb árnyalatú. Meglehetősen magas és vékony testalkattal rendelkezett. Kifejezetten jóképű, a tetejében az igéző sötétszürke szemei is fokozták a látványt. Bunkó természete miatt igen sokan utálták őt, kivéve a barátai, akikkel mindig kedvesen bánt. – Bocsáss meg nekem, amiért nem szóltam neked erről… nem akartam fájdalmat okozni – viszonozta az ölelést Rai. – Ígérem, gondoskodni fogok arról, hogy ne érezd magad rosszul.

-          Köszönöm! Gyere be! – bontakozott ki a másik ölelő karjaiból Lion, azután mind a ketten bementek a nappaliba. – Amúgy… Szia, anya, örülök, hogy itt vagy – mondta színlelt jókedvvel, miközben, adott egy puszit az anyukájának. – Mi újság veled?

-          Képzeld, kislányom, megtaláltam álmaim pasiját! – jelentette be boldogan Seiko.

-          Jó estét kívánok, Ishida Ryuuken vagyok – mutatkozott be a férfi érzelemmentes hangon, ezalatt Lion szíve még jobban összetört, amiért nem ismerte meg őt, pedig egy helyen dolgoztak. – Örvendek a találkozásnak!

-          Sihai Lion vagyok, én is örvendek a találkozásnak – mutatkozott be komor hangon a nő.

-          Valami baj van, kislányom? – kérdezte Seiko.

-          Semmi baja, csupáncsak fáradt – lépett a nappaliba Koenma. – Raijin, örülök, hogy látlak – ráztak kezet egymással. – Mi a helyzet, vége a műszaknak?

-          Hála az égnek! – fogta a fejét Rai. – Teljesen készen vagyok.

-          Egy baleseti sebésznek bizony nem könnyű. Bocsánat! – nevette el magát kedvesen Koenma. – Egy profi baleseti sebésznek!

-          Hát… igen – bólogatott Lion. – Rai a legjobb, és bizony a legjobbnak jár a legjobb whisky is! – sietett ki a konyhába, azután nem sokkal később egy pohár wiskyvel a kezében jött vissza. – Tes’, drága – adta oda az italt barátjának, aki gondolkodás nélkül meghúzta a poharat.

-          Na akkor, mindenki az asztalhoz! – rikkantotta el magát Koenma.

-          Kész csoda, kislányom, hogy ez az alak veled és az apáddal ilyen kedves – magyarázta Seiko. – Még Ryuukennel is nagyon bunkón viselkedik, pedig ő a főnöke – mondta hangosan, hogy „mindenki” halja. – Képzeld, a múltkor lekiabált, mert két percet késtem a vérrel.

-          Légy olyan kedves, és ne szidd a barátomat, legfőképpen meg ne a jelenlétemben tedd ezt! – mondta Lion mérgesen. – A késésedet illetően, teljesen igaza volt. A haldokló beteg nem hogy két percet nem vár, de még egy másodpercet sem! – darálta szigorúan. – Ezt neked nővérként nagyon is tudni kellene, nem úgy, mint nekem, aki csak egy hülye ápolónőcske!

-          Ez nem igaz, kicsikém! – jelentette ki határozottan Rai. – Itt az anyád a hülye és a jelen lévő főnököm, aki állandóan az idegeimre megy! – vágta be nyersen és bunkón, ahogyan azt mindig is szokta, ha valakit nagyon nem kedvel. – Senki sem bánthat, Lion, azt én nem engedem! – ült le az asztalhoz Rai, ezalatt gyilkos pillantásokat vetett a főnökére és Seikóra.

-          Vigyázzon, nagyon közel áll ahhoz, hogy kirúgjam! – fenyegetőzött nyugodt hangon Ryuuken, de legbelül majd szétvetette a düh.

-          Csak tessék! Bár egy olyat elküldeni, mint én, meglehetősen meggondolatlanság volna – ütötte tovább a vasat Raijin. – Kurosaki Isshin azonnal rám tenné a kezét… az már biztos lenne – húzta gonosz mosolyra ajkait.

-          Hé, te! Sora nem lesz féltékeny? – vágta be bolondozva Lion, miközben komoly arcot vágott. – Hidd el, nem tanácsos őt féltékennyé tenned. – Koenma nagy kacagásban tört ki.

-          Hahaha! Nagyon vicces vagy – morogta az orra alatt Raijin.

-          Félretéve a viccet, Rai, kérlek, ne folytasd ezt a vitát, már így is elmérgesedett a dolog. Anya – fordult oda az anyjához –, te is fejezd ezt be, mert nem akarom, hogy apa bosszús legyen. Már éppen elég, hogy Rai és én azok vagyunk – ült le Raijin és az édesapja közé. – Meglehetősen nehéz és fárasztó napon vagyunk túl.

A vacsora nyugodt körülmények között telt el, még Raijin is visszafogta magát. Éppen a barátnőjéről mesélt Koenma, amikor megszólalt a csengő. Lion ment ajtót nyitni. A vendégek a nő bátyja, Sihai Jiroku és a sógornője, Sihai Saya, voltak azok.  Jiroku kiköpött apja volt. A szakállas férfi barna haját lófarokba kötve viselte, viszont a fejének a többi része pedig kopaszra lett leborotválva, tisztára úgy nézett ki, mint valami kemény rocker. Minden másban pontosan úgy nézett ki, mint Koenma. A vörös, tépett és vállig érő hajú nő hihetetlenül csinos és szép volt. Saya démonian vörös szemei vidáman csillogtak, melyeket még egzotikusabbá tett a csokibarna bőre.

-          Bátyóóóóóóó! – ugrott Jiroku nyakába Lion. – Úgy örülök, hogy itt vagy! – Szia, Saya! – ugrott a nő nyakába, miután a bátyját körbepuszilgatta. – Gyertek! Mindenki az ebédlőben van – vezette beljebb a váratlan vendégeket. – Apuci, nézd, kik jöttek! – léptek be az ebédlőbe.

-          Fiam, de örülök nektek! – köszöntötte a fiát és a menyét Koenma. – Oh, itt van édesanyád is.

-          Sz’asztok… sziasztok! De jó újra itthon lenni – ölelte meg apját Jiroku, utána az édesanyát is üdvözölte. – Nahát, Rai, te csirkefogó, hogy kerülsz ide? Csak nem kidobott Sora? – bolondozott.

-          Hehehe… – állt fel Raijin az asztaltól. – Nagyon vicces – ráztak kezet látványosan. – Szia, Saya! – puszilták meg egymást a nővel, miközben szorosan átölelték egymást. – Sora egy két napos nőgyógyászati és szülészeti konferencián vesz részt, azért vagyok itt – darálta.

-          Hogy vannak az unokáim, Saya? – puszilta meg Seiko Sayát.

-          Ó, nagyon jól! – felelte Saya. – A kisebbik fiam nem olyan régen első lett kendóból, és a nagyobbik fiam hamarosan fekete öves lesz kungfuból… pedig csak kilenc éves – dicsekedett büszkén. – Veled, mi újság?

-          Képzeljétek! Összejöttem Ishida Ryuukennel! – Saya és Jiroku a sarokban ülő Ryuukenre nézett, akit csak most vettek észre. Mindketten döbbenten rámeredtek, egy szót sem tudtak kinyögni. – Jól van… tudom, hogy idősebb vagyok nála, de a kor nem számít – hadarta.

-          Te mióta jársz a főnökkel? – bukott ki Jirokuból a kérdés.

-          Tegnap jöttünk össze.

-          Aha! Ez állati – fogta a fejét Jiroku. – Lion, szeretnék veled néhány szót váltani majd – fordult oda csípőre tett kezekkel a nem túl rózsás kedvű húgához, ezalatt arra gondolt, biztosan nagyon szenvedhet. Jól tudta, mennyire szerelmes anyjuk jelenlegi párjába Lion. Alig várta, hogy kettesben lehessenek. – Mi a helyzet, fater?

-          Megvagyok, fiam – intett egyet Koenma. – Mi volt azon a gerincsebészeti konzultáción?

-          Igazából semmire sem jutottunk – csóválta a fejét csalódottan.

-          Hát nekem sem megy olyan jól minden – folyatta Saya. – A minap szóváltásba kerültem az egyik agysebész kollégámmal. Emiatt meglehetősen nehéz dolgom lesz mostanság. Az a nőci elég befolyásos, mert az apja a helyi agysebészeti kamara vezetője – dunnyogta karba tett kézzel.

-          Nyugi, nem csak neked van ilyen problémád – sóhajtott egy nagyot Koenma. – Ha leszavaznak a neurológiai intézetben, mint osztályvezető professzor az idegsebészeten… és Akatsuki foglalja el a helyemet, akkor végleg odaát maradok. Az az alak így is sok gondot okozott már.

-          Ha apát leszavazzák, vele tartok – szólalt meg Lion. – Ott hagyom a kórházat.

-          Na ne! – fakadt ki Raijin. – Nem, azt nem hagyom! Ha Sora tudomást szerez erről, fix, hogy kivégez! – fenyegetőzött kétségbeesésében.

-          Figyelj csak, hugicám – nézett a mellette álló húgára Jiroku. – Ezt most azonnal át kell beszélnünk! Ne haragudjatok, de ez nem várhat – nézett mindenkire, ezt követően kimentek a kertbe, ahol leültek az egyik fa tövébe. – Tudom, min mész keresztül – fogott bele. – Én is sok hülye helyzetbe kerültem már bele. Nem akarom, hogy elhagyj minket… Sayát, Sorát, Raijint és engem sem. Szükségünk van rád, Lilo. Te is tudod nagyon jól, hogy azt az alakot simán ki tudod kerülni, kivéve akkor, ha a sarkadban lohol, ami kizárt dolog. Azt a hülye Hayatét is képes voltál kiheverni, pedig még vele együtt is voltál. És… és… vele meg nem töltöttél el még egy percet sem, még egy csók sem csattant el köztetek. Szóval most sokkal könnyebb helyzetben vagy! Meglátod, őt sokkal hamarabb ki fogod heverni.

-          Teljesen igazad van, Jiro – mosolyodott el Lion. – Köszi! – ölelték meg egymást.

-          Tényleg! Mi van a titkos hódolóddal? Még mindig bombáz téged a „szerelmetes üzijeivel” meg az egyéb hülyeségeivel? Már több, mint egy éve, hogy ez megy.

-          Jaja… de nem is izgat – vonta meg a vállát Lion. – És ha fel is bukkan, ráadásul nem is fog tetszeni, egyszerűen kiiktatom. Nyugi, nem ölöm meg – tette hozzá még gyorsan. – Menjünk be! – amikor beléptek a házba, az apjukat, Raijint és Sorát pillantották meg, akik valamin vagy inkább valakin elmélyülten sutyorogtak.

-          Hé! Mit ez a sutymuty? – kérdezte vigyorogva Jiroku. – Sora, neked nem egy konferencián kellene lenned?

-          A konferenciát lerövidítették, így sokkal hamarabb végeztem – magyarázta Sora, aki hosszú, derékig érő, egyenes és szőke haját magas lófarokban viselte, pont úgy, ahogyan Lion is. Egy férfihez képest meglehetősen nőies kinézettel rendelkezett. Alkata vékony, és valamivel alacsonyabb volt párjánál. Zöld szemei sajnálkozóan néztek az előtte álló nőre. Teljes neve: Mabushi Sora. – Jaj, Lion, hallottam, mi történt – fogta a fejét, majd gyorsan magához ölelte bánatos lelkű barátját. – Ha akarod, kikészítem azt a pasast. Nem teszi ki az ablakba azt, amit tőlem kap! – heveskedett.

-          Ne! Kérlek, ne csinálj semmit! – kérlelte szomorú hangon Lion.

-          Rendben. Hol van Saya?

-          Az ebédlőben tartja a frontot – mondta Koenma. – Menjünk vissza oda – dúltak el az ebédlőbe mindnyájan. – Na, szépen összegyűltünk!

-          Szia, Sora! – ugrott barátja nyakába Saya.

-          Nahát! Hogy kerül ide a főnök? – kérdezte cinikusan Sora, ezalatt mindenki leült az asztalhoz. – Áh, szóval igazak a pletykák – kapott a fejéhez látványosan. – Hát, csak gratulálni tudok ehhez – leplezte dühét. Milyen undorítóak, gondolta magában Sora. – Saya, dögös vagy, mint mindig! – dicsérte meg az előtte ülőt. – Hé, Lion! Nem gond, ha ma én is itt alszok? Hát persze, hogy nem! – legyintett egyet.

-          Na jó, hogy mi se maradjunk ki a buliból, itt alszunk! – kiabálta be Saya. – A porontyok úgyis anyukámnál alszanak!

-          Dehogyisnem… van! Jiróval a ma esti unga-bunga elmarad – tódította be Sora.

-          Szerintem, itt neked van hiányod, Sora – szűkültek össze Saya szemei. – Hmm… el tudom képzelni, miken fantáziálgathatsz most… hihi…

-          Tévedés! Rai szokott fantáziálgatni rólam. – Hirtelen elvörösödött Raijin, mire páran elnevették magukat. – Hát nem édes, amikor így elpirul?

-          Hé, ez a pia miatt van, Sora! – hazudta Raijin. – Fáradt vagyok, megyek letusolni – ült fel a székből, majd morcosan távozott. – Sora, mire vársz? Gyere már! – szólt oda párjának, aki nyomban szaladt is utána.

A többiek is távoztak nem sokkal később valamilyen ürüggyel, nem akartak több időt eltölteni a „friss szerelmesek” társaságában. Végül Koenma maradt Seikóékkal, de nem sokáig, mert megérkezett az egyik barátja, akivel elmentek valahova szórakozni.

Ryuuken nagyon meglepődött a Sihai családjánál töltött vacsora alatt történteken. Soha nem hitte volna, hogy Raijin és Sora melegek, ráadásul még ők ketten egy pár lennének. Legfőképpen meg azt nem tudta, hogy milyen jóban vannak egymással Lion, Sora, Raijin, Saya és Jiroku, sosem látta őket együtt beszélgetni a kórházban, sőt meglehetősen távolságtartóan viselkedtek egymással szemben a munkaidejük alatt. Amit még nagyon meglepő dolognak tartott, az a mindig utálatos természetű Raijin barátságos viselkedése, nem gondolta volna róla, hogy van egy ilyen oldala is. Ha Koenmát is felvenné a kórházába dolgozni, akkor az egész Sihai család neki dolgozna, futott végig az agyán. Mivel az idegsebészeten minden hely be volt töltve, így nem tudott oda több embert felvenni, felesleges lett volna. Viszont tisztában volt azzal, hogy a Sihaik kiváló orvosok voltak, kivéve Liont. Mivel szerette, ha profi orvosok veszik körül és dolgoznak a kórházában, így elkezdett azon gondolkozni, hogy hogyan távolíthatná el a kevésbé profi osztályvezető idegsebészét. Mindenképpen magának akarta Koenmát, akit nem csak orvosként szeretett volna megkaparintani, hanem barátként is. Jirokuval és Sayával szerencsére összebarátkozott, így velük már nem akadt gondja Nagyon nagy terveket szövögetett a Sihai családdal.

Másnap Jirokuék kómás fejjel álltak munkába, ugyanis szinte az egész éjszakát átbeszélgették. Egyikőjüket sem hagyta nyugodni a legutóbb történtek. Szerencsére minden úgy haladt a nap folyamán, ahogyan mindig is szokott. Lion nagyon ügyelt arra, hogy elkerülje a Ryuukennel való találkozást, ami jól is ment neki, amíg le nem hívták őt a nőgyógyászati és a szülészeti osztályra.

-          Jó napot kívánok, Mabushi doktor, meghoztam a kért leleteket az idegsebészeti osztályról – lépett be Sora irodájába Lion, ahol a kórház igazgatója jelen volt. – Jó napot, igazgató úr! – köszöntötte Ryuukent.

-          Áh, nagyszerű! – állt fel székéből Sora, ezután elvette a papírokat Liontól. – Kérem, várjon, amíg elvégezzük a betegen a vizsgálatokat… hogy aztán az elkészült leleteket hozzácsatoljuk az eddig elkészültekhez, ugyanis Getsumaru professzornak a lehető leghamarabb szüksége van az eredményekre. Ha már itt van, akkor segédkezhet is, legalább nem unatkozik. Induljunk! – Ryuuken is felállt a székből, mivel ő is Soráékkal tartott.

-          Meglehetősen furcsa tünetekkel állunk szemben, Mabushi doktor – szólalt meg a kórház igazgatója. – Akik eddig megvizsgálták a beteget, nem tudtak pontos diagnózist adni.

-          Ami egyet jelent, valami nagyon ritka betegséggel állunk szemben – magyarázta Sora, eközben befordultak egy vizsgálóba, azután nekiláttak a beteg kivizsgálásának. – Kérem, Sihai ápolónő, menjen az onkológiai osztályra, és kérje el az osztályvezetőtől azokat a röntgenfelvételeket, amiket kértem tőle.

Tempós léptekkel haladt Lion a hátsó lépcsőfeljáróhoz, ahol csak a dolgozók közlekedhettek. Odaérve, hihetetlen gyorsasággal vette az irányt felfelé a tetőhöz, s amikor kinyitotta a tetőtérre nyíló ajtót, legalább két tucat lidérc vett körbe egy tizenöt év körüli fiút. Azonnal a tinédzser segítségére sietett, de amikor közelebb ért hozzá, nagyon meglepődött. Azonnal rájött, hogy egy quincy, aki megidézte a quincyk fegyverét, azaz az íját. Mielőtt kilőhette volna a lélekpusztító nyilát, a nő elképesztő sebességgel megakadályozta. Előrántotta a lélekvágó fegyverét, melynek lélekrészecskéi ezüstösen fénylettek. Amint megsemmisítette a nyílvesszőt, egy másik lélekvágót is előhúzott, így dupla támadóerővel látott neki a lidércek likvidálásának. Nem sokkal később két segítő is csatlakozott.

-          Dimenziós Skatulya, megidézlek! – csapta össze kezeit Koenma, mire száz méteres körzetben körülzárt mindenkit egy burok.

-          Szólítalak, Gyémántkereszt! – idézte meg íját Raijin, amely egy keresztre hasonlított. – Véged van, irtandó! – szegezte a fiúra a fegyverét, amelynek a nyila kéken izzott.

-          Megállj, Rai! – parancsolta Lion, eközben két lidérc fejét levágta. – Előbb ezeket intézzük el – módosultak át a lélekvágó lélekrészecskéi, így már nem kardnak néztek ki, hanem ostornak.

Raijin nem felelt, helyette tette a dolgát. Kéken izzó nyila ezüstszínűvé vált, melyet aztán kilőtt a vele szembejövő lidércre, ami aztán azonnal szertefoszlott. Szép sorjában végezte ki repülő ellenfeleit, eközben Koenma is elővette a lélekvágóit, s kardként használva fogott bele lányának kisegítésébe.

Lion különleges mozdulatokkal ötvözve harcolt. Folyamatosan váltogatta fegyvereinek használati módját, volt amikor az egyik kezében kardként, míg a másikban ostorként alkalmazta a lélekvágóit. A mozdulataiban akrobatikus és kungfu elemeket használt a fegyvernemnek megfelelően. Látszott a technikáin, hogy a kardforgatáshoz nagyon jól ért, de nem csak ő, hanem az édesapja is. Koenma korát meghazudtolva majdnem ugyanúgy mozgott, mint a lánya.

Amint végzett Raijin a repülő lidércekkel, ő is csatlakozott a másik két társához, akik a tetőtéren küzdöttek. Beletelt némi időbe, mire minden ellenfelüket legyőzték. Ezalatt a fiú ámuldozva nézte, hogyan harcolnak Lionék, még sosem látott egy quincyt így harcolná, még a nagyapját és az apját sem.

-          Ideje foglalkozni ezzel az irtandó fattyúval is – szökkent oda a tinédzserhez Raijin, hogy lesújtson rá, de nem sikerült neki, mert Koenma megakadályozta.

-          Miért vagyok irtandó a számodra? – kérdezte a fiú.

Koenma valamiért rokonszenvesnek találta a fiút, így elmesélte neki, hogy a quincyk között is két csoport létezett, amíg az egyiket ki nem irtották a halálistenek. Elmondta, hogy a fiú abba a csoportba tartozik, sajnos, amelyiket kiirtottak, legalábbis majdnem. Valamikor a quincyk teljesen egyek voltak, de egy napon két részre szakadtak. A fiú fajtája annyira a lélekpusztítást tartotta előnyben, hogy a végén már nem voltak képesek arra, amire az igazi quincyk, egyszerűen elkorcsosultak. A halálistenekkel együtt döntötték el Koenma ősei, hogy kiirtsák a fiú fajtáját. Ha akkoriban nem lépnek, bizony az egyensúly felborult volna. A létezésüket meg egyáltalán nem titkolták – kivéve a halandókat –,  csupáncsak csendesen intézték el a dolgokat, úgy, mint most is. A dimenziós falnak köszönhetően, senki sem vette észre az ellenséggel való harcukat. Az elcsökönyösödést illetően, a fiú fajtájához tartózó quincyk nem voltak képesek a lélek megtisztítására, csakis a végleges pusztításra. Ennek fényében, más egyéb dolgokat sem tudtak végrehajtani, például: a lélekvágót kizárólag kardként használták, pedig azt ostorként és körpengeként is lehet alkalmazni. Ráadásul leginkább az íjak használatára támaszkodtak, így a harcművészetben is meglehetősen fejletlenné váltak.

-          Kevés tudás, kevesebb győzelemmel jár – fejezte be hosszas magyarázatát Koenma. – Ha nagyon akarod, akkor igazi quincyvé tehetünk téged.

-          Tényleg? – kapta fel a fejét örömében a fiú. – Igen! Nagyon akarom! Mikor kezdhetem az edzést? – kérdezte izgatottan.

-          Még ma, és a mestered a lányom lesz – mutatott a háta mögött álló nőre Koenma. – Sihai Lion a neve – mutatta be. – Az én nevem, Sihai Koenma.

-          Bocsi – szólt közbe Raijin. – Nekem mennem kell, mert azzal a köcsöggel kell konzultálnom.

-          Az igazgató éppen Sorát zaklatja a tudományával – vágta be Lion morogva és csípőre tett kézzel. – Úgyhogy nem kell aggódnod.

-          Á, akkor ezért nem jött Sora segíteni. Jiroku és Saya éppen műtenek, ők azért nem tudtak jönni – magyarázta Raijin.

-          Hogy hívnak, fiú? – kérdezte Koenma.

-          Ametatsu… Uryuu… a nevem – motyogta az orra alatt a kérdezett, nem akarta elárulni a valódi kilétét azok után, ahogyan az apjáról beszéltek. Biztosra vette, ha tudnák, ki ő valójában, akkor minden kétséget kizáróan többé nem állnának vele szóba. – Ígérem, szorgalmas leszek!

-          Fura egy neved van – vakarta a fejét Raijin. – Engem Tanaka Raijinnek hívnak, baleseti sebészként dolgozom ebben a tetves kórházban – füstölgött összeszűkült szemekkel. – Utálom azt az alakot! Az idegeimre megy!

-          Őfelsége Ishida király most nekem is az idegeimre megy – fogta a fejét Lion. – Állandóan belé botlok, és így nem tudok két értelmes szót váltani senkivel – tette ölbe kezeit. – Ma este itt találkozunk a kórház mögött, tanítványkám – nézett Uryuu-ra. – Papucika, eltávolítanád a falat, kérlek! – Koenma eleget tett lánya kérésének. – Sziasztok! – futott el, s szélsebesen az onkológiai osztályra vette az útját, ahol meg is kapta a kért zárójelentéseket, majd visszasietett Sorához.

-          Nem kell megvárnia a vizsgálatok végét, úgyhogy menjen vissza a saját osztályára – mondta a vizsgálóban Sora, aki mellett Ryuuken állt.

Lion rettenetesen hálás volt a barátjának, amiért megkímélte attól, hogy egy helyen kelljen tartózkodnia a kórház igazgatójával. Uryuu-val megtartották az első edzést, ami mindkettőjüknek nehezen ment, ugyanis az erejük közti különbség hatalmas volt. Nagyon félt attól, hogy kárt tesz a fiúban, akivel időközben nagyon jól összebarátkozott. Alig várta, hogy vége legyen a napnak, szeretett volna már egy kis nyugalmat maga körül. Sajnálatosan, nem jött össze a dolog, ugyanis amint hazaért, az édesapja közölte vele, hogy vacsorára vendégeket várnak. Az édesanyáék úgy döntöttek, hogy aznap is náluk vacsoráznak.

-          Bevallom, én ragaszkodtam ahhoz, hogy ismét eljöjjek ide – szólalt meg vacsora közben Ryuuken. – Sihai professzor, ha nem választják meg osztályvezetőnek, szeretném, ha nálam dolgozna – leplezte le valódi szándékát.

-          A minap komoly vitába keveredtem – fogott bele Koenma, ezalatt Lionra nézett. – Itt a lényeges dolog a vita után hozott döntésem – mondta komoly hangon. – Jövő héttől egy helyen fogunk dolgozni, icipici lányom! – vágta be hirtelen Koenma, miközben a kezeit széttárta. – Felmondtam! – jelentette ki mosollyal az arcán.

-          Miii?! – pattant fel döbbenetében Lion. – Erről tudniuk kell Jiróéknak is! – kapta elő a mobilját, és már hívta is a bátyját, időközben félrevonult egy csendesebb helyre.

Nagy elégedettség járta át Ryuukent, mert gond nélkül elérte a célját. Nem hitte volna, hogy ilyen könnyedén és egyszerűen az ölébe hullnak a dolgok. Minden a terv szerint haladt, sőt, sok esetben még a kisujját sem kellett megmozdítania. Teljesen úgy festett, mintha még az ég is úgy akarná, hogy a vágyai teljesüljenek.

Már több, mint két hete, hogy Uryuu megtudta az igazat a klánjával kapcsolatban. Az edzések egyre jobban mentek, bár iszonyatosan megterhelők voltak. A kiképzések során több sérülés érte, viszont legnagyobb megdöbbenésére Lion kiválóan értett a gyógyításhoz is, így sosem szenvedett a sebei miatt. Lion gyógyító képessége nagyon hasonlított Inoue Orihime módszeréhez, de az övé sokkal hatásosabbnak és gyorsabbnak bizonyult. Folyton Koenma szavai jártak a fejében, teljesen egyetértett vele a saját fajtáját illetően. Valóban nagyon fejletlenek és gyengék voltak azok a quincyk, akikhez tartozott, mivel attól a pillanattól már nem számított „az irtandók” közé, amióta meg bírt idézni egy lélektisztító nyílvesszőt. Igaz, ami igaz, hiába tudott előhívni egy olyan nyílvesszőt, amely nem pusztította el a lelket, még közel sem járt ahhoz, hogy a küzdelmek során képes legyen használni az új képességét. Lion elmondta neki, hogy legalább három év szükséges ahhoz, hogy teljes értékű quincyként harcolhasson. Emellett, ha nem tartja be a szabályokat, az holtbiztosan az életébe kerül, éppen ezért egy alkalommal sem próbálkozott semmi olyannal sem, ami a mesterének ellenére való lehetett volna.

Koenma hamar átkerült Ryuuken kórházába, ahol nagyon jól érezte magát, hiszen együtt lehetett szeretett családjával. Ő lett az idegsebészeti osztály vezetője. Kissé megviselte az, amikor imádott gyermekei távolságtartóan viselkedtek vele a kórházban, és ezt szóvá is tette. Határozottan csemetéi tudomására hozta, hogy nem hajlandó a rideg magatartásra a munka ideje alatt, ugyanis nem érdekli ezen a téren semmilyen írott vagy íratlan szabály. Lionék kénytelenek voltak elfogadni apjuk óhaját. A probléma csak akkor kezdett igazán kezdődni, amikor Raijinnal, Sayával és Sorával is a lehető legközvetlenebb hangnemet ütött meg. Leginkább Raijint viselte meg a dolog, hiszen odalett a kórházban gondosan kialakított „bunkó vagyok mindenkivel” image-e, de belenyugodott nagy nehezen végül a veszteségébe.

A neurológiai vizsgálóba lépett be Lion, amikor szembetalálta magát Ryuukennel, aki elmélyülten magyarázott valamit az édesapjának.

-          Sihai doktor, meghoztam a kért röntgenfelvételeket – lépett oda a két férfihez Lion.

-          Hányszor mondjam még, édes lányom, hogy apa vagyok!? – méltatlankodott Koenma.

-          Óhajt még valamit? – hagyta figyelmen kívül apja sértettségét Lion.

-          Szólj a bátyádnak, hogy fél órán belül meg lesz tartva Mizuki Aido műtétje, úgyhogy készüljetek fel, mert nem lesz könnyű menet.

-          Koenma – szólalt meg Ryuuken. – Ő miért vesz részt a műtéten? Egy ápolónőnek semmi keresnivalója ott – magyarázta ridegen.

-          Oh, kislányom, amíg a műtőben vagyok, kérlek, fogadd a hívásaimat. Köszönöm, elmehetsz! Ne haragudj, nem figyeltem – nézett Ryuukenre Koenma, miután elment a lánya. – Mit mondtál az előbb?

-          Lényegtelen – intett Ryuuken. – Jó lenne, ha megbeszélnénk egy-két szakmai dolgot. Szerintem tökéletes volna, ha nálatok lennénk – váltott témát.

-          Az a helyzet, hogy a gyerekeimmel meg a barátokkal röppenünk össze ma estére – magyarázta Koenma, eközben a fejét vakarta.

-          Egyáltalán nem probléma. Amúgy is szólni akartam a fiadnak és a feleségének is, hogy legyenek ők is ott azon a kis szakmai konzultáción. Szerintem kössük össze a kellemest a hasznossal. Mit szólsz?

-          Rendben – bólintott Koenma. – Gyere hétre.

-          Sihai doktor! – lépett be a vizsgálóba sietősen Jiroku. – Biztos benne, hogy ma kellene megtartani a műtétet?

-          Apa, ha kérhetném! – jegyezte meg sértődötten Koenma. – A beteg állapota két órával ezelőtt rohamosan leromlott – magyarázta morcosan. – Ha most nem végezzük el a műtétet, három órán belül biztosan meghal.

-          Értem! A ma estével kapcsolatban, minden elő van készítve?

-          Igen… Viszont Ryuuken hétkor átjön hozzám egy kis szakmai konzultációra, és örülne, ha te meg a feleséged is ott lennétek. El tudnátok jönni?

-          Hogyne, elmegyünk!

-          Mit fogunk csinálni, miután végeztünk a megbeszéléssel? – kérdezte kíváncsian Ryuuken.

-          Ne haragudj, Ryuuken, de ez az összejövetel szűk körű lesz, csakis a közeli barátok és hozzátartozók vesznek részt ezen a ma esti találkozón – darálta kelletlenül Koenma.

-          De hiszen, mi barátok vagyunk, nem? – értetlenkedett Ryuuken. – Sőt, a fiaddal is jó baráti viszonyt ápolunk.

-          Én a felettesemnek tartalak! – jelentette ki Jiroku barátságtalanul, tudniillik Lion elpanaszolta neki, hogy a kórház igazgatója szerint ő csak egy mihaszna ápolónő. – Nem emlékszem olyasmire, hogy mi közösen, együtt, valamilyen baráti dolgot műveltünk volna – nevetett enyhe gúnnyal.

-          Egyetértek a fiammal – vágta be keményen Koenma.

-          Úgy tűnik, valamit félreérthettem – motyogta az orra alatt Ryuuken, miközben meglehetősen sértve érzete magát. – Elnézést, mennem kell – viharzott el.

Fáradtan, kimerülten, ellenben annál elégedettebb arccal cammogott ki a műtőből Koenma és Jiroku. Gondolták, elmennek bekapni valami könnyűt. A kantinba belépve meglátták az egyik asztalnál ülő Ryuukent, de nem vettek róla tudomást.

-          Remélem, a húgod elbírt velük – motyogta az orra alatt Koenma. – Bár Sora is ott volt vele, úgyhogy nem kell aggódni – vett egy mély levegőt. – Nem hiába, a húgod maga a tökély! – mondta jó hangosan, hogy „mindenki más” is hallja, amit mond. – Ő mindenre képes, egy igazi istennő!

-          Jól beszélsz, öreg! A húgom a világon a legcsodálatosabb lény, bizony! – tett még egy lapáttal a dologra Jiroku. Ryuuken azonnal rájött, neki lett szánva minden egyes szó a két férfi részéről. Nagy hibát követett el azzal, amikor megkérdőjelezte Lion képességeit. Meglepetten tapasztalta, hogy Koenmáék rettenetesen összetartó család, ráadásul erősen családcentrikusak is. – Aki őt bántja, az minket is bánt, és ezt senki sem ússza meg sértetlenül! Á, nézd, ki van itt! – pillantotta meg a feléjük közeledő Liont, akin látszott, hogy valami nincs rendben. Az arca rettenetesen sápadt volt, s meglehetősen bizonytalan léptekkel lépkedett. – Hu-hugi, mi van veled? – nyögte ijedten Jiroku. Egyszer csak azt vette észre, hogy a föld lassan magához öleli szeretett testvérét, de mielőtt ez megtörtént volna, valaki időben észbe kapott, így elkapta őt. Ryuuken volt az. – Hugica! – szaladt oda Jiroku.

-          Kislányom! – pattant fel Koenma is, eközben mindenki, aki ott volt a kantinban, csakis rájuk szegezte a figyelmét. – Mi bajod?

-          Nincs semmi bajom, apa – motyogott egy szokatlan nyelven Lion. – Sok erőt elhasználtunk, így nem tudtuk teljesen begyógyítani a sebeinket – magyarázta kimerült hangon.

-          Ti értitek, mit mondott? – kérdezte csodálkozó hangon Ryuuken.

-          Köszönöm, Ryuuken, hogy segítettél a lányomnak. Innen átveszem őt. Jobb, ha most azonnal hazaviszem – lépett oda a félájult gyermekéhez Koenma.

-          Szó sem lehet róla! – lépett egyet hátra Ryuuken, miközben szorosan magához ölelte a karjaiban lévő Liont. – Előtte megvizsgálom, és ameddig meg nem bizonyosodok róla, hogy nincs komoly baja, nem engedem ki a kórházam falain kívül! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve.

-          Nem kell fáradnod vele. Amúgy is, ő csak egy ápolónő – jegyezte meg cinikusan Koenma.

-          Én nem mondtam olyat rá, hogy haszontalan, ha erre célzol – morogta sértődötten Ryuuken. – Amikor megjegyeztem, mi hasznát vennéd a műtőben, azt nem arra értettem, hogy haszontalan. Az ő képzettsége alapján nem asszisztálhat semmilyen műtéten, ez a munkaköri leírásában feketén-fehéren le van írva. Az viszont nagyon figyelemre méltó, hogy tisztában van az orvosi kifejezésekkel. Úgy értem, gond nélkül lehet vele beszélni a mi nyelvünkön. Ráadásul sokkal többet is tud egy átlagos ápolónőnél is.

-          Hm, milyen figyelmes – bukott ki akaratlanul Jirokuból, mire Ryuuken hirtelen elviharzott Lionnal együtt. – Hé, öreg, nekem itt valami nem áll össze ezzel a fazonnal – nézett apjára szűk szemekkel.

-          Nyugalom, csak várjuk ki a végét – tette ölbe kezeit lehunyt szemekkel Koenma.

-          De miért tett úgy a legutóbb, mintha nem ismerné a húgomat? Amit az előbb mondott, azzal teljesen leleplezte magát.

-          Úgy tűnik, nagyon is jól ismeri a húgodat, sőt, meglehetősen figyelmes… – hangsúlyozta ki az utolsó szavát. – Néha az az érzésem, hogy állandóan a nyomában jár.

Beletelt néhány másodpercbe, mire Lion felfogta, mi is történik vele. Mihelyt észhez tért, hevesen elkezdte taszítani magától az őt tartó férfit. Fájt neki Ryuuken közelsége.

-          Eresszen el! – szabadította ki magát Ryuuken karjaiból Lion. – Hagyjon békén! – tántorodott meg.

-          Ne butáskodj, meg kell vizsgáljalak! – lépett oda a még falfehér nőhöz Ryuuken.

-          Mióta vagyunk mi tegező viszonyban?! – kérdezte ellenségesen Lion. – Ezt azonnal fejezze be! – emelte feljebb a hangját.

-          Mi folyik itt? – jelent meg a semmiből Raijin. – Lion! – tágultak ki a szemei. – Te falfehér vagy! – karolta át a gyengélkedő barátját.

-          Hé, mindenki rá fog jönni, hogy… – nyöszörögte Lion.

-          Apád már úgyis romba döntötte az image-met – dunnyogta Raijin. – Gyere szépen, hazaviszlek. Sora is velünk tart. Elég pocsék állapotban van ő is – indultak el szép lassan.

-          Megálljon, Tanaka doktor! – lépett Lionék elé Ryuuken. – Ő az enyém!

-          Ha nem takarodik el az útból – váltott fenyegető hangnemre Raijin –, azt nagyon megbánja!

-          Fenyegetni merészel? – lángoltak a dühtől Ryuuken kék szemei a szemüvege mögül. – Jobb, ha vigyáz a szájára, különben…

-          Mint már mondtam, takarodjon! – lökte el nagy erővel az útból Raijin a felettesét.

-          Teeee! – rontott neki a baleseti sebészének Ryuuken, de mielőtt elérte volna őt, valaki megállította a vállánál fogva, Sora volt. – Ma-Mabushi doktor?! – nézett döbbenten.

-          Nehogy kezet merjen emelni az én drágámra – kapkodta a levegőt Sora, látszott rajta, valami nincs rendben vele, ő is pontosan olyan állapotban volt, mint Lion. – Fenébe! – rogyott össze a fájdalomtól, ami az oldalába hasított bele.

-          Mabushi doktor, jól van? – kérdezte Ryuuken, ezalatt felültette Sorát. Szerencsére senki nem tartózkodott a folyosón, mert éppen ebédszünet volt.

-          Sora! – szaladt oda kedveséhez Raijin. – Jaj ne! – esett kétségbe. – Még mindig fáj? Az… az hogyan lehet?!

-          Rai, azonnal vigyél minket haza! – nyögte halkan Lion, aki a falnak támaszkodva állt. A lábai már alig tartották, és kezdett egyre jobban szédülni. A fájdalom szüntelenül kínozta.

-          Mi folyik itt? – értetlenkedett Ryuuken. – És… és mi az hogy ilyen állapotban hagyják el a kórházat? Nem engedem!

-          Nyugalom! A sérüléseink nem komolyak. Igaz, rettenetes fájdalmaink vannak, de nem halunk meg – magyarázta Sora. – Orvosok vagyunk, és tudjuk, meddig mehetünk el.

-          Rendben! Viszont az a feltételem, hogy én is magukkal megyek.

-          Miért? Miért ragaszkodik ennyire hozzájuk? – kérdezte halkan Raijin a felettesét, ezalatt mindannyian kifelé haladtak az épületből.

-          Orvos vagyok, és mentem a menthetőt. Ha már a halottakon nem tudok segíteni, akkor legalább az élőkön hadd segítsek – magyarázta Ryuuken, aki Liont támogatta.

Legbelül nagyon furcsállta Raijin azt, amit az előbb mondott Ryuuken. A lehető leggyorsabban hajtott Koenmáékhoz a kocsijával. Bekísérte barátját a szobájába, ahol aztán le is fektette. Lion olyannyira kimerült, hogy el is aludt. Mielőtt még távozott volna, előtte befejezte a félbehagyott gyógyítást. Lion mellkasára tette kezeit, amelyek aranylóan izzani kezdtek, csak néhány percig tartott a gyógyítás. Ryuuken tántoríthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy ott maradjon a nővel, így feladóan belement Raijin a dologba. Nagyon nagy aggodalom járta át a szívét, mert kiderült, mi történt. Szerelme elmondása szerint, két nagyon erős démon lépte át a Pokol kapuját az Élők Világába. A támadók elárulták, hogy azért jöttek, hogy kiirtsák a quincyket, azonfelül megígérték, még többen is fognak majd csatlakozni hozzájuk.

Az ideg ide-oda cikázott a többiekben, jól tudták ők is, nagy a baj, s ha nem cselekednek időben, annak nem lesz jó vége. Ahogy hazaért Koenma, nyomban bement a lányához sietett fel szobába, ahol döbbenetes látvány tárult a szeme elé. A kórház igazgatója az ágy mellett foglalt helyet abban a fotelban, amelyikben ő is mindig ott ült, ha vigyázni akart szeretett gyermekére.

-          Ryuuken, te mit keresel itt? – kérdezte élesen Koenma, nem tetszett neki Ryuuken közvetlensége. Az ő lányával nem foglakozhat olyan férfi, akinek már van valakije, legfőképpen az, aki az ex-feleségével van együtt.

-          Vigyázok a lányára – felelte Ryuuken. – Orvosként kötelességem az ilyesmi.

-          Szólni akartam, hogy a mai konzultáció elmarad – nézett szigorúan Koenma.

Ryuuken szó nélkül felállt, majd kiment a szobából. A lépcsőn lejövet rögtön megpillantotta Sorát, Sayát, Raijint, Jirokut, és legnagyobb meglepetésére a saját fiát.

-          Uryuu, te mit keresel itt? – kérdezte hatalmas szemekkel Ryuuken.

-          Ezt én is kérdezhetném, Ryuuken – nézett lángoló tekintettel Uryuu.

-          Hányszor mondjam még, hogy ne szólíts a keresztnevemen!? – öntötte el Ryuuken agyát a méreg. – Nagyon elegem van belőled, fiam! – A többiek tátott szájjal nézték az előttük lezajló eseményeket, alig akartak a füleiknek hinni. – Semmi keresnivalód itt!

-          Nekem is elegem van belőled, Ryuuken! – ütötte tovább a vasat Uryuu. – Örülnék, ha elmennél innen, mert itt te vagy az, akinek semmi keresnivalója!

-          Áh, most jövök csak rá, hogy milyen jó fej vagy – lépett oda Uryuu-hoz jókedvűen Raijin – Ezentúl szólíts Rainek, jó? – karolta át a vállánál fogva a meglepett fiút.

-          Jó – nyögte halkan Uryuu. – Szóval, nem haragszol, amiért eltitkoltam a valódi nevemet?

-          Egy ilyen szülő nevét senki sem hordaná szívesen… Igazam van? – Mindenki kórusban kiabált igennel a kérdésre.

-          Tehát, Uryuu, ő a te édesapád? – kérdezte Ryuuken háta mögött Lion, akit az apukája támogatott. – Akkor ez azt jelenti, hogy ő is…

-          … quincy – fejezte be a mestere mondatát Uryuu.

-          Ez esetben, itt kell maradnia. Bár ha nem, meg kell ölnünk. Az irtandóknak semmi helye sehol sem, mert ahol ők vannak, ott az egyensúly biztosan felborul – magyarázta Lion rekedt hangon. – Ishida Ryuuken! Válassz! Olyanná válsz, mint mi… vagy meghalsz? – tette fel a kérdést.

-          Nocsak, milyen közvetlenek lettünk! – fordult Lionnal szembe Ryuuken. – A kórházban bezzeg nem tetszett a dolog!

-          Több tiszteletet neki! – ugrott elő a semmiből Saya, ezután ragadta grabancon Ryuukent. – Jóval erősebb nálad. Remélem, felfogtad? – eresztette el a másikat.

-          Engem nem érdekel ez az egész – fogott bele Ryuuken. – Bár ne születtem volna quincynek – Az ott tartózkodók ledermedt az elhangzottak hallatán.

-          Nem vesszük el az életedet. Ha mégis maradni akarsz, maradj.

-          Maradok. Már csak azért is, hogy „egyesek” ne érezzék jól magukat – nézett Ryuuken a fiára, aki meglehetősen bosszús képet vágott.

-          Mint jól tudjátok, nagy a baj – fogott bele Lion, ezalatt a társaság helyet foglalt. – A démonok ki akarnak minket. Nem csoda, hiszen egyedül mi vagyunk képesek a lélek teljes megsemmisítésére, és egy démont csak úgy lehet megölni, ha a lelkét elpusztítják.

-          Démonok? – csendült fel Uryuu. – Azok honnan jönnek?

-          A Pokolból – jött a felelet Sayától.– Sokkal nagyobb erővel rendelkeznek, mint a lidércek. A halálisteneknek semmi esélyük ellenük – nevette el magát.

-          Jó estét, quincyk! – jelent meg a semmiből egy magas férfi, akinek kopasz feje és kecskeszakálla volt. Borostyán szemeivel végigsiklott a népes társaságon. Elegáns és fekete öltözéket viselt magán. – Elnézést kérek a mai kellemetlenségért, többet nem fordul elő. Valójában a halálisteneket kell kiirtaniuk az alattvalóimnak. Az egyik megtámadta a fiamat – morogta sértődötten.

-          Azt nem hagyom! – vágott közbe Uryuu. – Nincs jogod ahhoz, hogy csak úgy kedved szerint öldökölj! Ugyan, mi olyan nagyot árthatott az a halálisten a fiadnak? Sokkal gyengébbek nálatok a halálistenek. Képtelenek felvenni veletek szembe a harcot! – állt fel a kanapéról.

-          Idegesítesz! – lőtt ki egy tűzgolyót Lucifer Uryuu-ra. A többieknek nem volt idejük semmire, így a támadás célt talált, de nem azt találta el, akinek szánták. Ryuukennek sikerült időben elkapnia a fiát, s a saját testével védte meg őt. – Ki vagy te?

-          Ishida Ryuuken – engedte el a fiát, ezt követően a démonnal szembe fordult, majd farkasszemet néztek egymással.

-          A szemeidet tőle örökölted – szólalt meg különös hangon Lucifer. – Le sem tagadhatnád, hogy te vagy Shizuka Ryuuka fia. Az édesanyád ereje legendába illő volt. A quincyk körében nagy tisztelet övezte őt. Ha nem ismerte volna meg azt az irtandó fattyadékot, az én asszonyom lett volna – komorodott el a hangja. – Ahogy látom, az a nagyszájú kölyök a te fiad. Le sem tagadhatnád! Ryuuka génjei nem tűnnek el egykönnyen – mosolyodott el kedvesen. – Sajnálom az előbbit – kért elnézést. – Ha már ennyire ragaszkodik a fiad azokhoz a halálistenekhez, akkor nem irtom ki őket. Egyébként meg… valóban nem ártott semmit a fiacskámnak az a halálistenecske, de azért akkor sem esett jól ez nekem.

-          De ez akkor sem jogosít fel téged arra, hogy ezért mindannyijukat kiirtsd – tolta le szigorúan Lucifert Saya. – És örülnénk, ha nem lövöldöznél, mint egy hülye gyerek! – szökkent oda a démonhoz, majd jól fejen vágta.

-          Áuuu! Ez fájt! – dunnyogta Lucifer, miközben a fejét simogatta. – Azt hiszem, ideje mennem. Sziasztok, még jövök! – tűnt el a semmibe.

-          Ha te Shizuka fia vagy, akkor ugyanolyan quincy vagy, mint mi – jegyezte megdöbbent hangon Koenma. – Én is ismertem az édesanyádat. Miért titkoltad el, hogy te is olyan vagy, mint mi? – kérdezte, de választ nem kapott.

-          Hogyhogy nem használtad soha azt az erőt, amit a nagymamától örököltél? – faggatózott tovább Uryuu. – Miért nem akarod ezt az erőt?!

Hosszas hallgatás után Ryuuken elmondta az igazat, miszerint, nem rendelkezik az édesanyja erejével. Amikor elkezdték az edzést, rá egy hónapra meghalt az anyukája. Elmondta azt is, hogy azért nem érdekli ez az egész, mert ebből nem lehet megélni, nem hoz pénzt a konyhára. Ezenkívül semmi kedve játszani a hőst. Ahogy elmondta azt, amit akart, hirtelen összeesett.

-          Jaj ne! – ugrott oda ijedten az apjához Uryuu. – Szólalj meg! Nyisd ki a szemed! – nyöszörögte sírós hangon. – Nem lélegzik! – zokogta el magát.

-          Eredj az útból! – tolta félre Saya a pánikba esett fiút. – Úgy tűnik a sérülés komoly… túl erős volt neki a támadás – fogott neki a gyógyításnak. Látszólag a seb nem tűnt komolynak, úgy nézett ki, mint egy egyszerű égési sérülés.

-          Nincs igazad – ment oda, s megölelte a zokogó Uryuu-t Lion. – Mi voltunk az óvatlanok. Nem számítottunk arra, hogy Lucifer így ki kell magából. Nagyon ritkán szokott ilyen lenni.

Miután Saya ellátta Ryuukent, bevitték a vendégszobába. Uryuu egy tapodtat sem mozdult az apja mellől, végtelenül aggódott érte. Nagyon jól esett neki, az ahogyan megvédte őt, s be kellett látnia, nem csak gyűlölni lehet az apját, hanem szeretni is, ahogyan régen, mint amikor még kicsi volt. A múltbeli történtekbe belegondolva, mindig is figyelemmel kísérte a tetteit az édesapja, sőt, védte és oltalmazta őt. Ő segített neki visszaszereznie az elveszett erejét, nem egyszer ellátta a sebeit, ha megsérült, vagy hogyha nagyon szüksége volt valamire, azt előteremtette a számára. Most jött rá arra, mit is akart neki mondani valójában a nagyapja. Hitetlenkedve emésztette meg magában, hogy az a fontos dolog, amit mindenáron meg akar védeni az apukája, az nem más volt, mint ő maga. Mindig is igaza volt az apjának azzal kapcsolatban, hogy milyen ostoba, gondolta magában, s ennek tudatában megfogadta magában, soha többet nem fog ellenkezni és feleselni vele.

-          Mi történt? – ébredt fel Ryuuken. Uryuu látva ezt, nagyon megkönnyebbült.

-          Hála az égnek, hogy felébredtél, úgy aggódtam érted – mászott az ágyra az apja mellé Uryuu. – Hogy érzed magad? Fáj valamid?

-          Jól vagyok – ült fel az ágyban Ryuuken. – Már fájdalmaim sincsenek. De hol vagyok, és mennyit aludtam?

-          Koenmáéknál vagyunk, és két órát aludtál – felelte Uryuu.

-          Szeretnék hazamenni – kelt ki az ágyból Ryuuken. – Ha te maradni akarsz, maradj.

-          Veled megyek!

-          Ha azért vagy ilyen figyelmes velem, mert megvédtelek attól a démontól, felesleges az erőfeszítésed – morogta ellenségesen Ryuuken, majd miután összeszedte magát, kiment a szobából. A lépcsőn lejövet megszédült, de mielőtt valami komolyabb baj történhetett volna, Uryuu a derekánál fogva átkarolta őt. – Most az egyszer elfogadom a segítségedet – kapaszkodott bele a fiába, azután szép lassan lementek a lépcsőn, ami a nappaliba vezetett le.

-          Oh, máris felébredtél, Ryuuken? – lépett ki Koenma a konyhából a nappaliba, ahol gyengélkedő lánya ült az egyik fotelban. – Tessék, kicsi hercegnőm, itt a forrócsokoládéd – adta át a hatalmas bögre italt a lányának.

-          Köszi, papucikám – ivott bele a forrócsokoládéjába Lion. – Hmm… de fincsi!

-          Igen, felébredtem, és szeretnék hazajutni a lehető leghamarabb – magyarázta rosszkedvűen Ryuuken.

-          Uryuu, holnap nem lesz edzés, és a jövő héttől pedig Rai fog veled foglalkozni – fogott bele Lion. – Egy hónapot leszek oda Magyarországon. Rai az én utasításaim szerint fog edzeni téged, és miután visszatértem, minden haladhat ugyanúgy a megszokott rendben.

-          Mit csinálsz ott? – kérdezte Uryuu.

-          Egy hónapot mindig Japánban, míg egyet Magyarországon dolgozik az egész család.

-          Ő a mestered, Uryuu? – szólalt meg halkan Ryuuken.

-          Igen, és neki köszönhetően, jól haladok – mondta Uryuu. – Te nem akarsz erősebbé válni? Ők segíthetnek neked. Szükségem van arra, hogy vigyázz rám – nyögte ki csendesen. – Tudod, folyton ostoba dolgokat teszek és mondok, emiatt sokat is kerülök bajba – hajtotta le a fejét Uryuu, s a szőnyeget kezdte el bámulni. – Te mindig is jobb és erősebb leszel nálam, akármennyit is edzek.

-          Hmm… Soha nem hittem volna, hogy egyszer ilyet hallok a szádból – döbbent le Ryuuken. – Viszont azt a legkevésbé sem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom: végre-valahára egy értelmes szó is kijött a szádon! Rendben, elkezdem az edzést, már csak azért is, hogy továbbra is emlékeztesselek arra, fiam, milyen egy tehetségtelen quincy vagy.

Koenma úgy határozott, elvállalta azt, hogy Ryuuken mestere legyen. Előre bocsátotta új tanítványának, hogy nem fog vele kesztyűs kézzel bánni, nagyon szigorú edzésre számíthat.

Nem hitte volna Ryuuken, hogy az edzések még neki is nehezek lesznek, pedig ő már sok tapasztalatot szerzett az elmúlt évek során. Koenma nagyon szigorúan bánt vele, nem egyszer egy hajszálon múlott az élete. Vajon a fiával is úgy bánik Lion, ahogyan ővele bánik a mestere? Egyáltalán, milyen edzésben részesíti Uryuu-t az a nő, biztosan nem lehet neki se könnyű, gondolta magában. Mielőtt elutazott volna Magyarországra Koenma, előtte elintézte, hogy Sora foglalkozzon vele. Legnagyobb elkeseredésére, ideiglenes mestere is szigorú bánásmódban részesítette, és a tetejében több alkalommal is megkínozta lelkileg. A legelső edzés előtt Sora a tudomására hozta, imádja az ellenfeleit meggyötörni, s ez alól ő sem lesz kivétel, hiába a felettese.

A Sihai család minden tagja elutazott Magyarországra. Ugyanúgy külön éltek Jirokuék és Koenmáék Magyarországon, mint Japánban. Jiroku gyermekei magántanulók voltak, s akkor mehettek iskolába, amikor csak akartak, így a hiányzás miatt sosem adódott gond senkinek sem. Mivel nyár volt, így az iskolai szünetüket töltötték a gyerekek, akik nagyon örültek a szabadságnak, ugyanis a szüleik szigorúan betartatták velük a tanulással kapcsolatos kötelességeiket.

A Tűz Birodalmának uralkodói palotájában igen nagy volt a nyüzsgés, ugyanis a Tűz Ura és két gyermeke nyaralni mentek. A gyerekek nagyon izgatottak voltak, alig várták, hogy lássák a tengert. Különösen a nagyobbik csemete várta a kirándulást, mert legalább így eltölthet egy kis időt az apjával. Amióta elment az édesanyja, meglehetősen egyedül érezte magát, s csak az apja maradt neki. Bácsikájára, sajnos, nem számíthatott, mivel a fia halála nagyon megviselte őt, de legfőképpen meg a húgára nem támaszkodhatott, mert mindig csak hazudott neki.

-          Zuzu! – kiabált a gyaloghintó mellett álló Azula a palota lépcsőjén üldögélő bátyjának. – Gyere már!

-          Ne szólíts Zuzunak! – kiabálta vissza Zuko.

-          Zuko, miért nem vagy még a gyaloghintóban? – kérdezte a kisfiú háta mögött egy férfi, aki nem más volt, mint a Tűz Ura.

-          Bocsáss meg, apám, csak téged vártalak… Máris megyek… – szaladt oda a hintóhoz a kisfiú, majd beszállt a húga mellé.

-          Kellemes pihenést kívánok, Tűz Ura! – lépett Ozai elé egy idős úr, akit Sihai Koenmának hívtak. A férfi magas és termetes volt. Derékig érő, egyenes és ősz haját alacsony copfban hordta, s hosszú szakálla a mellkasáig ért le. Barna szemeivel érdeklődve pillantott a másikra. – Engedelmével, én is utamra megyek – indult el a palota kijárata felé.

-          Várj, Koenma! – A megszólított megtorpant. – Te hová tartasz? – kérdezte kíváncsian a Tűz Ura.

-          Hazamegyek – jött a felelet tömören Koenmától, majd urával szembefordult.

-          Merre van az otthonod?

-          A Sárkány-szigeten lakom.

-          Oh, valóban? – csillant fel Ozai szeme. – Még sosem jártam arra. Már nagyon régen szeretnék oda eljutni, és ha már te úgyis hazatartasz… miért is ne láthatnád vendégül a Tűz Urát? – vetette fel az ötletet széles mosollyal az arcán. – Mit szólsz?

-          Megtisztelő… viszont van néhány akadálya a dolognak – magyarázta Koenma. – Az otthonom nem méltó arra, hogy magát a Tűz Urát ott lássam vendégül. Meglehetősen szerény körülmények között élek a családommal. Sokan is járnak hozzánk… és ha kiderülne, ki is vendégeskedik nálam, az senkinek sem lenne jó, a pihenésnek annyi lenne. Aztán ott van még a családom… Meglehetősen sajátos az életmódunk, vannak olyan hóbortjaink, amelyek biztosan kellemetlenséget okoznának önnek.

-          Ez mind nem számít! – jelentette ki Ozai. – Mindenre van megoldás, ha akarjuk. A házad elég nagy ahhoz, hogy ott lakjunk egy ideig?

-          Igen!

-          Nagyszerű! Jobban teszem, ha letagadom a valódi kilétemet, tehát nem árulom el, ki is vagyok valójában. Bevallom, meglehetősen kíváncsi vagyok arra, hogyan fognak viselkedni velem az ottani alattvalóim, érdekes lesz. Leszek olyan nagylelkű, hogy a családoddal elnéző leszek, történjen bármi is. Az életemre esküszöm, hogy betartom a szavam!

Minden a megbeszéltek szerint történt, az uralkodói család egyszerű emberekként vette az útját a Sárkány-sziget felé. Koenma Ozai ígérete ellenére is aggodalmaskodott, mivel tudta, valami biztosan fog történni, ami miatt kitör a vulkán. Két napon keresztül utaztak, míg el nem érték a szigetet, ahová hajóval mentek át a tengeren. Maga a sziget hihetetlenül egzotikus látványt nyújtott, erdős és sziklás hegyek nyúltak az ég felé, s vízesések, szebbnél-szebb virágok meg növények tették igazán különlegessé. Az ember úgy érezhette magát azon a helyen, mintha valamilyen álomvilágban lett volna.

Végre elértek az út végéhez. A Tűz Ura meglepetten mérte végig tábornoka lakhelyét. Nem értette, miért mondta azt neki Koenma, hogy nem méltó hozzá az otthona, hisz egészen nagy volt a háza, ami inkább egy palotának felelt meg.

-          Apaaa! – rontott ki a bejárati kapun egy alacsony és vékony nő, miközben barna szemei az örömtől csillogtak. – Papuuuciiikááám! – ugrott Koenma nyakába, aki időközben kiszállt a hintójából. – Úgy örülök, hogy itthon vagy!

-          Én is örülök, egyetlen és kicsi hercegnőm – simított végig lánya egyenes, hosszú s barna haján Koenma. – Nagyon hiányoztál, egyetlen kincsem – viszonozta az ölelést. – Mondd, minden rendben?

-          Igen, papucikám! Most már minden rendben van. Ugye, sokáig maradsz itthon?

-          Igen! Gyere, bemutatlak egy barátomnak, aki itt tölt nálunk egy kis időt – bontakozott ki Koenma gyermeke ölelő karjaiból, mely úgy fonódott köré, mint borostyán a fa törzséhez. – Lányom, bemutatom neked Fong tábornokot. Fong, bemutatom neked Liont, aki az egyetlen gyermekem. Itt van Fong tábornok két gyermeke is – mutatott a kislányra és a kisfiúra, akik apjuk mellett álltak. – Zuko és Azula a nevük.

-          Kívánom, hogy érezzétek otthon magatokat, gyerekek – mosolyodott el Lion. – És önnek is kívánom – lépett oda a Tűz Urához -, hogy érezze jól magát. Ha megbocsát, szeretném elrabolni az édesapámat. Már nagyon régen nem beszélgettem vele. Kérem, legyen elnéző! A házvezető gondoskodni fog addig önökről – fogta meg az apukája kezét, majd mindketten távoztak.

Ozai és a gyerekek elfoglalták a szobájukat, majd vettek egy lazító fürdőt, ami nagyon rájuk fért a hosszú út után. Legközelebb csak a vacsoránál találkoztak Koenmával és Lionnal. Meglehetősen más módon zajlott az estebéd, a hagyományoktól eltérően más ételeket szolgáltak fel, ráadásul a vendéglátók ruhaviselete is szokatlannak bizonyult a számukra. A vacsora bolognai tészta volt. Koenma pusztán egy egyszerű, térdig érő nadrágot viselt. Lion pedig csak egy egyszerű, kék köntöst vett fel. Beletelt néhány napba a vendégeknek, mire megszokták az ottani szokásokat, és azokat az embereket, akik naponta átjártak Koenmáékhoz.

Ozai egyre több időt töltött Lionnal, nagyon sok dolgot fedeztek fel egymásban. Nem egy alkalommal együtt mentek el valahova szórakozni is. Minden szép és jó ellenére, valami nagyon nem stimmelt Lion számára, ugyanis mindig azt érezte, hogy Fong, azaz Ozai, nem teljesen őszinte hozzá, mintha valamit titkolna. Legszívesebben kinyomozta volna, hogy mit is próbál előtte rejtegetni, viszont az édesapja biztosította afelől, hogy nyugodtan megbízhat a férfiben.

Ozainak nagyon megtetszett Lion, s mivel nem volt felesége, így úgy határozott, hogy elveszi őt. Igen ám, csak akadt egy kis probléma a valódi kilétét illetően. Valahogy el kellett mondania Lionnak, hogy ő a Tűz Ura valójában. Sokat törte a fejét, hogyan is közölhetné vele az igazat, de semmi érdemleges ötlet nem jutott az eszébe. Ráadásul, ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban beleszeretett Lionba, így egyre nagyobb lett a lelkifurdalása is.

Egyik este Ozai elvitte Liont a helyi tengerpartra piknikezni, s megpróbálta felfedni az igazat. Mindketten egy faházikó erkélyén üldögéltek egymást átkarolva, miközben bámulták a vörösen izzó, lemenő napot, melynek a fényei tűzpirosra festették a tengert.

-          Tudod, Lion, nagyon tetszel nekem – fogott bele Ozai. – Még sosem találkoztam olyan nővel, mint amilyen te vagy. Mindig azt hittem, hogy az olyan feleségek a jók, akik alázatosan viselkednek a férjeikkel szemben. Az már biztos, te nem ilyen nő vagy, vagyis nem ilyen feleség lennél – mosolyodott el. – Volna nálad esélyem?

-          Nekem is nagyon szimpatikus vagy, és háááát… Volna nálam esélyed – pirult el Lion.

Mielőtt Ozai megcsókolhatta volna Liont, robbanásokat hallottak meg a messzeségből. – Ezek biztosan a kalózok lesznek, és ha jól hallom, akkor az északi partot támadták meg, onnan jönnek a robbantgatások hangjai. Menjünk, intézzük el őket!

Lionék gyorsan a sziget északi részére repültek a tűzidomító képességük használatával. Ahogy odaértek, máris harcba szálltak a kalózokkal.

Ozai nagy erejű tűzgolyókat szórt a támadókra. Meglepetésére, nem volt könnyű dolga, mert nagyon képzett tűzidomárok voltak a kalózok. Kénytelen volt bevetni a villámerejű támadását, amivel szinte pillanatok alatt kiütött mindenkit.

Lion először pusztakezes harcot vívott az ellenfeleivel, de végül be kellett látnia, hogy a tűzidomító képességeit is muszáj használnia. A tűzostorával nem sokra ment, így ugyanúgy ő is a villámerejét vetette be. Az utolsó ellenfele sikeresen kivédte a támadását. Iszonyatos erővel bírt a kalóz, a tetejében csúnyán megégette Lion nyakát és hátát.

Ozai épp segíteni akart a kedvesének, amikor látta, hogy valami komoly dolog van készülőben, mert váratlanul fekete színű szikrák jelentek meg Lion körül. A szikrákból hatalmas tűzcsóvák lettek, amelyek felszálltak az égbe, majd teljesen körülvették az ellenséget. Még sosem látott olyat Ozai, hogy valaki fekete színű tüzet idéz meg, ami ráadásul igen félelmetes látványt is nyújtott. Azt hitte, ennél félelmetesebb már nem lehet ez az egész, de nagyot tévedett.

A kalóz velőtrázóan ordítani kezdett, mintha nagyon fájt volna neki valamije, s ahogy a fekete tűz lassan bekebelezte, úgy a kiáltozása is egyre iszonyatosabbá vált. Ozai hamar rájött arra, Lion tüze valójában nem éget, hanem hatalmas kínokat okoz. A kalóz már a földön fetrengett kínjában, miközben kegyelemért könyörgött.

-          Remélem, legközelebb nem tolod ide a pofádat, te féreg! – hagyta abba a kínzást Lion. – Tűnés, vagy különben… kitaposom a beled, amit aztán megetetek veled!

Az életben maradt kalózok gyorsan eliszkoltak a szigetről, így minden visszaállt a helyére. Sajnos, Lion sérülései elég komolyak voltak, így muszáj volt használnia a gyógyító képességét is. A kezei körül kék színű lángok jelentek meg, amelyeket a hátára és a nyakára irányított, s egy jó ideig ott is tartotta őket, amíg be nem gyógyultak az égési sérülései.

-          Ez hihetetlen! – nézett döbbenten Ozai. – Honnan vannak ezek a különleges képességeid?

-          A sárkányaimtól kaptam – felelte halkan Lion, eközben befejezte saját maga gyógyítását. – Van egy kék sárkányom és egy fekete sárkányom. Hamarosan elörökölöm apámtól a vörös sárkányát és a fehér sárkányát is.

-          Gondolom… akkor újabb képességekre teszel szert.

-          A vörös sárkánynak köszönhetően képes leszek háromszor erősebb támadásokra. A fehér sárkány által olyan védelemre teszek majd szert, amit senki sem fog tudni áttörni, kivéve az, aki mind a négy elemet képes használni, azaz, az Avatar. Ígérd meg, hogy senkinek sem mondod el ezt, legfőképpen a Tűz Urának! – nézett szigorú szemmel Lion az előtte álló férfire, aki válaszul csak bólintott egyet. – Gyűlölöm a háborút, és nem is tartom helyes dolognak!

Lion nagyon kimerült, így hazavitte őt Ozai. A történtek után nem akarta elmondani az igazat, félt, hogy ezzel elveszítheti a nőt. Ha valaki más mondta volna neki mindazt, amit Lion, már régen halállal büntette volna. Kedvese esetében több okból volt elnéző. Először is, úgy szerette őt, ahogyan egy normális embert, nem úgy, mint egy uralkodót. Mindig őszintén és kedvesen, de legfőképpen figyelmesen bánt vele. Végre megtalálta azt, aki minden igényének megfelel. Valahol mindig is vágyott egy olyan nőre, akivel még a tűzidomítást is gyakorolhatja, sőt, olyanfajta dolgokról is beszélhet vele, amik leginkább csak a férfiak között szokott téma lenni.

-          Helyben is volnánk – tette le az ágyra a kimerült nőt Ozai. – Ha valamire szükséged lenne, szólj!

-          Rád van szükségem – húzta oda magához Lion a kedvesét. – Ugye, nem tartasz szörnyetegnek?

-          Miért tartanálak?

-          A képességeim miatt.

-          Ha már itt tartunk, miért titkoljátok a Tűz Ura elől a képességeiteket?

-          Mert nem akarjuk, hogy az uralkodói család azt érezze, hogy bármikor letaszíthatja őket az én családom a birodalom éléről. Hatszáz évvel ezelőtt, az én klánom uralta a Tűz Birodalmát.

-          Szóval, ti a „Sárkányidomító” Sihai klán vagytok?! – nézett hatalmas szemekkel Ozai. – Azt hittem, mindannyitokat kiirtottak…

Lion elmesélte, hogy a történelemkönyvekben leírtak mind hamisak. Az ő családja saját önszántából mondott le a trónról, és az ősei kérésére írták bele a szerzetesek a birodalom történelmi lexikonjaiba azt, hogy a klánt teljesen kiirtották. Akikről azt hitte a jelenlegi uralkodói család, hogy az ősei, azok valójában halálra ítélt bűnözők voltak.

-          A Tűz Ura semmiképp nem tudhat erről, nem akar a családom vérrontást! Azért mondtam el ezt, mert szeretlek! A férjem halála óta, nagyon üresnek éreztem magam – magyarázta Lion. – Hála neked, ennek vége…

-          Köszönöm, hogy így megbízol bennem. Ígérem, a Tűz Ura semmilyen kárt nem tesz a családodban, legfőképpen meg benned – csókolta meg lágyan a szerelmét Ozai. Gyengéden magához szorította Liont, majd hanyatt döntötte az ágyon. A szenvedély úgy eluralkodott rajtuk, hogy még aznap éjjel egymáséi lettek. Ozai nagyon figyelmesen bánt Lionnal. Az egész éjszakát együtt töltötték.

Hamarosan eljött az ideje annak, hogy a Tűz Ura visszatérjen az otthonába. Mielőtt hazatért volna, elmondta Koenmának, hogy mi történt a lánya és közötte. Arról is biztosította az idős tábornokot, hogy nem mondja el senkinek sem a féltve őrzött titkukat, már csak azért sem, mert ha eddig nem ártottak az uralkodói családnak, akkor ezek után sem fognak, ezenkívül belehalna abba, ha elveszítené Liont. Megkérte Koenmát, hogy ne árulja el a lányának továbbra sem a valódi kilétét, mert ha megtudja, ki is igazából, akkor biztosan meg fogja őt gyűlölni.

Ozai a búcsúzás idején megígérte Lionnak, hogy minden hónapban elmegy hozzá egy hétre, és hogy rövidesen megtartják az esküvőt is.

Nagyon boldognak érezte magát Lion, amikor elmondta neki a kedvese, hogy hamarosan feleségül veszi őt. Nem sok időt töltöttek el együtt, de úgy érezte, nem fog rossz döntést hozni azzal, hogyha hozzámegy a férfihez. A gyerekekkel is nagyon jól kijött, főleg Zukóval.

Két héttel később Lion levelet kapott a fővárosból az egyik barátjától, hogy menjen el hozzá, mert szüksége van a segítségére. Amint végzett a dolgával, úgy döntött, elmegy az édesapjához és a kedveséhez a palotába, de előtte a lehető legelőkelőbb ruháját és ékszereit öltötte magára, mert mindenképpen tetszeni akart a szeretteinek.

A palotában szívéjesen fogadták Liont, és azonnal értesítették Koenmát, viszont amikor Fong tábornokot említette, mindenki értetlenül nézett rá, ugyanis nem hallottak vagy tudtak olyan tábornokról, akit Fongnak hívnak. Meglehetősen ledöbbent a dolog hallatán, nem értette az egészet. Akkor ki volt valójában az a férfi, akibe beleszeretett? Remélte, az apukája mindenre magyarázatott ad majd.

-          Apucikám! – ugrott Koenma nyakába Lion. – Éppen erre volt dolgom, és úgy gondoltam, benézek hozzátok. Mondd, hol van Fong? Itt mindenki azt mondja, ilyen nevű tábornok nincs! – méltatlankodott. – Mi ez az egész?

-          Nahát, Koenma, ki ez a gyönyörűség? – kérdezte egy fekete szakállas és középkorú úr, akivel még három másik férfi is volt. – Ugye, nincs még férjnél, mert én szívesen elvenném őt feleségül!

-          A gyermekem, és úgy hívják, Lion – mutatta be lányát a társainak Koenma. – Lányom, ők itt… Lee – mutatott a kérdezőre –, Mao, Zhan és Hachi tábornok!

-          Örvendek a találkozásnak! – mosolyogott a tábornokokra Lion, mire több tábornok is megjelent.

-          Nahát, mi ez a nagy gyülekezet? – lépett ki a tömegből a Tűz Ura, akinek Lion háttal állt.

-          Koenma gyönyörűséges lánya tett látogatást a palotában! – mondta jókedvűen Lee tábornok. – Szép hölgyem, kérem, forduljon meg, ugyanis nem más áll kegyed mögött, mint a Tűz Ura!

Ozai vére nyomban megfagyott, amikor meglátta Liont. Egek, most lesz vége mindennek, gondolta magában. Mit tegyen? Valamit ki kell találnia! Sajnos, semmi nem jutott az eszébe, így hamarosan le is lepleződött, amikor az előtte álló nő szembefordult vele.

-          Üdvözöllek, Tűz Ura! – hajolt meg úgy Lion, hogy még rá se pillantott Ozaira. – Kérlek, bocsásd meg az illetlenségemet!

-          Ni-nics se-semmi ba-baj! – nyögte akadozva a Tűz Ura. Minden ott lévő tábornok meglepetten nézett urára, mert teljesen úgy tűnt, mintha félne az előtte térdelő nőtől. – Állj fel, kérlek!

-          Ahogy kí… – akadt meg Lion, amikor ránézett az előtte álló férfire. – Mit jelentsen ez?! – sziszegte lángoló szemekkel. – Te nem is Fong tábornok vagy, hanem Ozai… a Tűz Ura! Remélem, jól kiszórakoztad magad, te rohadék! – mondta gyűlölettel teli hangon Lion, majd jól pofon vágta Ozait. A tábornokok álla leesett, amikor látták, hogy mit merészelt tenni a birodalom urával Koenma lánya. – Soha többet nem akarlak látni! – indult el, de aztán megállásra kényszerült, mert a Tűz Ura megragadta őt, majd magához ölelte szorosan.

-          Ne menj el! – könyörögte Ozai, erre a tábornokok álla még jobban leesett. – Kérlek… – térdelt le Lion elé. – Kérlek, bocsáss meg nekem! Azért nem mondtam el az igazat, mert féltem, hogy gyűlölni fogsz! – hadarta. – Szeretlek!

-          Két feltétellel fogadom el a bocsánatodat – szólalt meg halkan, hosszas némaság után Lion. – Ha megígéred, hogy nem vonsz bele a háborúba…  és a másik kérésem az, hogy nem akarok a palotában élni, még akkor sem, ha már a feleséged leszek.

-          Rendben! Bármit elfogadok!

-          Koenma, a lányod nem semmi! Szépen térdre kényszerítette a Tűz Urát! – fogta a fejét Lee.

-          Bizony, ebből is látszik, az én lányom egy igazi királynő! – húzta ki magát büszkén Koenma.

Lion és a Tűz Ura hamarosan összeházasodtak, de nem a palotában, hanem a Sárkány-szigeten. Ozai mindent elmondott őszintén a nőnek, még azt is, hogy hogyan jutott ő a trónra a bátyja helyett. Az ígéretét betartotta, nem vonta bele a feleségét a háborúba. Minden szabadidejében elment a Sárkány-szigetre, ahol egyszerű emberként élte a világát. Az idő múlásával egyre inkább beleszeretett Lionba, sőt, már a beteges szerelem határát súrolta.

Hamarosan eljött a Tűz Ura bukásának az ideje, ezenkívül elvesztette az erejét az Avatar elleni harcban. Zuko, amint elfoglalta a helyét a trónon, bejelentette a háború végét.

Lion értesülve a hírekről, elment az új Tűz Urához, hogy adja ki neki a férjét. Zuko természetesen nem ellenkezett, mivel tudta, hogy milyen erővel bír a nevelőanyja.

-          Úgy örülök, Zuko, hogy véget vetettél a háborúnak! – mondta vidáman Lion. – Hálás vagyok neked ezért is! Jaj, nem is tudom, mi lenne velem, ha nem lehetne mellettem az apád! Tisztában vagyok azzal, miket tett, de ő akkor is a férjem, és már megkapta a méltó büntetését.

-          Így van! Tudod, egy jó ideje rájöttem arra, mit akartál nekem mondani régebben. Igazad volt! Amit a Tűz Birodalma művelt, az nem a fejlődés útja volt, hanem a megfélemlítésé – ölelte meg Liont Zuko.

-          Ha segítségre van szükséged, szólj!

-          Szólni is fogok, mert tudom, rád bármikor számíthatok. Most jut eszembe! – kapott a fejéhez a Tűz Ura, miután elengedte Liont. – Azuláról lenne szó!

-          Ne aggódj, őt is magammal viszem.

-          Köszönöm!

Lion hazavitte magához Ozait és Azulát. Sok időbe telt, mire mindkettőjük lelki világát helyrehozta, s olyannyira megváltoztatta végül a gondolkodásmódjukat, hogy már egyikőjük sem vágyott a hatalomra és a háborúra, csakis a békére, ezenkívül a kapcsolatuk is teljesen rendbe jött Zukóval. Évekkel később Ozai visszanyerte az erejét Lion gyógyító képességének köszönhetően. Egy ideig titkolta Zuko előtt, hogy ismét a régi lett az ereje, de egy véletlen folyamán fény derült a dologra. A fiát megtámadták, és ő mentette meg az életét. Ezek után még erősebb lett kettejük között az apa-fia kötelék. Abszolút nem aggódott Zuko amiatt, hogy az édesapja akármikor elbitorolhatja a trónját, annyira elnyerte a bizalmát.

Javítás alatt!

Inuyasha és az ősi erők

Arab-sivatag titkai (3-4. fejezet-vége)

Köszönöm a türelmet!

Kategória:Nem anime - saját írások ]]> http://lionanime.wordpress.com/2011/10/15/2495/feed/ 4 Lion http://lionanime.wordpress.com/2011/10/10/pokoli-bleach-elkarhozva-2/ http://lionanime.wordpress.com/2011/10/10/pokoli-bleach-elkarhozva-2/#comments Mon, 10 Oct 2011 13:31:45 +0000 Lion http://lionanime.wordpress.com/?p=2460 ]]> Folyt.

-          Azt mondják, nagyon fontos.

-          Rendben, viszont várniuk kell még két órát… hamarabb nem fogadom őket.

A hívatlan vendégek fogadásának készülődése helyett, tovább folytatta a fürdőben vágyainak kiélését a Kuchiki-ház ura. Esze ágában sem volt abbahagyni éhségének a csillapítását, majd fogadja őket, amikor kedve tartja, gondolta magában. A megadott időpont szerint, végül félórás késéssel fogadta a vendégeket.

Két év telt el azóta a nap óta, amikor Byakuya először megcsalta Hisanát. Az alatt az idő alatt egyszer sem bántotta Liont, sőt egyre inkább ragaszkodott hozzá, ami a feleségét egyre jobban zavarta. Egyik nap Lion ölében aludt mélyen Byakuya a szobájában, amikor hirtelen asszonya hangjára riadt fel.

-          Te… mit művelsz annak a nőnek az ölében?! – kelt ki magából Hisana. – Az hittem, rajtam kívül más nem létezik – folytak le arcán a könnyei, azután fejvesztve kirohant a szobából.

-          Átkozott! – dühöngött Byakuya, eközben felült az ágyban. – Miért nem ébresztettél fel, ha tudtad, hogy Hisana hozzám tart?! – húzott be ököllel egy nagyot az előtte ülő nőnek, aki az ütés erejétől elvágódott a padlón. – Takarodj! – üvöltötte. – Soha többet ne kerülj a szemem elé! Még ma hagyd el a palotámat!

Lion a lehető leggyorsabban távozott a palotából. Sietős léptei a hegyekbe vezették, majdnem egy órát kutyagolt, mire egy hatalmas barlang előtt megállt, s be is ment oda.

-          Hé, megjöttem! – szólalt meg Lion a koromsötétben. – Sikerült végleg leráznom azt a főnemest. Jobban vagy már? – kérdezte aggodalmas hangon.

-          Igen – jött a felelet. – Nem kellett volna ezt tenned miattam – morgolódott a mély hang tulajdonosa, akinek a szemei sárgán izzottak a sötétben.

-          Ki hitte volna, hogy az a féreg zsoldosokat küld utánunk – sóhajtott Lion. – Nem mondom, szépen ellátták a bajodat. Hoztam gyógyszereket is, hátha jók lesznek valamire – lépett közelebb a sebesülthöz Lion. – Azonnal neki is kezdek ellátni a sérüléseidet.

Két hét telt el azóta, amióta Lion elhagyta a Kuchiki-házat. Egy sötét éjjelen a barlang felé tartott, amikor egy csomó katona körbevette és elállta az útját.

-          Csakhogy megtaláltunk téged – lépett elő a katonák mögül a Kuchiki-ház öreg szolgája. – Már azt hittem, sosem akadok a nyomodra – lépett oda a nőhöz.

-          Mit akarsz? – kérdezte hűvösen Lion.

-          Byakuya nagyúr nagyon rosszul van… szüksége van rád! – fakadt ki kétségbeesetten. – Könyörgöm… gyere vissza – borult térdre az öreg. – Ha nem jössz vissza… akkor… akkor… meghal Byakuya nagyúr! Tudod, milyen lobbanékony természetű, nem gondolta a legutóbbi esetet komolyan. Kérlek! Gyere vissza!

A Kuchiki-palota minden lakója aggodalommal volt eltöltve, miközben abban reménykedtek, hátha történik valami csoda, s az uruk ismét a régi lesz. Byakuya lázasan vergődött az ágyában, mialatt összevissza beszélt, egyáltalán nem volt magánál. Hisana és két szolgálónő vigyázott rá, hiába próbálták levinni a férfi lázát, nem sikerült, egyre csak rosszabbodott az állapota.

-          A Kuchiki klán… végleg… végleg… megszűnik… – hajtogatta szüntelen Byakuya. – Mindennek vége!

-          Ugyan, miért lenne vége mindennek? – tette fel a kérdést a szoba bejáratában álló Lion. – Teljesen feleslegesen aggodalmaskodik – magyarázta érzelemmentes hangon, eközben odament a gyengélkedőhöz. A szobában lévők egy mukkot se tudtak kinyögni, annyira meglepődtek. A ház ura is csak hatalmas szemekkel és tátott szájal bámult a váratlanul érkező nő láttán. – Úgy tűnik, ideggyengesége van – térdelt le az ágyban fekvőhöz, akit aztán a karjaiba emelt. – Két nap múlva teljesen rendbe fog jönni – pillantott Hisanára.

-          Min-mindent… elintéztél? – kérdezte elhaló hangon Byakuya.

-          Igen – jött a tömör felelet.

-          Akkor jó – fonta körbe karjaival szolgája derekát Byakuya. – Így már biztosan nem vész el a Kuchiki klán – mormogta fáradtan és behunyt szemekkel, azután álomra hajtotta a fejét az őt tartó nő mellkasára.

-          Mindenki… haladéktalanul távozzon! – parancsolta szigorúan Lion.

-          Én itt maradok – szólalt meg Hisana, eközben a többiek azonnal távoztak a helyiségből.

Byakuya már két órája mélyen aludt Lion ölében, amikor felébred. Időközben teljesen lement a láza, amit ki is izzadt.

-          Melegem van – nyöszörögte Byakuya –, és szomjas is vagyok. – Mire megitatta nyomban a szolgája. – Elég lesz – húzta el a száját a pohártól.

-          Most meg fogom fürdetni az urat, és az ágyneműjét is ki kell cserélnem – söpörte ki a betegeskedő arcából a verejtéktől nedves hajtincseket Lion. – Ha bármi kifogása van, szóljon.

-          Nincs semmi kifogásom – felelte Byakuya. – Hisana!? – vette észre feleségét. – Neked már régen aludnod kellene. Ha nem pihensz eleget, megint rosszul leszel.

-          Miattam nem kell aggódnod – intette le férjét mosolyogva a felesége. – Az a fontos, hogy te jöjj rendbe. Ígérem, nem sokáig maradok már, csak addig, amíg el nem alszol.

-          Rendben, de megígéred, hogy nem maradsz tovább? Nem akarom, hogy bajod legyen.

-          Igen!

Mielőtt Lion nekifogott volna a vetkőztetésnek, előkészítette a fürdőt. Miután levetkőztette Byakuyát, a fürdőbe vezette, azután jól megfürdette. Mindenféle gyógyító balzsammal bekente a gazdáját – hogy fokozza a gyógyulását -, majd hagyta ázni a medencében, s addig kicserélte az ágyneműt. Miután gondosan lefektette a betegeskedőt, bebújt mellé az ágyba, ugyanis állandó felügyeletre szorult.

-          Mit művelsz? – kérdezte élesen Hisana. Látszott rajta, hogy nagyon nem tetszik neki az, amit lát. – Tudod te, mit művelsz?

-          Tökéletesen tisztában vagyok vele! – jelentette ki Lion. – Az úr jelenleg nincs olyan állapotban, hogy egyedül legyen. Még egy pohár vizet sem tudna felemelni, annyira gyenge – magyarázta. – Semmire sem képes egyedül. Ráadásul a palotában nincs senki, aki eleget tudna tenni az úrnak. Egyáltalán, hogyan juthat olyasmi valakinek az eszébe, hogy egy teljesen legyengült személlyel háljon? Micsoda képtelenség – fogta be a száját Lion a mellette fekvőnek, Byakuya ugyanis szólásra nyitotta azt. – Felesleges zaklatni ilyen ostoba gondolatokkal az urat.

Hisana ekkor döbbent csak rá, valójában Lion az egyetlen személy, aki mindenben eleget tud tenni a férjének. Eddig a pillanatig azt hitte, azért van a nő állandóan a kedvesével, mert szeretők. Be kellett látnia, nagyon nagy szükség van rá, hiszen ha ő nincs, akkor Byakuya nyakába hatalmas felelősség zúdul, és ezt a terhet egyedül nem bírná, sőt, senki más sem.

-          Bocsánatot kérek, amiért azt feltételeztem rólatok, hogy szeretők vagytok – hunyta le szégyenében a szemét Hisana. – Én tehetek erről az egészről is. Ha nem értettem volna félre a múltkorit, akkor a férjem sem lenne ilyen beteg. Sajnálom!

-          Ha történik is olyan dolog a gazda és a szolgája között, az nem jelent semmit. A gazda számára a szolga csupáncsak eszköz, amit addig használ, amíg azt meg nem unja – vette le a férfi szájáról a kezét Lion. – Az úr szerelme csakis az asszonyáé… nem másé!

-          Hálásan köszönök neked mindent – mosolygott rá Hisana Lionra, aki ettől kissé meglepődött. – Mivel már tisztábban vagyok mindennel, így rád hagyom a férjemet, megyek lefeküdni – állt fel. – Kérlek, nagyon vigyázz rá! – ment ki a szobából.

-          Mint mindig, tökéletes munkát végeztél – szólalt meg csendesen Byakuya. – Holnap sok munka vár rád. Ideje aludni – bújt szorosan a mellette lévő nőhöz, aki eközben körbebilincselte őt vékony karjaival.

Hamarosan fel is épült a férfi, s újult erővel látott neki a kötelességeinek, természetesen Lionnal együtt. A szokottnál is jobban ragaszkodott a szolgájához, de közben gondosan ügyelt arra is, hogy Hisanával is a lehető legtöbb időt töltse. Nyugodt lelkivilággal feküdt le Lionnal, hiszen úgy volt vele, ő csak egy eszköz, nem több, és a felesége az, akit mindennél jobban szeret.

Sajnos, két és fél évvel később eljött az ideje annak is, aminek egyszer be kellett következnie. Byakuya feleségének az állapota rettenetesen leromlott, így már nem sok volt hátra az életéből. A férfi szenvedett a tudattól, hogy rövidesen örökre elveszíti szeretett asszonyát.

Egy tavaszi reggelen Hisana a halálos ágyán magához hívatta Byakuya szolgáját, akitől egy nagyon fontos dolgot akart kérni. Reménykedett abban, hogy Lion teljesíti az utolsó kívánságát, még ha nem is köteles annak eleget tenni.

-          Itt vagyok! – térdelt le a haldokló mellé Lion.

-          Örülök, hogy ilyen hamar idejöttél hozzám – nézett a betegeskedő asszony a másik üres szemébe. – Kérlek, teljesítsd egy kívánságomat! Tudom, nem kötelességed, de akkor is megkérlek arra, hogy találd meg a húgomat… Te vagy az egyetlen, aki képes erre! Ha lehet, ne mondd el a férjemnek, mert ha megtudná, hogy téged kértelek meg erre, biztosan megharagudna rám. Azt hinné, azt gondolom róla, nem tudna az utolsó kívánságomnak eleget tenni, de nem így van! – magyarázta fáradtan és nehézkesen Hisana, látszott rajta, még a beszéd is nagyon megerőltető a számára. – Azt akarom, hogy Rukiának a lehető legjobb legyen. De… ami még fontos, nem tudhatja meg a húgom, hogy a nővére voltam – köhögött néhányat, majd tovább folytatta -, mert egy olyan ember, mint én, nem érdemli meg, hogy testvéreként gondoljon rám. Meg aztán… nekem már mindegy, úgyis a Pokolra kerülök…

-          Megnyugodhatsz, nem kerülsz a Pokolba – mondta halkan Lion, de a hangja semmilyen érzelmet nem árult el, ahogyan az mindig is szokott lenni. – Először is, ez felesleges kérés. Nyilvánvaló tény, hogy a Kuchiki-házban csakis a legfontosabb feladatokat végzem el, ami leginkább a gazdám személyes és hivatalos dolgait teszi ki. Az úr biztosan engem fog megbízni Rukia keresésével, nem kell aggódni.

-          Tudod, most jövök csak rá, hogy milyen egy kedves teremtés vagy – mosolyodott el Hisana, miközben a könnyei kibuggyantak a szemeiből, melyek végigfolytak az arcán. – Ezek után az kívánom, hogy a férjem egy napon beléd szeressen, s ne csak pusztán a testedet akarja tőled, hanem lelkedet meg a szívedet is.

-          Micsoda?! – tágultak ki Lion szemei döbbenten.

-          Igen, jól hallottad. Tisztában vagyok azzal, hogy te egy szolga vagy.

-          Mióta…?

-          Azóta az este óta, amikor ezeket mondtad nekem… – vágott a mellette ülő szavába Hisana. – „Ha történik is olyan dolog a gazda és a szolgája között, az nem jelent semmit. A gazda számára a szolga csupáncsak eszköz, amit addig használ, amíg azt meg nem unja… Az úr szerelme csakis az asszonyáé… nem másé!” – idézte fel Lion szavait. – Hamar rá kellett jönnöm, a betegségem miatt, nem tudtam a férjemet kielégíteni, így neki muszáj volt hozzád érnie. Sosem hibáztattam ezért őt, ellenkezőleg! Megértem őt mindenben, ahogyan ő is megért engem ugyanúgy mindenben, ez így helyénvaló!

Még azon a napon elhunyt Hisana. Byakuya rettenetes kínokon esett át, napokig nem mozdult ki a szobájából, és senkit sem engedett be magához, még Liont sem.

Lion legnagyobb megdöbbenésére, egy teljesen más férfival állt szemben, amikor a Kuchiki-palota ura előjött a szobájából. Byakuya szemei üresen csillogtak s a hangja is ridegen csengett. Sosem hitte volna, hogy valaha a lobbanékony természetű és életvidám gazdája ilyen fagyos, egyenesen életunt lesz, egyedül az ágyban maradt ugyanolyan.

Lion mindig a szobája erkélyén aludt, szeretett a szabad ég alatt nyugovóra térni. Egyik este elmerülten nézett a csillagos, fekete égboltra, amikor a gazdája bement hozzá a szobájába, majd fogta magát, és befeküdt mellé az ágyba. Úgy bújt Byakuya hozzá, mint aki rejtekhelyet keres, hogy senki és semmi ne találja meg. Egész idő alatt szótlan volt a férfi, ráadásul semmi sem történt közöttük.

Egy évvel később Lion rátalált Rukiára. Meglehetősen nagy örömöt is szerzett Byakuyának, aki persze ezt nem mutatta ki. Már teljesen hozzászokott Lion a rideg, üres és szótlan gazdájához, talán még tetszett is neki a dolog, mert így legalább nem volt szükség elviselnie a szeszélyes természetét és a különböző hóbortjait. A feladatok és a kötelességek megszaporodtak, ugyanis néhány évvel később kapitánnyá avatták a Kuchiki-ház fejét, a tizenhárom őrosztagban.

Éppen indulni készült meglátogatni a barlangban lakó barátját Lion, amikor néhány különös halálisten betört a Kuchiki-birtokra. A behatolók a lidércek maszkjához hasonlót viseltek, ráadásul meglehetősen tébolyodottan, magukon kívül viselkedtek. Szerencsére nem volt szüksége fegyverre, s néhány gyors mozdulattal azonnal ki tudta végezni a különös támadókat. Miután megölt mindenkit, hirtelen valaki lebénította őt valamilyen ártalmatlanító bűbájjal. A támadója egy szemüveges férfi volt, akit nem sokáig nézhetett meg magának, mert ismét lecsapott rá, legalább egy tucat mágikus erejű pengét lőtt ki a testébe.

-          Hmm… jó szolga… jó szolga… – ismételgette csendesen Lion, miközben megtörte a bénító mágiát, aztán puszta kézzel kiszedte magából a pengéket.

-          Te meg… ki az ördög vagy? Nem… inkább, mi az ördög vagy? – kérdezte döbbent hangon a szemüveges, ezalatt kettőt lépett hátra ijedtében. Még sosem látott olyat, aki ilyen könnyedén vette volna a támadásait. – Felelj!

-          Pont az vagyok – nézett az előtte álló riadt tekintetébe Lion. – Jó szolga… jó szolga… – ismételgette újra. – Gondolom, Kuchiki kapitányt, azaz a gazdámat, akartad megölni. Attól tartok, ez nem fog menni.

-          Azt hiszem, jobb… ha eltűnök innen – rémült meg még jobban a szemüveges férfi, amikor találkozott a tekintete Lion halált és kínt sugalló szemeivel. – Egyezzünk meg, jó? Ha te nem ölsz meg, akkor én sem fogom megölni a gazdádat, rendben? – kérdezte, de választ nem kapott. – Akkor én most megyek – iszkolt el fejvesztve.

-          Jó szolga… jó szolga… – hajtogatta csendesen Lion.

-          Mi folyik itt? – tűnt fel a semmiből Byakuya néhány katona kíséretében.

-          Néhány behatoló akart bejutni a palotába – fordult szembe Byakuyával Lion . – Mindegyikkel végeztem. Ha nem óhajt tőlem semmit, akkor én távoznék is.

-          Egek! – tágultak ki a szemei Byakuyának, amikor meglátta a szolgája sebekkel teli és vérben úszó testét. – Nem mész te sehová! – jelentette ki határozottan. Odalépett a sebesülthöz, akit egykettőre a karjaiba vett. – Ilyen állapotban nem hagyom, hogy bármit is tégy – magyarázta érzelemmentes hangon Byakuya. Villámlépéssel a szobájába vitte Liont, akit óvatosan lefektetett az ágyába, levetkőztette és elkezdte ellátni a sebeit. Közben a szolgáknak megparancsolta, hogy küldjék gyorsan a szobájába a gyógyítókat. – Elég komolyak a sérüléseid… Tarts ki, kérlek! – nyögte ki aggodalmasan. – Nem halhatsz meg! Nem hagyhatsz itt engem egyedül… – simogatta gyengéden szolgája arcát Byakuya. – Szükségem van rád!

Hirtelen valami puhát és nedveset érzett az ajkain Lion. Byakuya olyat tett, amit még soha eddig, szájon csókolta őt. A gyengéd és érzéki csók, annyira jólesett neki, hogy nem tudta nem viszonozni. Furcsán érezte magát, mert amikor az a szemüveges férfi megtámadta őt, abban a pillanatban egy régi emlék tört fel benne. Sőt, amikor a gazdája megcsókolta, akkor is feltört benne egy régi emlék, amelyben először csókolta meg őt egy férfi. A támadás esetében érthető volt számára, miért is jött elő az a bizonyos emlék, de a másik esetében egyáltalán nem tudta mire vélni a dolgot. Miért villant be az az emlék, amikor megcsókolta a férfi? A kérdésen nem sokáig rágódhatott, ugyanis a gyógyítók megérkeztek hozzá – időközben megszakították a csókjukat –, és nekiláttak ellátni a sebeit. Ameddig fel nem gyógyult, addig Byakuya nem hagyta őt felkelni az ágyból, sőt, mindig mellette maradt, még dolgozni sem ment.

Már majdnem negyven év telt el, s azalatt az idő alatt semmi különös nem történt, legalábbis addig a napig, amíg Rukia el nem ment az Élők Világába. Attól a bizonyos naptól fogva az események felgyorsultak, és több titok is napvilágot látott. Nem sok hiányzott abból, hogy Rukiát kivégezzék, hála Kurosaki Ichigónak és a barátainak, megmenekült. Eközben Aizen Sousuke is felfedte valódi énjét és elképzeléseit, miszerint, a világ ura akart lenni.

Ichigo Rukiánál volt a Kuchiki-palotában, amikor először találkozott Lionnal, ugyanis neki kellett felügyelni Byakuya húgára.

-          Szolgálhatok valamiben? – kérdezte Rukiát és Ichigót a vendégszobába belépő Lion.

-          Izé… én kérnék valamit inni – vakarta a fejét Ichigo. – Mondjuk, teát!

-          Máris hozatom! – ment ki néhány pillanatra a helyiségből Lion, azután visszatért. – A tea máris itt lesz. Még valamit? – kérdezte ridegen.

-          Hé! Miért vagy ilyen komoly? – kérdezte Ichigo, miközben felállt Rukia mellől, és odament Lionhoz. – Egy ilyen aranyos lánynak nem áll jól az ilyesmi – tette egyik kezét az előtte álló fejére.

-          Hé, Ichigo! – szólt mérgesen Rukia. – Ezt hagyd abba azonnal!

-          Most meg, mi bajod, heee?! – fújta fel magát Ichigo, eközben hátranézett Rukiára. – Mi a gond azzal, hogy kedves vagyok ezzel a lánnyal?!

-          Te idióta! – heveskedett Rukia. – Ha nem fejezed be, Ichigo, bajba kerülsz!

-          Te tiszta hülye vagy! – hallottak meg valakit nevetni, Lion volt az. Rukia meredt arccal és döbbenten nézett bátyja szolgájára, még sosem látta őt ilyennek. – Szerintem, semmi baj nem származhat abból, ha kedves vagyok vele!

-          Milyen vicces egy fiú vagy, és a neved is nagyon aranyos – mosolygott rá Lion Ichigóra kedvesen, miközben a szemei jókedvűen csillogtak. – Izé… köszönöm… – jött zavarba. – Téged, hogy hívnak? – vette le a kezét Lionról Ichigo.

-          Sihai Lion vagyok! – mutatkozott be. – Hallottam, mit tettél. Nagyon bátor vagy… mint egy igazi arkangyal. Tudod, az arkangyalok a hiedelmek szerint nagyon erős harcosok, és ők az életük árán is megvédik azokat – magyarázta jókedvűen –, akiknek szükségük van rájuk.

-          Hehe… ez igazán jólesik – pirult el kissé Ichigo. – Gyere – fogta meg Lion kezét, eközben a tekintetét ráemelte. – Ülj le közénk!

-          Mi folyik itt?! – szólalt meg egy jéghideg hang mindenki háta mögött, a tulajdonosa Byakuya volt. A tekintete viszont elárulta, mit érez valójában. A Pokol tüzénél is jobban lángoltak a szemei a dühtől. – Kurosaki Ichigo, azonnal ereszd el a szolgámat!

-          Ez meg hogy került ide? – nézett Ichigo bambán Byakuyára. – Nem is hallottam, hogy bejött – tört ki hangos nevetésben Lion, nagyon tetszett neki Ichigo, kifejezetten rokonszenvesnek találta. – Hé! Te most körberöhögsz engem, Lion?! – kérdezte kissé durcásan. – Áh, mindegy! – hajtotta le a fejét feladóan.

-          Kurosaki Ichigo, nem mondom többször! Hagyd őt békén! – jelentette ki Byakuya. – Ő az enyém! Senki nem veheti el tőlem! Lion, kövess! – ment ki villámlépéssel a helyiségből.

-          Szia, Ichigo, vigyázz magadra! – köszönt el mosolyogva Lion, miközben intett egyet, aztán ő is távozott, ezt követően a gazdája szobájába sietett. – Igen, uram, mit parancsol? – változott vissza az arca és a hangja a régivé.

-          Velem persze nem vagy már olyan, mint azzal a fiúval – jegyezte meg Byakuya. Legbelül tombolt dühében, viszont ezt nem mutatta ki. – Rám soha nem mosolyogtál úgy, mint rá! Miért nem vagy velem ilyen? Miért voltál pont ővele kedves? – kérdezgette egyre indulatosabban. – Felelj!

-          Sajnálom, de nem emlékszem, hogy a köztünk történtek alatt megesett-e olyasféle pillanat, amikor nevethettem volna – magyarázta Lion. – Az úr esetleg emlékszik?

-          Hogy emlékszem-e? – kezdett el erősen gondolkozni Byakuya, míg végül aztán egy fikarcnyi pillanat sem ugrott be neki. Be kellett ismernie a keserű igazságot. Nem tett semmit olyat, ami okot adott volna az előtte álló szolgájának a nevetésre, inkább ellenkezőleg. – Áh, hagyjuk… felesleges ilyen butaságokon mérgelődni! Nem is tudom, mi üthetett belém, pedig nem szokásom az efféléken bosszankodni – terelte el gyorsan a témát szégyenében.

-          Igenis, ahogy parancsolja!

-          Nyugodtan menj, eleget tettél… Nincs már több dolgod a mai napon – ült le Byakuya, majd szomorúan a kék égre emelte a tekintetét. – Azt teszel, amihez kedved van – sóhajtott, s egyszer csak megakadt benne a levegő. – Mit művelsz? – kérdezte csodálkozva Liont, aki hátulról szorosan átölelte őt a nyakánál.

-          Amihez kedvem van – felelte halkan Lion. Valójában azért szeretett együtt lenni Byakuyával, mert amikor vele volt, mindig feltörtek benne az elfeledettnek hitt emlékei. – A fiúval kapcsolatban, csak annyit mondanék, hogy túlságosan idétlen. Bármilyen furcsa, a sületlenkedése, valamiért rokonszenvet ébresztett bennem.

-          Mit érzel irántam a kötelességen kívül?

-          Csak azt tudom, ha együtt vagyunk, akkor mindig szép emlékek jutnak az eszembe, amelyekről azt hittem, hogy már elfeledtem.

-          Úgy tűnik, tévedtem… Az a fiú csupán felszínes örömöt okozott neked, míg én vele ellentétben, mélyről jövő boldogságot keltek benned. A lehetetlen viselkedésemnek köszönhetően, nem engedhetted meg magadnak azt, hogy kimutasd a valódi érzéseidet. Milyen egy szörnyű alak vagyok! Ráadásul majdnem megöltem Rukiát is – marcangolta önmagát.

-          Egy szolga miatt ne érezzen lelkiismeret-furdalást. A húgával kapcsolatban meg egyáltalán nem hibás. Rútul félrevezették. Mindenkivel, kivétel nélkül, kegyetlen tréfát űz a sors, ha úgy hozza. Ez már csak így szokott lenni.

Mialatt Byakuya és Lion együtt töltötték az időt, Rukia elmagyarázta Ichigónak, hogy miért lett mérges a bátyja.

-          Valamit jól jegyezz meg, Ichigo! Lion nem egyszerű szolga, hanem a bátyám személyi szolgája, akit másképpen csendestársnak hívnak a nemesi körökben.

-          Csendestárs? – csodálkozott Ichigo Rukia szavain.

-          Az ő feladata az, hogy mindenben eleget tegyen a bátyámnak. Ha azt kérik tőle, főzzön, akkor azt kell tennie, vagy ha azt parancsolják neki, hogy védje meg a gazdáját, esetleg áldozza fel magát őérte, habozás nélkül cselekednie kell. Érted már?

-          Megvédeni?! Ugyan! – intette le az előtte ülőt Ichigo. – Ez baromság! Először is, Byakuyát nem szükséges megvédeni, nem az a fajta, aki védelemre szorul. Másodszor, Lion nem úgy néz ki, mint, aki erős lenne – tette ölbe a kezeit.

-          Ostoba! – kiabálta le Rukia.

A lány elmesélte Ichigónak, hogy egyszer a bátyja egy nagyon nehéz küzdelmen esett át. Akkor látta őt legelőször gyengének és esetlennek. Volt valaki, akinek szándékában állt Byakuyát megölni, mert valamiért az útjában volt. Annak a valakinek az emberei betörtek a Kuchiki-birtokra, mindennek a tetejében, a palotába is sikerült bejutniuk. Nagyon erősek voltak azok a behatolók, mindannyiuk minimum hadnagyi szinten állt. Minden harcképes katonát legyőztek. Már Byakuya szobájánál voltak, és mielőtt betörtek volna oda, megjelent a semmiből Lion. A támadók tizenhármam voltak, ám ő gond nélkül, mi több, puszta kézzel győzte le az ellenfeleket. A mai napig nem tudni, mekkora erővel is bír Lion, de annyi biztos, nagyon erős, emellett nem ismeri a fájdalmat.

Ichigo nem akarta elhinni azt, amit Rukia mondott, már csak azért is, mert nincs olyan lény, aki ne érezzen fájdalmat, ha megsebzik. Rukia viszont nem végzett még a történettel, így tovább folytatta, már csak azért is, hogy Ichigo elhiggye neki azt, amit eddig mondott. A fiú meredt szemekkel hallgatta a lányt, akinek az elmondása szerint, nagyon sokszor sebezték meg Liont azok a behatolók, ellenben ő mindezek ellenére is talpon maradt, még egy fájdalommal teli nyögés sem hagyta el a száját. Azon a napon értette meg Rukia, hogy miért is ragaszkodik annyira a bátyja a szolgájához. Még ha nem is mondja ki Byakuya, de a maga módján nagyon kedveli Liont. Amit igazán furcsának tartott Rukia, hogy eddig sosem látta nevetni Liont, legfőképp meg kedvesnek, mindig hideg és üres volt eddig.

Ichigo természetesen továbbra sem akarta elhinni mindazt, amit Rukia mondott el neki. Vele miért volt akkor mégis olyan kedves Lion? Egyáltalán nem tudta kinézni belőle azt, hogy barátságtalan és érzéketlen legyen bárkivel is.

-          Ichigo, bármennyire furcsa is, de te képes vagy jó és kellemes érzéseket kelteni másokban – mondta egészen halkan Rukia, miközben kerülte a fiú tekintetét. Valahogy zavarban érezte magát, ha az érzésekről – legfőképpen a saját érzéseiről – kellett beszélnie, egyáltalán nem volt hozzászokva az ilyesmihez.

-          Uhmm… tényleg? – vakarta a fejét kissé elpirulva Ichigo. – Én nem vettem észre.

Nagyon sok minden történt az elkövetkező pár hónapban. Az Aizen elleni harc komoly teendőkkel járt a halálistenek számára, viszont megérte a fáradtságot, mert megnyerték a csatát, bár nagyon nehezen sikerült nekik. A veszteség és a kár meglehetősen nagy lett, de nem helyrehozhatatlan. Már mindenki azt hitte, végre nyugodt időszak veszi kezdetét, de tévedtek. Egy sötét helyről vészesen közeledtek a támadók, akik mindenképpen be akarták venni az egész Lelkek Világát.

Az ég sötétségbe borult, a szél vadul fújni kezdett, miközben a villámok is megjelentek, s  hozzáfogtak ide-oda cikázni. A levegő fagyossá vált, továbbá mindenen végigsöpört valami gonosz erő, ami fullasztóan fojtogató érzést keltett a halálistenekben és a magas lélekerőkkel rendelkezőkben. Senki sem tudta, mi történik, kivéve két személyt, akik már készen álltak az összecsapásra.

Egyik pillanatról a másikra megnyílt a Tiszta Lelkek Városa felett egy hatalmas átjáró, amin valamilyen sötét és borzalmas lény lépett át elsőként. Az a valami leírhatatlanul hatalmas erőt árasztott magából. A halálistenek kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, még a kapitányok is. Mozdulatlanul és meredten állt mindenki a hatalmas erő nyomása miatt, a menekülés abszolút lehetetlen volt. Néhány pillanattal később többen is érkeztek, s akik utólag átlépték az átjárót, azok sokkal kisebbek voltak annál, aki elsőként lépett át a Lelkek Világába. Jó néhány percbe beletelt, mire normálisan kirajzolódott a jövevények kiléte.

A behatolók egyszerre voltak emberi és állati kinézetűek, mintha valami mutánsok lettek volna. Hat dologban egyeztek meg mindnyájan a külsejüket tekintve: szarvak nőttek ki a fejükből, hegyes fogazattal és oroszlánfarokkal rendelkeztek, éles karmok sorakoztak az ujjaik végén, füleik hegyesek voltak, s a testüket deréktól térdig dús szőrzet borította. A leghatalmasabb behatoló acélszürke színű volt, s egy bikára hasonlított, a feje és a lábai kinézete alapján.

-          Halljam, kik vagytok, honnan jöttetek? – kérdezte a főkapitány egy hatalmas és üres téren állva. – Viszont… ami a legfontosabb, mit akartok ebben a világban?!

-          A Pokolból jöttünk – felelte a hatalmas lény mély hangon. – A nevem, Mefisto! Én vagyok a Pokol egyetlen ura, aki letaszította a trónjáról Lucifert, vagy más néven Sátánt! Úgy határoztam, az uralmam alá veszem a Lelkek Világát, sőt, szándékomban áll az Élők Világát is elfoglalni! – nevetett fel velőtrázó hangon, eközben a kapitányok és a hadnagyok a főparancsnok köré gyűltek.

-          Mit tegyünk, Yamamoto főparancsnok? – kérdezte félelemmel teli hangon Renji. – Ezeknek az erejük hatalmas, még a kapitányoknak sem lenne esélyük, csakis önnek van.

-          Tévedés! – jelentette ki a főkapitány. – Nekem sincs esélyem ellenük. A Pokol nem véletlenül esik ki a hatáskörünkön kívül – magyarázta. – Az ottani vezetők sokkal erősebbek a halálisteneknél, a hatalmuk leírhatatlan!

-          Micsoda?! – kiáltott fel néhány kapitány és hadnagy a hallottak után.

-          Egyedül az arkangyalok vehetik fel ellenük a harcot. Igen, jól hallottátok – nézett a többi körülötte lévőkre az öreg főkapitány, akik döbbenten néztek rá. – Valóban létezik a Mennyország. A mi világunkba azok a lelkek kerülnek, akiknél nem tudták eldönteni, hogy a Mennyországba vagy a Pokolba kerüljenek.

-          Nem értek valamit – szólalt fel a tizenharmadik osztag kapitánya. – Ide gyerekek is kerülnek… Miért? Miért kerülnek ide a gyermekek is, akiknél tisztább lelkű emberi lény nem létezik.

-          Azért, mert a gyermekekből lesznek a halálistenek, és azok, akik valamilyen módon meghalnak, a Mennyországba kerülnek vagy újjászületnek az Élők Világában. A Pokolba sosem került még gyermek. Ha ez meg is történne, az komoly károkat jelentene az ördögök és más démonok számára. Akármelyik gonosz lényre nézve, halált is okozhat egy gyermek lelkének a jelenléte, mert olyan tiszta, hogy azt ők képtelenek lennének elviselni.

-          Nem mondom, sokat tudsz, öreg – szólt közbe Mefisto. – Ideje térdre borulnotok az új uratok előtt!

-          Soha! – kiabálta a tizenhárom védelmi őrosztag vezetője. – Inkább meghalunk!

-          Rendben, öregapó, ahogy kívánjátok! – vicsorgott dühösen Mefisto. – Támadás! Végezzetek velük! – parancsolta az alattvalóinak, akik azonnal eleget tettek az utasításnak.

Mielőtt végzetes csapást mért volna az egyik ördög Byakuyára, valaki hihetetlen gyorsasággal megragadta őt és elvitte egy biztonságosabb helyre. A férfi először nem fogta fel, mi történt vele, csak azután eszmélt fel, amikor egy ismerős szempárral találkozott a tekintete. Szóhoz sem tudott jutni a döbbenettől, teljesen letaglózta a látvány.

-          Lion? Te vagy az? Az… az… hogyan lehet? – nyögte ki nagy nehezen Byakuya, s meredt szemekkel nézte az előtte állót, aki a kezében egy különös kardot tartott.

-          Lám… lám…! Kit látnak szemeim! – repült oda hozzájuk Mefisto. – Ha már itt tartunk, hol van a gazdi? – kérdezte gúnyosan.

-          A hátad mögött – felelte nyugodt hangon Lion.

-          Micsoda?! – pillantott hátra. Még időben kitért  Mefisto a támadójának szigonya elől, amely a fejét célozta meg. – Lucifer! Te átkozott! – óbégatta kikelve magából. – Hogyhogy visszanyerted az erődet?!

-          Kihez beszélsz, balfék?! – morogta Lucifer. – Ideje leszámolni veled, Mefisto! Lion, te gondoskodj a többiekről – mondta, aztán rátámadott Mefistóra.

-          Rendben! – fordult el jobb irányba, mire sokak elé egy meglehetősen furcsa látvány tárult. A hatalmas téren lévő ördögök a félelemtől a fejüket fogva gubbasztottak összekuporodva. A halálistenek értetlenkedve nézték az eseményeket, nem értették, miért hátráltak meg a támadóik, hisz sokkal erősebbek náluk. Természetesen Lion tudta, mit is jelent ez az egész. Ha a Pokol lakói meglátják az urukat, azonnal megalázkodnak. Hiába bitorolta el a trónt Lucifertől Mefisto, a Pokol alattvalói mindig is az igazi vezetőt szolgálják, amiről a Kötelék gondoskodott, amit a fődémon alkotott meg, ezért nem voltak képesek az árulásra. – Jó látni, hogy tudjátok, hol a helyetek – szólt oda a remegő ördögökhöz Lion, eközben közelebb ment hozzájuk. – A fene essen belétek! – dobbantott egyet jobb lábával. A dobbantás ereje akkora lett, hogy az felért egy kisebb földrengéssel, így a földön összekuporodva fekvők és ülők ijedten kapálóztak és kiáltoztak. – Elém, de azonnal! – parancsolta, mire az ördögök elé járultak, majd térdre borultak.

-          Kérlek, ne bánts minket! – siránkozott egy medvefejű ördög, akit azonnal felismert Lion.

-          Jé, de rég láttalak… Te voltál az egyik kísérő, aki Lucifer elé vezetett, miután a révész a Pokolba vitt.

-          Haha…! Hát emlékszel rám? – szökkent fel vidáman, majd az előtte álló nő lábait alázatosan átölelte. – Oh, micsoda megtiszteltetés! – sírta el magát. – Drága, egyetlen Sihai úrnő! Te olyan… te olyan tökéletes vagy, mint a nagyságos és fenséges urunk! Kérlek, bocsáss meg nekünk! Nem önszántunkból követtük Mefistót! – könyörgött kegyelemért. Lucifer mellett ő volt az az egyetlen személy, akitől még rettegtek a Pokol szolgái.

-          Hatalmas bűnöket követhettél el, ha már a révész vitt téged a Pokolba – szólalt meg a főkapitány. – A Pokolnak tizenhárom bugyra van. Csak a tizenharmadik bugyorba kerülő bűnösöket kíséri a révész. Ráadásul még sohasem láttam olyat… legfőképpen hallottam olyanról, aki ember létére a Pokol legmélyére került volna. Jól tudom, hogy a legmélyebbre a démonok és más gonosz lények jutnak, azaz nem emberek. A tetejében még ezeket a démonokat is képes vagy megzabolázni. Hihetetlen!

-          Honnan veszed, hogy ember vagyok, öreg halálistenke? – kérdezte szűk szemekkel Lion.

-          A lelked kisugárzásából, bár az erőd meglehetősen különös. Egyszerre birtokolod a lélekerőt, a mágiát és a démoni erőt.

-          Nem mondom, ritka jó lélekérzékelő képességed van, ahhoz képest, hogy csak egy halálisten vagy – tette csípőre szabadon maradt kezét, ugyanis a másik kezében ott volt a kardja.

-          Milyen beszédes vagy ma, Lion – lőtt ki eközben Mefisto egy tűzgolyót Luciferre. – Szeretnéd tudni, hol a te drága szerelmed? – keltette fel Lion figyelmét.

-          Miket beszélsz?! – nézett az ellenségre.

-          Jól hallottad! – védte ki Mefisto egy mágikus pajzs segítségével Lucifer energiapengéit. – Én intéztem úgy, hogy ti ketten különváljatok. Nekem köszönhető az, hogy nem téged választott Hayate, és a meggyilkolásának a körülményei is az én művem – idézte meg szigonyát, amellyel egy hatalmas, fekete sárkányt idézett meg, amit aztán Luciferre uszított. – Amíg mesélek, addig elleszel ezzel a sárkánnyal, Mucifer! Hehe! – vihogta kajánul. – Hol is tartottam? Á, megvan! – tette szabadon maradt kezét csípőre. – Minden úgy alakult, ahogyan azt elterveztem. Igen, a tervem része volt az is, hogy a saját kezeddel küldd a szerelmedet a halálba!

-          Szemét! – szorította össze a fogait és az ökleit Lion mérhetetlen dühében. – Mit műveltél Hayatéval?! Jobb, ha felelsz, különben… alapos kínzásban foglak részesíteni. Emlékszel? Csak Lucifer erejét zártad el a Lélekbilincs pecséttel. Az én erőm még megvan – húzta mosolyra az ajkait, ami nem sok jót jelentett. – Így legalább könnyebb dolga lesz a gazdámnak is. Ha megöl téged, akkor az átoknak is vége.

-          Hmmm… Milyen magabiztosak vagyunk – morogta Mefisto. – El kell szomorítsalak, nem fogsz tudni megkínozni, mert nem lesz hozzá elég erőd.

-          Ugyan, honnan veszed ezt, hisz gyengébb vagy nálam sokkal – mondta Lion lekezelően.

-          Mondtam-e már azt, hogy milyen ízletes volt a kedvesed lelke? – döfte a nő szívébe a tőrt szavaival. – Úgy van… Felfaltam Hayate lelkét!

-          M-mi-micsoda?! – ejtette le a kardot Lion, s érezte, minden egyes végtagja lebénul, még a levegő is megrekedt benne.

Hosszú perceken keresztül meredt üveges szemeivel a semmibe a nő, semmit nem tudott tenni. Az a kevés öröm, ami megmaradt a szívében, semmivé foszlott. Eddig eltökélten abban a hitben élt, hogy a szerelme valahol boldogan éli a világát, s nem vele együtt kell lennie a Pokol legmélyebb bugyrában. Csak egy dolgot tudott, ami még a Pokol tüzeinél is rettenetesebb, az az, hogyha valakinek felfalják, vagy elpusztítják a lelkét valamilyen más módon. Nem, nem lehet az, hogy az ő szerelme ilyen sorsra jutott! Miért kellett ennek így történnie? A fájdalom ide-oda cikázott a testében s a lelkében. Nem értette, miért történik mindez vele, de már utólag nem is érdekelte a válasz, hiszen a számára már semminek sem volt értelme. Az őt támadó Mefistót is figyelmen kívül hagyta, meg sem próbált védekezni, annyira nem érdekelte a külvilág.

Mielőtt elérte volna Liont az ellenség szigonya, Lucifer közbelépett, és kivédte a puszta kezével a támadást. Mefistót nagyon meglepte a fődémon, nem hitte volna, hogy képes lesz legyőzni a sárkányát azzal a kevés erejével, amit a pecsét már nem tudott elzárni, mivel nem tudta rendesen befejezni Lion miatt a Lélekbilincselő szertartását.

A fődémon azonnal ellentámadást indított, tüzes nyilakat lövellt ki a tenyeréből. A támadás nem ért célba, viszont jó messzire késztette az ellenfelet, így a halálistenek és Lion, a körülményekhez képest, biztonságban voltak. Mielőtt tovább folytatta volna a harcát, előtte megparancsolta az alattvalóinak, hogy gondoskodjanak a nőről, nehogy valami bántódása essen. Az ördögök gondolkodás nélkül teljesítették a parancsot, mi több, még örültek is, hogy ilyen megtisztelő és fontos feladatban részesítette őket a gazdájuk.

Ameddig az élet-halál küzdelem dúlt, az ördögök nekiláttak a bánatos lelkű nő felvidításának. Mindenféle bolondozás ellenére sem tudták őt felvidítani, továbbra is meredt és üveges tekintettel nézett maga elé.

Byakuya oda akart menni Lionhoz, de mielőtt két lépésnél is többet tett volna, a főkapitány hirtelen megjelent előtte. Nyilvánvalóan és egyértelműen a tudomására hozta az öreg kapitány ezzel a cselekedetével, hogy nem engedélyezi a szándékát. Feleslegesnek tartotta az ellentmondást, nem tehetett semmit a felettesének a rendelkezésével szemben. Feladóan lehajtotta a fejét, majd visszament oda, ahol eddig állt. Sok kérdést szeretett volna feltenni az ördögökkel körülvett nőnek. Hogyan került ide a Lelkek Világába, Luciferrel együtt, a Pokolból? Mi köze valójában a fődémonhoz? Valóban a szolgája lenne, és ha igen, akkor miért őt szolgálta eddig? Mikor és meddig volt egyáltalán Lion szeretője az a bizonyos Hayate? Furcsa érzés kerülgette Byakuyát, amikor egykori szolgájának – a történtek után biztosra vette, többet nem fog a szolgálatában lenni – a szerelmén pörögtek a gondolatai. A keserűségtől kezdve a csalódottságig minden rossz érzés átjárta a lelkét, elárulva és becsapva érezte magát. A főkapitány utasítása ellenére is, de eltökélte magában, hogy kideríti az igazságot, még ha szabályt is szeg ezzel. Nem fog kérdések és kételyek között maradni! Mindenképpen magyarázatot akar!

Lucifer nagy nehezen legyőzte Mefistót, egy ügyes csellel sikerült kijátszania őt. Úgy tett, mintha csak menekülne, de valójában a csapdáját készítette elő. Az alsótestének dús szőrzetéből kiszedett néhány szőrszálat, amelyeket a mágikus erejének köszönhetően meghosszabbított. Beletelt némi időbe, mire a megfelelő helyen elhelyezte, mialatt gondosan megbűvölte őket, hogy aztán a megfelelő módon tudja azokat használni. Már nagyon régen használta ezt a technikát, amit mindig akkor vetett be, ha egy nála jóval erősebb lény ellen kellett harcolnia. Ezt a módszert csak az előtt használta, akiben megbízott, vagy akit véglegesen ki akart iktatni a „forgalomból”. Amint befejezte a csapdájának előállítását, démoni erejű burkot vont maga és az ellenfele köré, nehogy meglássa bárki is a halálistenek közül a különleges képességét.

Mefisto ész nélkül lövellte ki a szigonyával a tűzgolyóit, teljesen abba a tévhitbe ringatta magát, hogy ő van fölényben, s Lucifernek hamarosan annyi lesz, ha így folytatja tovább. Egyik pillanatról a másikra azon kapta magát, hogy valamibe belegabalyodott. Először azt hitte, valamiféle pókhálóba ragadt, azonban a fonalakból áradó erő elárulta, hogy nem közönséges dologba akadt bele, hanem a fődémon kelepcéjébe. Fejvesztve kapálózott össze-vissza, s egyre csak azt érzete, hogy lassan elgyengül, azonkívül minden egyes végtagja is kezd lebénulni. A levegő ólomnehézzé vált, mialatt a látását a homály függönye takarta el. Egyedül Lucifer hangját érzékelte.

-          Azt hitted, győzhetsz? – szólalt meg fáradt hangon Lucifer, miközben az egyik kezében tartotta a vörösen izzó fonalakat, amelyek gubó módjára kebelezték be az ellenséget. – Ennek a képességemnek hála, a nálam erősebbek sem bírnak legyőzni. Legyen bármilyen erős és eszes az a valaki, a gyapjúfonalaim elől nem lehet elmenekülni. Az erőd… vele együtt minden emléked és képességed mostantól az enyém. Nem hiába vagyok én a démonok és a Pokol teremtője… – nevette el magát halkan, de annál félelmetesebben.

Legutoljára azt érezte Mefisto, hogy éles fogak és karmok mélyednek bele a nyakába s a hátába. Még felkiáltani sem tudott, olyan gyorsan történt minden.

Lucifernek beletelt néhány percbe, mire teljesen felfalta a másik démont. Ahogy az ajkaihoz ért a legyőzött ellenfelének acélszínű vére, nyomban a magáénak tudhatta az emlékeit. Fáradtsága és gyengesége úgy tűnt tova, mintha kettévágták volna. Teljesen visszanyerte a régi erejét, ismét önmaga lett.

A nőt körülvevő ördögök továbbra is össze-vissza idétlenkedtek, de mindhiába. A hat ördög közül egy vicceket mesélt, hárman pedig egymást nyúzták szórakoztatóan, ketten meg mindenféle ajándékokkal – lopott dolgokkal – kedveskedtek Lionnak.

-          Nééézd csaak, úrnőm, mit hozott neked Bűzös! – jelent meg a semmiből egy világosbarna színű, birka kinézetű ördög, aki mindenféle édességet szorongatott a kezeiben. – Úgy hallottam, hogy nagyon szereted az édességeket – tette le úrnője elé az orvul ellopott csokoládékat. – Megvallom, nem volt nehéz elcsórni ezeket… hehe… – tette csípőre a kezeit büszkén.

-          Áhhh, ez nem leheeeet! – bukkant fel a semmiből egy kék színű, majomképű ördög. – Én nem tudtam semmit elcsaklizni, ami a nagysáááágos és fensééééééges urunk cicácskájának tetszeneeee! – óbégatta elkeseredetten, mialatt a fejét fogta. Hirtelen kiszúrta a neki háttal álló Byakuyát, akihez gyorsan odasüvített. – Gyere csak ide, halálistenecske! – ragadta meg a fejénél fogva a férfit, akinél az ördög háromszor nagyobb volt. A Kuchiki-ház feje mozdulatlanul és hangtalanul lógott a majomképű démon karmai között. Hiába is próbálkozott volna a szabadulással, semmi esélye sem lett volna, akkora volt az erejük közti különbség. – Ez a ruha nem neked való, hanem a nagyságos és fenséges urunk egyetlen, drága cicájának! – rántotta le a hatodik osztag kapitányának a haoriját. – És ez a szép sál a nyakadon sem való neked – tulajdonította el a sálat is. – Ha jobban megnézlek magamnak, te is elég szép darab vagy… hehe… Jó leszel te is ajándéknak! – kacarászott örömében. – Juj de jó! Juj de jó! – szaladt oda Lionhoz. – Hehe… Taknyos jobb ajándékot hozott! – dicsekedett a birka kinézetű társának a majomképű, aztán Lion elé rakta Byakuyát, aki továbbra is mozdulatlan és néma maradt. – Mélységes bocsánatodat kérem, de hozzád kell érnem, nagyságos úrnőm – hajolt meg alázatosan. Közelebb lépett Taknyos az üres tekintetű feljebbvalójához, levette róla a szürke kimonót, ezután gondosan ráadta az elkobzott kapitányi haorit. – A fene vinné el! – morogta, amikor látta, hogy a nőre adott ruhadarab a méretet tekintve nem megfelelő. – Hmmm… Megvan! – kiáltott fel megvilágosodva, azután az elorozott sálat Lion derekára tekerte, miközben ügyesen megigazgatta rajta a haorit. Egyáltalán nem látszott már a ruha és a hordozója közötti, méretbeli különbség, olyan jól sikerült végül a kiigazítás az ördögnek. Mindennek a tetejében, meglehetősen különös látvány sikeredett a dologból. Az ördögök és az ott lévő halálistenek megigézve nézték a csupa fehérben álló Liont. – Haaahhaaahhaaa… Micsodaaaa… szépség és gyönyörűség! Olyan, mint egy… egy…

-          … angyal! – fejezték be kórusban az ott lévő ördögök.

Viharos éjjelen született meg a Pokol harcosa, akit egy főbenjáró bűn segített a világra.

Az eső szüntelen zuhogott, a villámok dühösen csapongtak. Olyan volt, mintha valakit keservesen siratott volna az éjfekete, borús ég.

Egy megtört lelkű nő kezébe vette éles kardját, melyet aztán alvó szerelme szívébe mártott. Mindent vér lepett el a szobában. Az ég hangos dörgésétől felriadt feleség torkát sikoly hagyta el a vérontás láttán, amelyet gyorsan átvágott a férfi vérével átmosott penge. Könnyei végigfolytak az elhagyott nő vértől beszennyeződött arcán. Könnyes szemeivel dermedten bámulta az egymás mellett fekvő két holttestet.

Léptek zaja zökkentette ki kómájából a nőt. Másodpercek alatt vették körbe a palota őrei. Lábai a földhöz ragadtak, még erőt sem próbált venni a meneküléshez. Tudta, neki is halnia kell ilyen cselekedet után. Rövid és tompa fájdalmat érzett, miközben a megtört lelkét valami húzni kezdte a mélybe. A palota őrei gondolkodás nélkül mélyesztették bele kardjaikat a mozdulatlanul álló, vértől mocskos nőbe.

Lassan kinyitotta szemeit a nő, mire egy hegyekkel körülvett tisztáson találta magát hanyatt fekve. Lassan ült fel, majd végignézett magán. Látta, teste sértetlen, tiszta, és fehér kimonót viselt. A füves tisztáson hatalmas folyó nyúlt végig. A folyó partján egy csónak lebegett a vízen.

-          Ideje indulni – szólt egy hideg hang a nő háta mögött.

-          Ki vagy te? – nézett végig a megszólított a fekete csuklyás idegenen.

-          Révész.

-          Áh, szóval meghaltam.

Elindultak lassan a csónakhoz, ezután odaérve mindketten beleültek. A révész körkörös mozdulatot tett egyik kezével, mire a csónak elindult.

Az út kissé hosszadalmasnak bizonyult a nő számára. Egy hatalmas hegy felé közeledve a köd lepte folyón, két barlang bejárata bontakozott ki.

-          Az egyik a Pokolba, míg a másik a Mennyországba vezet – törte meg a csendet a nő. – Az én utam a Pokolba vezet.

-          Jól beszélsz – bólintott a révész, eközben hátrapillantott. – A három világ közül… ez az út jutott neked.

-          Három? Úgy tudta, csak Pokol és Menny létezik.

-          A köztes világba olyan emberek lelkei kerülnek, akiknél nem lehet eldönteni, hogy a Mennybe vagy a Pokolba menjenek. – Lassú mozdulatokkal a nővel szembefordult közben a révész. – Valójában e világ is két részre osztódik – magyarázta. – Az egyik részében az egészséges lelkek vannak, míg a másikban a beteg lelkek. Akinek beteg a lelke, az nem képes elszakadni a földi életéből valamitől vagy valakitől. Az Élők Világában ragadt emberek a félelem miatt nem képesek továbbjutni, és ebből adódóan, gyakran beteg lelkekké válnak. A továbbjutáshoz, és a beteg lelkek megtisztításához külön lelkeket teremtettek meg, és ők is ügyelnek a rendre a köztes világ egyik részében. Ritka esetben… a Pokolra ítélt lelkek is az Élők Világában ragadnak, akiket azok a létrehozott lelkek segítenek a továbbjutásban. A Pokolra szánt lelkek is képesek beteg lelkekké válni, ha nem képesek elszakadni egykori életüktől. Az egészséges lelkek világában tudnak csak élni azok az őrző lelkek. A beteg lelkek világa nem lenne a számukra biztonságos. Sajnos, a beteg lelkek képesek átjárni az Élők Világába, sőt az egészséges lelkekhez is át tudnak jutni. A legrosszabb még, hogy a beteg lelkek ösztönös lélekké alakulnak át egy bizonyos idő elteltével, így veszélyessé és kiszámíthatatlanná válnak akaratuk ellenére… Ezeket lidérceknek szoktuk hívni. Ráadásul a bennük lakozó fájdalmat és ürességet az egészséges lelkek elnyelésével képesek csillapítani. Amikor megtisztítják a lidérceket a köztes világ őrzői, akkor még azok a lelkek is felszabadulnak, akiket elnyeltek. Minden megtisztított és felszabadított lélek átkerül az egészséges lelkek világába.

-          Én azt hittem, hogy a gonosz lelkek valójában beteg lelkek – vakarta a fejét csodálkozva a nő.

-          A lélek olyan, mint az életben lévő emberek teste… lehet egészséges vagy beteg, és nem számít, hogy jó vagy gonosz.

-          Várjunk csak… – kapott észbe a révész szavain. – Azt mondtad, a gonosz és a köztes világba szánt lelkek esetében fordul elő, hogy nem képesek továbbmenni. Mi van a jó lelkekkel?

-          Rájuk az őrangyalok vigyáznak, és segítik a továbbjutásukat. Egy különleges varázslattal képesek mindenki előtt láthatatlanná tenni az általuk védett lelkeket, nehogy a lidércek kárt tegyenek bennük – hagyott egy kis szünetet, majd tovább folytatta. – Te vagy az első, akivel ilyen sokat beszéltem. Melletted valahogy önmagam tudok lenni – mondta kedves hangon a révész. – Emellett nem értem, miért viselsz fehér kimonót, ha a Pokolra szántak… méghozzá a lehető legmélyebb szintre. Ráadásul teljesen tiszta és sértetlen vagy. Akik a Mennyországba jutnak… sértetlenek, tiszták és fehér ruhát viselnek. Akik meg oda mennek, ahova te… azok pedig azt a ruhát viselik, amiben meghaltak, ezenkívül a sebeiktől, betegségeiktől és fájdalmaiktól szenvednek. Bevallom, még soha nem találkoztam olyannal, mint amilyen te vagy.

-          A testemnek vértől mocskosnak és sebekkel telis-tele kellene lennie. A ruháimnak meg szakadtnak, véresnek és vizesnek – tette össze kezeit a nő, ezalatt értetlenül bámult maga elé.

-          Pontosan, ahogy mondod. Mondd, mindenre emlékszel a szerelmed arcán és hangján kívül, és mit érzel? De ami a legfontosabb, mi vagy te?

-          Igen, emlékszem mindenre – bólintott egyet. – Szeretem őt! Gyűlölnöm kellene, amiért nem állt ki mellettem. Meghátrált, és egy másik asszonyt vett el. Nem akartam, hogy szenvedjen, ezért öltem meg – folytak a nő könnyei. – Ő jobban szenvedett volna, mint én, hiszen neki egy olyan asszonnyal kellett volna megosztania az életét, akit egyáltalán nem szeretett. A kedvesem nemes volt, míg én csak egy paraszt. Egy nemes és paraszt között nem igazán lehetett szerelem, a törvények szigorúan tiltották. Ha láthatnám őt… Elmondanám neki, hogy szeretem, és hogy bocsásson meg. Abban biztos vagyok, nem a Pokolra került, mert akkor itt lenne velem. Mivel nincs, ami vagy aki visszatartsa, így biztosan továbbment. Az utolsó kérdésedet nem értem… Egyértelműen látszik, hogy ember vagyok.

-          Bölcs és éles eszű vagy – dicsérte meg a révész. – Nem értem, hogyan küldhettek téged a legmélyebb szintre, hisz ember vagy – fogta a fejét értetlenkedve.

-          Miért? Kik kerülnek a legmélyebb szintre?

-          A nagyhatalmú démonok és más gonosz lények.

-          Tehát akkor… oda nem emberek kerülnek, igaz?

-          Pontosan!

-          Ez különös!

-          Az már biztos, nagyon más vagy, mint a többi ember.

-          Igen, biztos, hogy ezért küldenek a Pokol legmélyebb bugyrába. Milyenek azok a lelkek, akik a köztes világban vannak? Biztos nem olyanok, mint az angyalok és az ördögök. Hogyan lehet eljutni a köztes világba?

-          Teljesen emberi kinézetük van. Démonmágiát, és a lélekerejüket felhasználva harcolnak. Ők is élőemberek voltak, akárcsak az angyalok és az ördögök. Ugyanúgy, mint az angyalok, ők is elfelejtenek mindent. Az ördögök esetében ez nem így van. Akik meg nem angyalok, és a köztes világ vezetői, azok mindenre emlékeznek, beleértve az elkárhozottakat is. Különféle átjárók segítségével lehetséges átjutni a köztes világba.

-          Kikből lesznek angyalok, ördögök és a köztes világ vezetői?

-          A lelkük erejétől függ, minél nagyobb, annál esélyesebbek a dologra. Vannak olyanok is, akik újjászületve jutnak át a Mennyországba és a köztes világba.

-          Úgy érted, kisbabaként jönnek újra a világra?

-          Igen – felelte a révész, miközben a bal oldali barlang szájába vették az irányt a csónakkal.

Ahogy beljebb haladtak a sötét barlangban, egyre erősebben fújt a szél, és a levegő is fokozatosan forróbbá vált. A távoli messzeségben apró vörös színű fények bontakoztak ki.

A félelem apró szikráját sem érezte a nő. Ő maga sem értette, miért nem érez félelmet, pedig nem egy olyan helyre megy, ahol béke és boldogság várja. Amikor egy mély levegőt vett az orrán keresztül, valami erős szagot érzett meg. Kis gondolkodás után jött csak rá, hogy a kén szagát érezte meg, ami egyre inkább fojtogató lett a számára. Hirtelen furcsa hangok zaját kezdte hallani. Észrevette, hogy még beljebb haladva, a fények sokkal nagyobbak lettek, így világosabbá vált a barlang. A hullámzó folyó olyan vörös volt a fényektől, akár a vér. Ráadásul a kén szagával együtt a szél ereje is nagyobb lett.

Kiérve a barlangból, borzalmas és ijesztő táj tárult a nő szeme elé. Minden sivár, kipusztult és élettelen volt. Hatalmas sziklák, hegyek, s vulkánok emelkedtek a vörösesfekete égbolt felé. A szél olyan erőssé vált, hogy a folyó vize is indulatosabban hullámozni kezdett. Ide-oda dobálta a csónakot a szélvihar és a hullámok. A töménytelen mennyiségű portól és homoktól nem lehetett levegőt venni normálisan, sőt még a látást is megnehezítette.

A portól, homoktól, a kén szagától szinte fuldokolt a nő, miközben próbálta kimonójának ujjával eltakarni a száját és a szemét. A düh kezdett eluralkodni rajta az elviselhetetlen környezet miatt, ahelyett, hogy félni kezdett volna.

-          Máris az idegeimre megy ez a nyamvadt hely! – morgolódott dühösen, mire a révész meglepetten felkapta a fejét. – Most mit nézel?

-          Te nem félsz? – kérdezte halkan a révész.

-          Fél a halál, de én biztosan nem! – vágta rá idegesen a nő, eközben köhögött néhányat. – Nekem már úgyis mindegy, meg nincs is veszítenivalóm sem.

Hamarosan partot értek, ahol két ördög várta őket. Az egyik ördög kecskefejű, patás lábú, s barna színű szőrzet lepte el a testét. A másik medvefejű, fekete színű bunda fedte el az egész testét, és a karmos lábai meg egy madáréhoz hasonlítottak. Mindkettőjüknek olyan szarvuk volt, mint a bakkecskének. A parthoz közeledve, a szelet, a port és a homokot a hatalmas hegyek meg sziklák felfogták, így a körülményekhez képest gond nélkül lehetett levegőt venni és rendesen látni.

-          Hát ez meg? – szólalt meg a kecskefejű idegesítően vékony hangon. – Ez nem olyan, mint amilyennek kellene lennie – nézett végig a nőn, aki nyugodt mozdulatokkal szállt ki a csónakból.

-          Köszönök mindent – hajolt meg illedelmesen a nő a révész előtt. – Remélem, találkozunk még, bár kitudja, mi lesz velem – nevette el magát. Valójában szomorú volt, mert nagyon megkedvelte a révészt, és nehezére esett elválni tőle. – Vigyázz magadra!

-          És egy szikrányi félelem sincs benne! – tágultak ki a medvefejű sárga szemei, akinek a hangja rekedtes volt. – És nem úgy néz ki, mint akinek fájdalmai lennének.

-          Hozzátok elém őt! – szólalt meg egy démoni, halálosan ijesztő hang a semmiből.

-          Igenis, nagyságos és felséges úr! – borultak térdre az ördögök. – Ahogy kívánod!

-          Van egy olyan érzésem, mi még fogunk találkozni. Viszlát! – köszönt el a révész jókedvűen, majd elhajózott.

-          Ne bámészkodj! – ragadta meg durván a nő karját a kecskefejű ördög.

-          Hé! Finomabban, jó? – húzott be az ördögnek egy jobbhorgost a nő, mire az kifeküdt. – Te is akarsz egyet, hee?! – nézett összeszűkült szemekkel a medvefejű ördögre, aki tátott szájjal nézett rá.

-          Te átkozott, szuka! – próbált feltápászkodni a kecskefejű.

-          Pofád lapos! – taposta meg többször a kecskefejűt a nő, még mielőtt fel nem kelt volna a földről. – Nesze! Nesze, te idióta!

-          Véged van! – lendült támadásba a medvefejű ördög.

-          Nyugszik a gyerek! – rúgta képen támadóját a nő olyan erővel, hogy az két métert esett hátra. – Eh, szégyellném magam a főnökötök helyében – vakarta fejét unottan. – Két ilyen barmot, mint ti… Még harcolni sem tudtok rendesen. Minek vett fel akkor titeket a főnökötök? Ha valaki őrizetre bíznak, olyanokat kell a feladattal megbízni, akik képesek arra, főleg ha az az illető meglehetősen veszélyes.

-          Uhmm, ez nem lehet… – nyögte fejét fogva a medvefejű. – Még nem találkoztam ilyen emberrel, aki ne gyengült volna el a Pokol kapuján…

-          Hé! Hogy érted ezt? – lépett oda az ördöghöz a nő.

-          Ha egy elkárhozott lélek átlépi a Pokol legmélyebb szintjének kapuját, akkor a lélekenergiája jelentősen lecsökken a léleknyelő hatására – felelte ijedten.

-          Mi az a léleknyelő?

-          A-az egy hatalmas ibrik… ami a főpalotában található meg… – dadogta. – A benne lévő lélekenergiát, ami… hát nem kis mennyiség. Szóval, azt a nagyságos és felséges úr szokta megenni. Csak ő táplálkozik gonosz lélekenergiával. Az elkárhozottak semmit nem esznek. A többiek meg bármit elfogyasztanak, ami ehető.

-          Aha, értem – bólogatott.

Miközben a főpalota felé haladt a nő és a két összevert ördög, addig árgus szemekkel figyelte őket a Pokol ura egy hatalmas tükrön keresztül. Gondolta magában, ez a fruska egyre érdekesebb. Sok kérdés merült fel benne. Kíváncsian várta a találkozást a nővel. Vajon vele szemben is olyan bátor és nagyszájú lesz, mint azzal a két ördöggel? Vajon érezni fog félelmet, ha meglátja őt? Mit fog egyáltalán vele tenni? Gondolta, egy kicsit elszórakozik vele, még mielőtt eldönti, mi lesz a sorsa. A sok kérdés mellett, kicsit furcsállta a révész viselkedését, mivel ő nem szokott senkivel sem beszédes lenni, legfőképpen meg kedves. Némi fejtörés után, úgy volt vele, biztosan azért viselkedett másképp, mert a nő szép, tiszta, ép, és egyáltalán nem olyan volt, mint a többi elkárhozott. Biztosra vette, ha gondoskodik a megfelelő „kezeléséről”, akkor már nem lesz olyan, mint amilyen most.

A nő még mindig nem érzett félelmet, valahogy sem a környezet, sem az őt körülvevő ördögök sem rémítették meg. Ahogy haladtak az ösvényen a hatalmas sziklák között, megpillantott egy hatalmas, kupola alakú épületet, aminek a fala sziklából készült. Biztosra vette, az a sziklaépítmény a főpalota.

Egy hatalmas, vasból készült kapu előtt álltak meg, ami lassan felemelkedett. Aztán valami sötét folyosón haladtak át, amit a falakon lévő fáklyák tüzei világítottak meg. Kis séta után, újabb kapuval találták magukat szembe. Mielőtt az ajtót kinyitották volna, előtte a nő fejét bekötötték, hogy ne lásson semmit. Az út további részében a két ördög segítette a közlekedésben a nőt, úgy hogy beléjük karolt. A kísérők kétszer is meggondolták, hogyan bánjanak vele, mert nem akartak több verést kapni tőle.

-          A felséges és nagyságos úrhoz jöttünk! – mondták kórusban az ördögök, ezalatt megálltak. A nő csak egy kapu nyílását hallotta meg, eközben továbbmentek. A trónterem falait vörös és fekete kristályok díszítették, melyek démoni és nonfiguratív jeleket ábrázoltak. A padlózat és a plafon különleges üvegből készült, melynek acélos színük volt. A plafonba egy hatalmas sárkány lett belegravírozva. Magát a helyiséget hatalmas fáklyák meg égetőtálak világították be. A gigantikus méretű trónszéktől nem messze lebegett a levegőben egy tükör, amelyen keresztül mindenhová betekintést lehetett nyerni. – Itt vagyunk, felséges és nagyságos úr! – álltak meg az ördögök, majd a nőt elengedve a földre borultak.

-          Jó napot kívánok! – hajolt meg a nő illedelmesen. – Örvendek a találkozásnak!

-          Ti ketten! – szólt a vérfagyasztó, démoni hang a két ördöghöz. – Tűnjetek a szemem elől!

-          Igenis! – futottak ki a megszólítottak szélsebesen a trónteremből.

-          Vedd le a kendőt! – parancsolta, mire a nő eleget tett a kérésnek.

A hatalmas, s a vérnél is vörösebb bőrű démon aranyló szemeivel végigmérte az előtte állót. Hegyes szemfogai kivillantak, gonosz mosolyra húzott szájának köszönhetően. Kopasz fején bakkecskeszarvak, melyek hegyes füleitől nem messze nőttek ki. Nagy, fekete színű denevérszárnyak nőttek ki a hátából. Ujjai végén éles karmok sorakoztak. Oroszlánfarka ide-oda himbálózott. Alsótestét fekete és dús szőrzet takarta. Lábai olyanok voltak, mint egy sólyomé. Izmos felsőtestét semmi nem fedte. Három méternél is magasabb volt, s viszonylag emberi kinézettel rendelkezett.

A nő meglepve bámulta az előtte álló démont, azt hitte, sokkal félelmetesebb a Pokol Ura. A tróntermet szépnek és egzotikusnak találta. Ki hinné, hogy Lucifer ilyen szép helyen lakik? A Bibliában mindig sötét és fagyos helynek írták le a fődémon lakhelyét. Kíváncsisága erősebb volt a félelménél. Mit akarhat tőle vajon a fődémon? Biztosra vette, hogy a megjelenése miatt hívatta magához. Hirtelen eszébe jutott, milyen sértően beszélt róla azoknak az ördögöknek, akik kísérték őt. Nagyon szégyellte magát a dolog miatt, ugyanis utólag kiderült, hogy neki valamiért nem tudta a léleknyelő elszívni a lélekerejét. Nyilvánvaló tény, hogy a gyenge és erőtlen elkárhozott emberek őrzésére nem szükséges képzett harcosokból álló kíséretet küldeni. Remélte, elfogadja a fődémon a bocsánatkérését.

-          Bocsánatot kérek, amiért megsértettem – hajolt meg a nő. – Fogalmam sem volt arról, hogy ha valaki átlépi a Pokol kapuját, akkor elveszti az erejét. Sajnálom!

-          Rendben, eltekintek a dologtól – morogta Lucifer. – Meglehetősen különös eset vagy. Ilyen még sosem fordult elő! – tette ölbe kezeit. – A tetejében… – ugrott a fődémon nyakába és szakította félbe egy lány, aki meglehetősen emberi kinézettel rendelkezett. Fekete, hosszú és egyenes haja a derekáig ért, melyet leengedve hordott. Karcsú testtel rendelkezett, s majdnem elérte a két méter magasságot is. Egy egyszerű toppot, és hozzá egy eléggé rövid szoknyát viselt. Viszont annyiban különbözött egy embertől, hogy a bőre és a szeme színe pontosan olyan volt, mint a fődémoné. Két kicsi és aranyos szarvacska nőtt ki a fejéből. Apró és hegyes fülei még aranyosabbá tették a kinézetét. – Ejnye, Sátánia, most nem ér rá az apu. Menj… és keres valami elfoglaltságot – mondta kedvesen. A nő ledöbbent Lucifer viselkedésén, a legkevésbé sem hitte volna, hogy létezik egy kedves és szerető oldala. – Naaa… picikém, ne mondjam többször!

-          Neeeem… apuci! – ellenkezett, miközben az apja kivette őt a nyakából. – Oh, de gonosz vagy! – duzzogott.

-          Elnézést! – szólalt meg a nő, ezalatt magához intette a fődémont, hogy hajoljon hozzá közelebb. Kissé csodálkozva nézett a nőre Lucifer, de végül mégis odahajolt. – Mondja azt a lányának, hogy ha már itt van, akkor maradjon is itt, és ne is menjen el sehová. Garantálom, meglesz a hatása.

-          Kicsikém – szólt a lányához Lucifer. – Ha már itt vagy, akkor ne is menj innen sehová. Jobb, ha apuci mellett maradsz – gügyögte.

-          Biztos, hogy nem! – vágta rá morcosan Sátánia. – Páááá… apuci! Elmentem! – tűnt el a semmibe.

-          Jé… ez tényleg bevált – vakarta a fejét bamba képpel a fődémon. – Ezer köszönet és hála, pici lány! – hálálkodott kedvesen, mialatt hatalmas kezeibe vette a nőt. – Mondták már neked, hogy milyen picike vagy? – gügyögte kedvesen. – Mostantól mindig velem leszel, jó?

-          Milyen kedves tetszik lenni, gazdám – mosolyodott el a nő.

-          Oh, hagyd a formaságokat. Szólíts egyszerűen Lucifernek, vagy ahogyan akarsz.

***

Kimért léptekkel haladt Kuchiki Byakuya palotájának folyosóján. Magabiztosan viselte sálát, amely a klánja feletti uralkodói pozícióját jelképezte. A Kuchiki-ház fejeként a sok kiváltság mellett komoly felelősség nyomta a vállát. Viszont minden nehézség ellenére büszkén érezte magát.

-          Jó reggelt, Byakuya nagyúr! – köszöntötte a Kuchiki-ház fejét egy öreg szolga. – Látom, jókedve van.

-          De még mennyire! – állt meg Byakuya a szolgával szemben. – Ma valahogy sokkal szebbnek látom a világot – mosolyodott el halványan. – A kertben leszek. Teszek egy kis reggeli sétát.

-          Uram – lépett elő egy hideg és üres tekintetű nő. – Mikor kívánja megtartani az elöljáróival a tárgyalást? – tette fel a kérdést ridegen.

A nő barna szemei nem árultak el semmit, oly kifejezéstelenül csillogtak. Magas, lófarokba kötött, derékig érő, egyenes, s barna haja lágyan meglibbent minden egyes mozdulatánál. Egyáltalán nem tartozott a nagy mellű és a magas nők körébe, viszont meglehetősen karcsú alkattal rendelkezett. Világosszürke kimonót viselt, és a kezein fekete színű kesztyűk voltak.

-          Ma délután – felelte könnyed hangon Byakuya.

-          Óhajt még valamit?

-          Kövess! – indultak el. Néhány perces séta után elértek a kerthez. A kert csodálatosan nézett ki, még egy folyó és néhány patak is volt benne. Leginkább cseresznyefákból állt, de voltak ott másfajta virágok is. A patakokat tavirózsák és lótuszvirágok tették igazán különlegessé. Az utakat kavicsokkal terítették be, sőt még egy szép hidacska is átnyúlt a folyón. – Mondtam már… mennyire gyűlöllek, Lion – szólalt meg hosszas hallgatás után, eközben a hídon haladtak át.

-          A mai nap folyamán még nem – felelte érzelemmentes hangon Lion. – Talán nem ízlett a reggeli, amit készítettem?

-          Szórakozol velem?! – kapta fel a vizet Byakuya. – Ha a közelemben vagy, mindig olyat gondolok és cselekszek… – fogta a fejét -, ami nem egy Kuchikihoz méltó!

-          Pontosan… miért is hívatott? – Közben megálltak a hídon túl, egy erdős helyen.

-          Fordulj meg! – sziszegte halkan Byakuya. – Csodával határos módon… immár képes vagyok uralkodni magamon, így nem kell szenvedjek attól a tudattól, hogy ismét olyat teszek, ami nem a rangomhoz méltó. Gondolom, ezt észre is vetted, hiszen már két hónapja nem nyúltam hozzád. Viszont a büntetésed érdekében hozzád kell nyúlnom. Megfizetsz azért, amiért bűnbe hajtottál több alkalommal is! – lökte oda egy fához a nőt Byakuya. – Garantálom, hogy nagyon fájni fog! – oldotta ki övét, majd letolta a nadrágját. – Nyugodtan sikoltozhatsz, úgysem fog senki hallani téged! – tette szabaddá férfiasságát, amit aztán megragadott, majd izgatni kezdte magát.

-          Értem – felelte nyugodt hangon Lion, eközben a férfi leszaggatta róla minden ruháját.

Szótlanul tevékenykedett tovább Byakuya. Minden tágítás nélkül a nő végbélnyílásába hatolt duzzadt férfiasságával. Egyik kezével durván belekapaszkodott Lion hajába, s a szabadon maradt kezével pedig a vékony derekat ragadta meg. Mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb fájdalomban részesítse gyűlölt szolgáját. Kíméletlenül és gyorsan mozgott benne, és néha-néha durván megtépázta a nő haját. Minden hiába, Lion egy árva hangot sem adott ki magából, és ez még inkább dühbe hozta Byakuyát. Az aktus alatt hangosan szuszogott és nyögdécselt. Nehezére esett bevallani magának, hogy nagyon élvezte a dolgot, viszont ilyenkor mindig elkapta az undor is. Miután elment, úgy lökte el magától Liont, mint egy véres rongyot.

-          Te tényleg egy érzéketlen élőlény vagy – nézett a földön heverő nőre, akinek az arcán semmilyen érzelem nem mutatkozott. – Úgyis megtalálom a módját… hogyan kínozzalak meg úgy, hogy torkod szakadtából ordíts! – lihegte Byakuya. – Gyerünk! Rakj rendbe! Ez is a te hibád!

-          Ahogy kívánja, nagyságos úr – tápászkodott fel Lion, azután felhúzta Byakuyára az alsóneműjét és a nadrágját. – Kész van – rakta rendbe a nő teljesen a férfit, aki aztán szó nélkül távozott.

Sietősen összeszedte magát Lion, de előtte még begyógyította a sérüléseit, meglehetősen bevérzett. Egyáltalán nem érdekelte az, amit vele művelt Byakuya, sőt abszolút nem fájt neki az erőszakos aktus. Minden teendőjének ugyanúgy tett eleget, ahogyan eddig, teljes mértékben kiszolgálta a ház fejének kívánságait. Aznap egy különleges ételt főzött Byakuyának, azután kitakarította a szobáját, és helyettesítenie is kellett még őt azon a bizonyos megbeszélésen a Kuchiki klán elöljáróival. A tárgyalás végén ment beszámolót tartani Byakuyának, aki éppen a könyvtárában tartózkodott.

-          Holnapra készíts elő a menyasszonyomnak egy szobát! – adta a parancsot a férfi, miután végighallgatta a beszámolót. – Hisana meglehetősen törékeny, bánj vele a lehető legfinomabban, különben megöllek! – fenyegetőzött nyugodt hangon. – Távozz!

-          Igenis! – állt fel Lion, majd hangtalan léptekkel távozott.

Másnap megérkezett a palotába Hisana, akit a szolgák folyton körülugráltak. Byakuya rettenetesen boldog volt, senkivel és semmivel nem törődött, így minden Lionra hárult. Még aznap délután magához hívatta őt a Kuchiki-ház ura.

-          Hívatott, uram? – lépett be a teaházba Lion.

-          Készíts valamilyen epres és tejszínhabos süteményt nekünk – mondta Byakuya, aki közben a menyasszonyát ölelte.

-          Ha nem gond, hozz valami innivalót is, mert eléggé megszomjaztam – kérte Hisana, s amikor belenézett a szolgáló fagyos és cseppet sem barátságosnak mondható szemébe, félénken a vőlegényéhez bújt.

-          Átkozott! – pattant fel helyéről Byakuya, azután úgy pofon ütötte Liont, hogy végül a földön kötött ki. – Hogy merészelted megijeszteni Hisanát?! – sziszegte dühösen. – Takarodj! Ne is lássalak! A desszertet majd Kagurával küldesd be, ha elkészítetted!

Négy hónappal később megtartották az esküvőt, a férfi elvette Hisanát, akiről időközben kiderült két dolog is: egy ritka betegségben szenved, ami pár éven belül végez vele, és van egy húga, akit a kegyetlen körülmények miatt elhagyott. Folyton-folyvást őt kereste, nem hagyta nyugodni a lelkiismerete. Amikor Byakuya tudomást szerzett a dologról, mindenben támogatta őt, és egy percig sem kérdőjelezte meg tettét, határtalanul megértő volt vele.

Az elmúlt fél évben Byakuya minden alkalmat kihasznált, hogy megnehezítse Lion helyzetét. A Kuchiki klán terheinek, feladatainak nagy részét ráhárította, emellett személyes jellegű kívánságait is vele végeztette el. Nem jelentett Lion számára komoly kihívást a rábízott feladatok teljesítése, s ez meglehetősen bosszantotta is Byakuyát.

Egy hónappal az esküvő után a Kuchiki-ház ura magához hívatta a szobájába egy délutáni napon gyűlölt szolgáját.

-          Mit parancsol az úr? – térdelt le az ágyban fekvő gazdája mellé Lion.

-          Masszázst kérek! – fordult hasra az ágyban fekvő. Lion gyengéden masszírozni kezdte a vállait és hátát. – Nehezedre esne megmozdulni, és a derekamra ülni? Ha csak mellettem ülve masszírozol, semmit sem fogok érezni abból, amit csinálsz, és a masszázs gyógyító hatása sem fog így érvényesülni – morogta Byakuya, mire a parancsnak eleget tett a szolgája.

Alig telt el néhány perc, és Byakuya mocorogni kezdett, megfordult masszírozója alatt, majd felült az ágyban. Minden szó vagy kérdés nélkül elkezdte simogatni és markolászni az ölében ülő nő melleit a ruhán keresztül, de nem sokáig, mert hamar leráncigálta az útban lévő ruhadarabokat. Kiéhezve falta Lion melleit, s kezeivel bejárta mindenhol a törékeny testet.

Lion semmit nem tett, hagyta, hogy Byakuya kiélje rajta a vágyait. Szinte mozdulatlanul és hangtalanul tett ura kedvére, teljesen olyan volt, mint egy rongybaba, amit ide-oda lehetett dobálni. Legbelül semmit sem érzett, abszolút nem érdekelte, mit tesznek vele. Pusztán egyetlenegy gondolat járt a fejében, ami már hosszú évek múltán is erősen foglalkoztatta. Sosem hagyta nyugodni a lelkét az a bizonyos emlék, pedig már nagyon régen történt az egész. Nem sokáig merenghetett magában, ugyanis egy vágytól kiéhezett Byakuya kívánságait volt kénytelen teljesíteni. Anális, orális és hagyományos formában elégítette ki urát, aki az együttlét minden egyes pillanatát kiélvezte, teljesen magánkívül viselkedett. Ha vele töltötte az időt a mindig törvénytisztelő gazdája, olyankor teljesen kifordult magából, a tabuk és a szabályok megszűntek létezni a számára.

Néhány órával később a fürdőben folytatták az együttlétüket, Byakuya imádott ott enyelegni Lionnal, aki háttal előtte állt a medencében. Szaporán mozgott a nőben, miközben a melleivel játszott. Az ágyban is, csak Lion tudott teljességgel megfelelni gazdája elvárásainak. Byakuya sosem elégedett meg a többi szolgáló a munkájával, legyen az bármi, s ez nagyon bosszantotta valójában, hiszen így nem tudott megszabadulni gyűlölt szolgájától.

-          Byakuya nagyúr! – szólt egy mély hang a fürdő ajtajának a másik oldalán. – Vendégei érkeztek a Zetsumaru klánból! Fogadja őket?

-          Mivel nem jelentették be az érkezésüket előre, így nem fogadom őket – hagyta abba Lion vállának a harapdálását Byakuya.

A Karakurai Központi Kórház igazgatói szobájában egy szerető tekintetű apa lapozgatta fotóalbumát a székében ülve, amelyben egyetlen és imádott gyermekének képei voltak. Ő maga és a csecsemőkorú csemetéje volt az egyik képen, amelyen egymás mellett feküdtek összebújva. Öntudatlanul széles mosolyra húzta ajkait, majd becsukta az albumot, és szorosan magához szorította. Lehunyta szemeit, miközben fia lélekenergiájára koncentrált. Mindig pontosan meg tudta állapítani a lélekenergiájából, mikor mérges, rémült, jókedvű vagy szomorú imádott csemetéje, tökéletesen kiismerte minden egyes testi-lelki rezdüléseit. Érezte, amint az ő kicsi kincse hozzá közeledik. Gyorsan elrakta az albumot, amit aztán kulcsra zárt a fiókjában. Rendezte gondolatait, arcát és tekintetét, nehogy lelepleződjön. Mindenáron el akarta titkolni a valódi érzéseit, mert nem akarta, hogy kiderüljön az igazság.

Kopp! Kopp!

-          Bejöhet! – hallotta meg a kopogtatást Ryuuken. – Nahát, Uryuu, minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte ridegen az irodába belépő tinédzser fiút.

-          Nem kell aggódnod, nem zavarlak sokáig, Ryuuken – morogta utálatos hangon Uryuu.

-          Ejnye, fiam! Nem illik így beszélni az apáddal – vágott vissza érzelemmentes hangon az apa. – Igazán leszokhatnál erről.

-          Mikor kezdjük az edzést, és hol?

-          Hmm… Ma este… itt a kórházban… hétkor – sóhajtott egy nagyot Ryuuken. –  A tegnapi ígéretedet meg tarts észben, mert ha nem, azt megbánod! – fenyegetőzött.

-          Tökéletes! Csak azt nem értem, miért pont itt? – értetlenkedett Uryuu.

-          Ne kérdezősködj annyit! Tedd, amit mondtam! Két óra múlva legyél itt! Most pedig… távozz! – parancsolta Ryuuken, majd hátat fordított forgószékében ülve.

Mérgesen csukta be maga után a fiatalabbik Ishida az iroda ajtaját. Mit képzel magáról? Fenének is fogadta el a segítségét, gondolta magában feldúlva. Sosem értette apukája viselkedését, mindig ridegen és elutasítóan bánt vele, legfőképpen az édesanyja halála után. Sokszor szeretett volna odabújni hozzá örömében vagy bánatában, osztozni akart volna vele az érzéseiben és az élményeiben. Nem egyszer elképzelte, hogy ők ketten egymás karjaiban, összebújva töltik el az időt valahol egy szép helyen. Gyakran olyan ábrándok is becsúsztak elmélkedései közepette, ami eléggé valószínűtlennek, s meglehetősen abszurd gondolatnak bizonyultak.

A két napja tartó edzések meglehetősen megterhelőnek bizonyultak az ifjabb Ishida számára. Apja eléggé kíméletlenül bánt vele, s igen sokszor lelkileg is terrorizálta. Gyakran nevezte őt idiótának és szerencsétlennek, de legfőképpen tehetségtelennek.

Az idősebb Ishida szíve mélyén szenvedett az edzések alatt. Gyűlölte magát, amiért keményen kellett bánnia egyetlen kincsével, de nem tehetett mást. Mindenképpen vissza akarta neki adni az erejét, mivel féltette a lidércektől. Legbelül tudta, imádni való fia nem fogja az ígéretét betartani. Gyűlölte Kurosaki Ichigót és a többieket, akik állandóan csak a bajt keresték, így folyton-folyvást veszélybe sodorták egyetlen szem fiát.

Egyik este hazafelé tartott kocsijával Ryuuken, amikor észrevette, hogy élete értelmének lélekenergiája fokozatosan gyengül. Beletaposott a gázba, s eszét vesztve végigszáguldott a városon, minden közlekedési szabályt felrúgva. Eközben a szíve vészesen kalapált a mellkasában, a tetejében egész testét remegés fogta el. Percek alatt hazaért. A karakurai rendőrök jól ismerték őt, így sosem büntették meg a közlekedési szabályok megsértése miatt. Orvosként, ráadásul a város legnagyobb kórházának az igazgatójaként sokan tisztelték, így komoly kiváltságokkal is rendelkezett ennek fényében.

A vér is megfagyott Ryuukenben, amikor meglátta a gyermekét, aki az ágyában mozdulatlanul feküdt. Teljesen úgy nézett ki, mint egy halott. Megnézte, milyen a szívverése és pulzusa. Döbbenten tapasztalta, hogy alig van pulzusa. A szívverése is nagyon lassúnak bizonyult, ráadásul lélegezni is alig lélegzett. Mi történhetett? Mitől lett ennyire rosszul, értetlenkedett. Biztos volt benne, hogy az ő drága csemetéje egészséges, mint a makk. Tovább folytatva a vizsgálódást, megnézte a pupilláit is, amelyek rettenetesen ki voltak tágulva. Azonnal rájött a dologra, teljesen úgy nézett ki, mint aki be lett volna drogozva. Gyorsan kutakodni kezdett a szobában, mindent átkutatott. A kukában találta meg végül a választ. Levegőt is elfelejtett venni, amikor meglátta a morfiumos üvegcséket. Ez biztosan egy rémálom, s mindjárt fel fog ébredni, de nem így történt.

Majdnem egy percig mozdulatlanul meredt maga elé Ryuuken, azután villámgyorsan karjaiba vette a haldoklót. A quincyk gyorslépését használva szinte pillanatok alatt a kórházba ért, ahol megkezdte a megfelelő kezelést. Nagyom hosszadalmas és nehéz munkájába került, mire stabilizálta a drogtúladagolt fiút. Viszont szerencsére a morfium nem került a vérébe, így nagyobb esélye maradt a túlélésre.

Amikor kezdett észhez térni Uryuu, nagyon homályosan látott és alig hallott. Minden érzékszerve eltompult. Csak annyit fogott fel, hogy valaki tartja őt, s ezalatt különös nedvességet meg valami puhát érzett a szájában.

Ryuuken mindig szem előtt tartotta gyermekét. Az irodájának volt egy pihenő része, ott helyezte el őt. Szinte folyamatosan aludt az ifjabb Ishida, csak néha-néha ébredt fel néhány másodpercre, de akkor is elég kótyagos volt. Másnap késő délutánra teljesen éber állapotban fent tudott maradni Uryuu, s amikor felébredt, nagyon meglepődött. Először nem tudta, hol van, kellett egy kis idő, mire rájött. A helyiségben egy kis szekrény volt az ágyon kívül. Az ágy mellett egy hosszú ablak húzódott végig, így teljesen be lehetett látni az egész tájat. Sosem szokott ide beengedni, gondolta magában. Hogyhogy itt van? Mióta lehet itt? Gondolataiból az ajtó nyitódásának hangja zökkentette ki.

-          Látom, felébredtél, Uryuu – lépett be a kis szobába Ryuuken. – Hogy érzed magad? – kérdezte ridegen.

-          Hm, mintha az érdekelne téged – morogta keserű hangon Uryuu.

-          Orvosként kérdeztem.

-          Rajtad kívül sokan tudnak még a dologról?

-          Egyedül raktalak rendbe, senkitől nem kértem segítséget. Se neked, se nekem nem jönne jól, ha kiderülne ez a kényes eset. Miért akartál véget vetni a szánalmas életednek? – ült le az ágy szélére Ryuuken, majd az ágyban fekvő szemeibe nézett.

-          Miért kérdezed, ha már kimondtad a lényeget? – kérdezte cinikusan Uryuu. Azért akart öngyilkos lenni, mert úgy érezte, az apjának semmit sem jelent, sőt egyenesen gyűlöli őt, s még a tetejében az ereje is odalett. – Az életem semmit sem ér, és ahogy mondtad, szánalmas! – kesergett halkan.

-          Idióta!

-          Nem vagyok idióta! – kiabálta Uryuu, eközben könnyei végigfolytak az arcán. – Az a hülye, aki egyedül szeret lenni, ráadásul úgy éli az életét, hogy közben nem lehet az… ami valójában! Quincyként születtem, és úgy is akartam volna meghalni – zokogta el magát. – Nekem nincs senkim ezen a földön, aki fontos lehet!

-          Úgy tűnik, még nem tértél észhez rendesen – sóhajtott egy nagyot Ryuuken. Felállt az ágyról, azután kiment a kis szobából. Fájó szívvel és szomorú tekintettel nézett ki az ablakon, amelyen beáramlott a késő délutáni napfény. – Miért csinálod ezt velem, kicsim? – nyögte halkan, miközben fejét fogta. Nem sokáig bánkódhatott, mert telefonon értesítették, hogy egy műtétet kell végrehajtania sürgősen, ami legalább egy órát fog igénybe venni. Mielőtt elment volna, előtte visszament a kis szobába a még mindig zokogó fiához. – Uryuu, egy óra múlva jövök, addig ne csinálj semmi őrültséget – mondta nyugodt hangon.

-          Hagyjál! – kiabálta erőtlenül Uryuu, a sírástól kimerülve. – Gyűlöllek! – húzta a fejére a takarót. – Nem akarlak sem hallani, sem látni!

-          Remélem, mire visszatérek, abbahagyod ezt a gyerekes viselkedést – sziszegte visszafojtott dühvel Ryuuken.

Nagyon sértve érezte magát Ryuuken élete értelme szavai miatt. Gyorsan kiviharzott a szobából, azután sietős léptekkel az asztalához lépett, ahonnan elvette irodájának kulcsait. Bezárta irodájának ajtaját, nehogy valaki bemenjen. Remélte, megtört lelkű kicsinye nem tesz semmit, bár minden olyan dolgot elrejtett, amivel kárt lehet tenni az emberre nézve.

Uryuu abbahagyva a sírást, kiment a szobából, el akart onnan menni. Pechére az iroda ajtaja be lett zárva, így kénytelen volt beletörődni abba, hogy ott kell maradnia. Néhány percig morgolódott tehetetlenségében, aztán fogta magát, s gondolkodás nélkül beleült az édesapja igazgatói székébe. Kíváncsiságból nekifogott kutakodni. Vajon, mit tartogathat a fiókjaiban? Valójában nem ismerte őt, nem tudta, mit szeret, viszont azt nagyon is tudta, hogy mit nem szeret. Sajnos, az utálatos dolgai közé tartozott ő maga is, ebben biztos volt. Nem értette, miért olyan utálatos és távolságtartó vele, nincs semmi oka rá, hiszen a fia. Az egyik fiókban egy albumot és egy naplót talált. Először az albumot kezdte nézegetni. Legnagyobb megdöbbenésére az album az ő és az apja képeivel volt telis-tele. Mi ez? Nem értem, kérdezgette magától értetlenkedve. Hogyhogy képeket tart magánál róla, hiszen gyűlöli és megveti őt. Ráadásul olyan képek is voltak róluk, amikről nem is tudta, hogy léteznek. Az egyik képen aludt, s az apukája mellette feküdt az ágyban, miközben szorosan átölelték egymást. A képeket elnézve, szívét egyre inkább átjárta a melegség és az öröm. Sok gondolat cikázott benne, amíg végignézte az albumot. Vajon, miért bánik vele olyan ellenszenvesen, ha ennyire szereti őt? Valami oka biztosan van a távolságtartó magatartásának, töprengett. Néhány pillanatig rágódott a kérdéseken, amikor eszébe jutott a napló. Nem mindent olvasott el, viszont több olyan dologra bukkant a sorok között, ami még jobban ledöbbentette őt. Ezeket a rövidebb és hosszabb bejegyzéseket olvasta:

„Olyan boldog vagyok! A kicsim a középiskolában a legjobb tanuló lett, csakúgy, mint az általános iskolában. Hát igen, ő nagyon okos, intelligens, de legfőképpen aranyos és kedves. Imádom őt! Mindentől és mindenkitől megvédem, bármikor odaadnám érte az életemet.”

„A kicsikémnek nagyon rossz napja lehetett valami miatt, ugyanis a szokottnál is csendesebb, és a szobájából se nagyon mozdult ki. Legszívesebben átölelném és vigasztalóan megcsókolnám őt, de nem tehetem. Egek, mit tegyek, hogy felvidítsam?”

„A fene essen Kurosakiba és a bandájába! A picinyemet elcsalták a halálistenek világába. Jaj, annyira aggódom érte! Azt mondta az a bolond kalapos halálisten, hogy annak az Inoue Orihiménak különleges gyógyító ereje van, így el tudja majd látni a sérülteket. Adja az ég, hogy épségben érjen haza az én egyetlenem. Ma már harmadjára sírtam el magam. Lassan a szívroham is kerülgetni fog, ha így folytatom.”

„Sikeresen megmentettem attól az átkozott lidérctől az én drága kicsinyemet. Megmondtam neki, többet nem lehet együtt a halálistenekkel, és ha ezt megteszi, akkor visszakapja tőlem az erejét. Szerencsére belement a dologba. Ha mégis össze akarna megint állni a halálistenekkel, gondoskodni fogok róla, hogy ez ne történjen meg. Ő csakis az enyém, senki nem veheti el tőlem!”

„Legszívesebben addig ütném magam, amíg bele nem halnék! A kicsi csemetém majdnem megölte magát miattam. Nagyon sok morfiumot szedett be, nem sok hiányzott, hogy meghaljon. Fenének is kellett túlzásba esnem az edzések alatt. Miért nem tudok lakatot tenni a számra? De azért jó oldala is volt a történteknek. Hosszú idő után, ismét magamhoz szoríthattam őt, ráadásul megcsókoltam. Ajkai finomak és édesek voltak, teljesen feltüzelt. Remélem, nem fog a csókra emlékezni, bár nem volt még olyan éber, tehát nem kell aggódnom. Soha nem tudhatja meg, mennyire vonzódom hozzá, és hogy halálosan szeretem őt.”

Most már biztosra vette Uryuu, nem álom volt az a csók. Olvasva a sorokat, minden beugrott neki, már tisztán emlékezett arra, hogy az édesapja bevitte őt a kis szobába, ahol lefektette az ágyba. Viszont mielőtt le nem fektette volna, szorosan magához ölelte őt, majd gyengéden megcsókolta. Hirtelen nem tudta, mit tegyen örömében. Nem tudott betelni a boldogságtól tomboló érzéseivel. Végre megkapta a kérdéseire a választ. Hogy nem vette észre az igazi érzéseit? Hogy mondhatta neki azt, hogy gyűlöli? Mindenképpen helyrehozza az elmúlt éveket, határozta el magát. Mindent visszarakott a helyére, azután bement a kis szobába, ahol belebújt a puha és kényelmes ágyba. Agya bőszen járni kezdett, megpróbálta kitalálni, hogyan engesztelheti ki őt, s miképpen járhatna a kedvében.

Fáradt mozdulatokkal caflatott Ryuuken az irodája felé. Amint beért az irodájába, nyomban a kis szobába ment. Belépve a helyiségbe, látta, hogy az ágyban fekszik csemetéje. Észrevette, valami nincs rendjén azzal, ahogyan ő ránéz az ágyban fekvő. Picinye pillantásai melegséget és kedvességet árasztottak, máskor mindig ridegen, egyenesen ellenségesen nézett rá.

-          Hogy érzed magad? – törte meg a csendet az idősebb Ishida érzelemmentes hangon.

-          Jól – felelte kedvesen a fiatalabbik Ishida, ezalatt felült az ágyban. – Sikerült a műtét?

-          Mondd, biztos… hogy jól vagy? – tágultak ki a szemei a döbbenettől Ryuukennek. – Kissé különös vagy. Nézzem csak… – lépett oda az ágyhoz, majd leült Uryuu mellé. – Nincs lázad – tette a kezét Ryuuken az ágyban ülő homlokára. – Talán a morfium miatt lehet. Feküdj vissza, még nem… – akadt meg, ugyanis a fiú hozzábújt, miközben szorosan átölelte a derekánál. – Mi… Uryuu, mit csinálsz? – nyögte zavartan, nem tudott hirtelen mit kezdeni a helyzettel.

-          Bocsáss meg nekem, amiért azt mondtam neked, hogy gyűlöllek – fúrta arcát Uryuu szerelme mellkasába. – Megbocsátasz?

-          Nem szokásom odafigyelni a badarságaidra – morogta Ryuuken. – Most már elég lesz ebből – kezdte eltaszítani magától a fiát.

-          Neee… ne akarom! – tolta el a taszító kezeket Uryuu, azután egy ügyes és gyors mozdulattal apukája ölébe mászott.

-          Takarodj! – kiabálta idegesen, aztán durván lelökte magáról a fiát, aki az esés közben nagyot csattant a földre érve. Akkora erővel csapódott le, hogy a fájdalomtól levegőt sem kapott jó ideig, s egy hang se tudott kijönni a torkán. Ráadásul úgy érezte, mintha az egész teste lebénult volna. – Uryuu! – ijedt meg az ágyon ülő, amikor látta, hogy a földön fekvő semmit nem reagál, s csak mozdulatlanul fekszik. – Szólalj meg! – ugrott oda gondolkodás nélkül szeretett gyermekéhez Ryuuken. – Fáj valamid? Nagyon megütötted magad? – kérdezgette aggodalmasan, eközben felültette féltett kincsét gyengéden.

-          A fejemet ütöttem meg nagyon – nyöszörögte észhez térve Uryuu.

-          Ne félj, mindjárt rendbe teszlek – vette karjaiba a fiát, utána letette óvatosan az ágyra. – Fáj még valamid? – kérdezte szelíden, s egyik kezével gyengéden simogatni kezdte a gyengélkedő arcát, ezalatt leült mellé az ágyra. – Hozok valami gyenge fájdalomcsillapítót…

-          Ne menj el! – tartotta vissza az apját Uryuu.

-          Nyugodj meg, nem megyek sehova…

-          Biztos? – mocorgott nyugtalanul az ágyban Uryuu.

-          Igen, biztos… Nyugalom… cshh… – csitítgatta Ryuuken, utána arcon puszilta a csemetéjét, aki birtoklóan körbefonta karjaival őt.

Ismét egy puszit akart adni a fia arcára a férfi, de végül ösztöneire hallgatva, érzékien és hosszan szájon csókolta őt, mialatt egész felsőtestével hozzásimult.

Azonnal kihasználta az alkalmat Uryuu, s viszonozta a csókot, mialatt ujjaival szorosan belemarkolt apja ruhájába. Egész testét átjárta az érzéki csók okozta kellemes bizsergés.

Kissé meglepődött Ryuuken, amikor érezte, hogy az alatta lévő visszacsókol. Némi bizonytalansággal ízlelgetni kezdte a fiú alsó ajkát, gyöngéden szopogatta, mialatt néha-néha aprókat harapott bele. A felső ajak kényeztetésénél már sokkal magabiztosabban és határozottabban járt el. Erősen, kissé mohón szívta és szopogatta az édes ajkat. Nyelvével először csak az alsó ajkon szántott végig bő nyállal, utána a felsőn tett ugyanígy. Végül egy határozott csókot adott imádott gyermeke szájára, azután néhány milliméterre eltávolodott ajkaival az alatta fekvő ajkaitól. Egy rövidke szünet után, ismét rátapasztotta száját élete értelmének ajkaira. Bebocsátást kért nyelvével Uryuu szájába, amit meg is kapott.

A viszonzott szájra csók után, mozdulatlanul élvezte ajkainak kényeztetését a fiatalabbik Ishida. A levegőt kissé szaporábban kezdte el venni, s a szíve is egyre hevesebben dobogott a mellkasában. Ugye, ez nem álom, kérdezgette magában nem egyszer. Ha mégis álom lenne ez az egész, akkor soha nem akar felébredni.

Finoman és lassan vette birtokba nyelvével az idősebb Ishida Uryuu nyelvét, ezalatt megízlelte nyálának édes ízét is. Az alatta fekvő egész száját bebarangolta. Kifejezetten örült, amikor meghallotta fia halk nyögdécseléseit, ebből azonnal leszűrte, hogy jó, amit csinál.

Egyre jobban eluralkodott a vágy tüze Uryuu egész testén, legfőképpen akkor, amikor a férfi kissé erőteljesen és mohón szopni kezdte a nyelvét. Nyögései kéjjel teliek voltak. A gyönyör még inkább fokozódott, amikor megérezte a felette lévő kezeinek érzéki simogatásait.

Birtoklóan s kíváncsian kutakodtak Ryuuken kezei, amelyek lágyan becsúsztak drága kincse pizsamafelsőjének alá. Élvezettel simogatta a puha bőrt, nem tudott vele betelni. Öröme teljessé vált, mikor az ifjabbik Ishida viszonozta a csókjait és az érintéseit. A lehető legnagyobb figyelemmel viseltetett iránta, mivel tudta, ez az első alkalom, hogy valakivel „együtt” volt. A tétova csókok s érintések mindent elárultak a számára, sőt örült is annak, hogy elsőként részesíthette őt eme leírhatatlan gyönyörökben.

Ösztöneire hallgatva, viszonozta a kényeztetést Uryuu, bár meglehetősen bizonytalanul. Ujjaival már nem kapaszkodott görcsösen kedvese ruhájába, helyette felfedezőútra indította kezeit. Nem volt elég mersze ahhoz, hogy apja ruhája alá nyúljon, így csak azon keresztül ismerkedhetett az ismeretlen testrészekkel. Mindkét kezével végigsimított több alkalommal a másik hátán, jó ideig elidőzött ott. Remegő kezekkel haladt feljebb a megtermett testen. A nyakhoz érve, kissé meglepődött, sosem hitte volna, hogy milyen bársonyos bőre van az édesapjának. Kellemes meglepetésben részesült, amikor meghallotta a felette lévő halk nyögéseit. A biztató nyögdécselések fényében, sokkal bátrabban folytatta a tevékenységét. Beletúrt szenvedélyesen a selymes hajba, ezzel rendesen össze is kócolta szerelmét. Nyögései egyre hangosabbak és sűrűbbek lettek az idő múlásával, mivel meglehetősen vágyat gerjesztő érintésekben részesült. Teste lángolt a tomboló kéjtől.

Az idősebb Ishida érzékien cirógatta kezeivel a fiú mindkét oldalát. Egyik kezével feljebb csúszott kis idő elteltével. Finoman birizgálta az alatta nyögdécselő egyik mellbimbóját, amely egyre keményebbre duzzadt. Kimondhatatlanul élvezte, amikor a nyakát kényeztette imádott fia. Kissé oldalra helyezkedett felsőtestével, eközben egyik kezével megtámaszkodott, majd a mellbimbóját birizgáló kezével lejjebb csúszott. Gyöngéd játékossággal cirógatta ujjaival gyermeke enyhén izmos hasát. Egy percre sem szakította meg a csókot, ami egyre szenvedélyesebb lett.

Kopp! Kopp!

-          Egy pillanat – szakította meg a csókot Ryuuken, majd rendbe szedve magát kiment az irodájába. – Valami gond van? – kérdezte az előtte álló rókaképű és kissé lapátfogú titkárnőjét.

-          Szüksége van még rám? – kérdezte vinnyogó hangon.

-          Elmehet – felelte Ryuuken, s a titkárnő távozását követően bezárta irodájának ajtaját. – Visszajöttem – lépett be a kisszobába, utána a fia mellé leült az ágyra.

-          Melegem van – dunnyogta, aztán felült az ágyban és szétterpesztette lábait, így tisztán láthatóvá vált duzzadt hímtagja.

-          Nocsak, mit látnak szemeim – kezdte el simogatni egyik kezével a pizsamanadrágon keresztül a kemény és vágytól lüktető hímvesszőt Ryuuken.

-          Ne ha-hagyd abba… ez na-nagyon jó… ah… – nyögte kipirosodott arccal Uryuu, mialatt hanyatt dőlt.

Megszakítva néhány pillanatra a simogatást Ryuuken, megszabadította az ágyon vonagló kicsinyét pizsamanadrágjától és alsóneműjétől. Amikor nekifogott fel-le húzogatni a bőrt a pulzáló férfiasságon, kéjes hangon kiáltozott az élvezettől egyetlen csemetéje.

Ujjaival szüntelen mardosta a fiatalabbik Ishida a selymes lepedőt. Egész testén egyre jobban eluralkodott a kéj tüze, mialatt kissé nehézkesen vette a levegőt. Meglehetősen hamar elélvezett, miközben izmai megfeszültek, s egy igen hangos kiáltás hagyta el a torkát. A kellemes bizsergés szinte kínozta, s bele is telt néhány percbe, mire észhez tért.

-          Valamit el kell neked mondanom – törte meg a csendet Uryuu.

-          Mi lenne az? – kérdezte Ryuuken, miközben felállt, és egy törölközővel megtörölte az ondóváladékos kezét.

-          Lehet, hogy mérges leszel – kerülgette a forró kását Uryuu, ezalatt az apa visszaült az ágyra. – Amíg nem voltál itt… kicsit körülnéztem.

-          Valóban? – törölgette le picinye spermaváladékos testrészeit Ryuuken. – És… mit találtál? – nézett az ágyban fekvő szemeibe kíváncsian.

-          A naplódat és a fotóalbumodat – hadarta gyorsan Uryuu, mire az ágyon ülő ledöbbent.

-          Úgy tűnik, még ilyen állapotban is képes voltál áttörni az akadályomon – magyarázta halkan Ryuuken. – Egy egyszerű ember nem képes hozzáférni a személyes dolgaimhoz.

-          Haragszol?

-          Inkább meglepett vagyok.

-          Én nem bántam meg a dolgot – ült fel Uryuu, majd megcsókolta a mellette ülőt, aki készségesen viszonozta a kedvességet.

A gyengéd csókot az apa szakította meg. Ajkaival lejjebb vándorolt az ifjabbik Ishida nyakára, ezalatt egyik kezével beletúrt az éjfekete hajába. Kissé mohón, de annál gyengédebben csókolgatta, nyalogatta, harapdálta, s hébe-hóba megszívta a selymes bőrt. Kezével körbefonta imádott gyermeke vékony derekát.

Hátraszegett fejjel s csukott szemekkel élvezte a kényeztetést Uryuu, eközben halk sóhajok hagyták el ajkait. Nem nagyon szerette, amikor az apja folyton a dominanciáját gyakorolta rajta, de most kifejezetten örült a dolognak, s ebbe belegondolva, ismét elvörösödött az arca.

Mielőtt lejjebb haladt volna ajkaival Ryuuken, előtte még végignyalt néhányszor élete értelme nyakának ívén. Apró csókokat lehelt a szabaddá tett vállakra, eközben ügyesen megszabadult a feleslegessé vált pizsamafelsőtől. Fogait lágyan belemélyesztette egyetlen kincse nyakának és a vállának közötti részébe, majd gyengéden szívogatta a puha bőrt úgy, hogy nehogy nyoma maradjon. Simogató kezei ezalatt szorgosan tevékenykedtek a fiú hátán.

Uryuu hímvesszője ismét keményre duzzadt a gyengéd csókoktól és érintésektől. Kezeivel ösztönösen elkezdte simogatni az apja derekát és oldalát.

Ryuuken lassan hanyatt döntötte az ágyban szeretett csemetéjét, miközben fölé mászott, és a kezével megtámasztotta magát. Játékosan izgatni kezdte szabadon maradt kezével az alatta fekvő egyik mellbimbóját, míg a másikat a nyelvével körbenyalogatta, megharapdálta, s alkalmanként mohón meg is szopogatta. Miután a mellbimbókkal végzett, nekifogott a hasának, ahol még játékosabbra és szenvedélyesebbre váltott. Szinte falta ajkaival az enyhén izmos hasfalat, bő nyálat hagyva maga után nyalogatta, mialatt fogait is belemélyesztette. A dolog elég csiklandósra sikeredett.

Nevetve ficánkolt Uryuu szerelme alatt, eközben belemarkolt az ezüsthajába mindkét kezével. Öntudatlanul megemelte néhányszor csípőjét, így a keményre duzzadt férfiassága nekinyomódott a felette lévő hasának.

Megkegyelmezve gyermekének, lejjebb csúszott Ryuuken, és nekilátott orálisan kielégíteni őt. Először csak a makkot vette kezelésbe, nyelve hegyével körbenyalta, ezután szinte kínzó gyengédséggel szopogatta. A hatás nem maradt el.

Uryuu izmait megfeszítve nyögött fel hangosan, amikor megérezte makkján Ryuuken szorgosan munkálkodó nyelvét. Testét ismét kezdte átjárni az a bizonyos kéj, csak most valamivel nagyobb volt az élvezet. Amint megérezte, hogy kényeztetője teljes egészében bekapta a hímvesszőjét, azonnal felkiáltott, mialatt felült az ágyban. Egyik kezével magát támasztotta meg, s a szabadon maradt kezével ismét belemarkolt a másik hajtincseibe. Agyát egyre jobban elborította a gyönyör okozta mámor. A levegő kezdett szűkössé válni, egyre szaporábban vette a levegőt. Behunyt szemekkel és hátraszeget fejjel élvezkedett, mialatt azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget ez az álom.

A férfi jobb kezével fogta a hímtagot a tövénél, amíg a ballal megtámasztotta magát. Lassú tempóban szopta a pulzáló hímvesszőt, eközben alkalmanként végignyalt rajta. Néhány másodpercre abbahagyta az orális kényeztetést, és egy szenvedélyes csókot váltott a csemetéjével.

Ahogy közeledett a beteljesedés felé a fiatalabbik, egyre jobban lángolt verejtékező teste a kéj tüzében. Mély és szapora lélegzetei közepette hangosan nyögdécselt buján. Most sokkal tovább bírta a menetet az orgazmusig. Izmait megfeszítve görnyedt előre a csúcsra érve, miközben mindkét kezével görcsösen kapaszkodott bele kedvesébe. A gyönyör nagyobb lett. A levegő kis időre megakadt a tüdejében, de amikor kiengedte magából, úgy egy hangos és hosszan tartó kiáltás is elhagyta a torkát.

Erősen szívta az ifjabbik Ishida hímtagját Ryuuken, és mohón nyelte élvezetének minden egyes cseppjét. Gyengéden átkarolta csemetéjét, ezután lefektette, még mielőtt a kimerültségtől hanyatt vágódott volna az ágyon. Jól betakargatta az elszundikált fiút, azután fogta magát, s szinte minden egyes ruhadarabtól megszabadult, egyedül az alsónadrágot hagyta magán. Szemüvegét gondosan belerakta az éjjeliszekrényén pihenő szemüvegtokjába. Óvatosan bújt be az ágyba a szundikáló mellé, nem akarta, hogy felébredjen.

Annyira kifáradt Uryuu, hogy el is szunyókált néhány percre. Mire felébredt, arra eszmélt fel, hogy az apja mellette fekszik, miközben szorosan körbefonta őt karjaival, s mindketten be voltak takarózva nyakig.

-          Mennyit aludtam? – kérdezte kómásan Uryuu, aki eközben hanyatt fekvésből az oldalára fordult az ágyban, így szembefeküdt a mellette fekvővel, majd a lehető legjobban próbált hozzábújni.

-          Csak néhány percet aludtál – felelte lágyan Ryuuken.

-          Eddig te kényeztettél engem. Szeretném viszonozni ezt a kedvességet – mormogta buja hangon. – Ugye, nem baj?

-          Leszek olyan kedves, és engedélyt adok rá – csókolta meg a fiát Ryuuken.

A csók alatt Uryuu egyik kezét lecsúsztatta szerelme férfiasságához, amelyet finoman cirógatni kezdett az alsónadrágon keresztül.

-          Te… hogyhogy nem vagy felizgulva? – szakította meg a csókot az ifjabbik Ishida. – Talán rossz együtt lenni velem?

-          Egyáltalán nem, csak meglehetősen tapasztalatlan vagy még. Nekem sokkal több szükséges ahhoz, hogy felizguljak – adott egy puszit a homlokára szeretett fiának az apa. – Szépen fokozatosan belejössz majd a dolgokba, emiatt nem kell aggódnod. És ha megakadsz, akkor segítek neked, jó?

-          Rendben – bólintott lángvörös arccal Uryuu.

-          Szeretem, amikor így elpirulsz. Ilyenkor olyan ártatlan és szűzies vagy – húzta mosolyra ajkait az apa, miközben egyik kezével végigsimított élete értelme arcán.

-          Szerelmem… egyetlenem… kedvesem… imádlak… szeretlek… – adott minden egyes szava után egy csókot az apja ajkaira.

-          Megőrjítesz! Te vagy az életem értelme, mindent csakis érted tettem, és fogok is tenni még! Annyira szeretlek! – csókolgatta buja szavai közepette gyermeke nyakát Ryuuken.

Felbátorodva átvette az irányítást a fiatalabbik, s szenvedélyesen beborította csókjaival az idősebbik Ishida nyakát. Nem sokáig időzött egy helyben. Lejjebb haladva a mellkason kissé elbátortalanodott, amit észre is vett a másik, akitől bátorításképpen kapott is egy csókot. Ismét felbátorodott. Kissé ügyetlenül fogott bele nyelve segítségével az egyik mellbimbó kényeztetésébe. Kezei segítségével finoman hanyatt fekvésre kényszerítette Ryuuken, aki készségesen eleget is tett a kérésnek.

Tetszett Ryuukennek gyermeke ügyetlensége, nem csak szűziesnek, de egyben szexisnek is tartotta a dolgot. Mosolyogva élvezte a kényeztetést, s ha megakadt vagy elbátortalanodott egyetlen kincse, akkor azonnal kisegítette őt. Érezte, amint bizonytalan kezek simítanak végig több alkalommal a vállain és a kezein, mialatt puha ajkak érintik kissé remegve egyik mellbimbóját.

-          Nem megy – akadt meg ismét Uryuu, amikor lejjebb vándorolt kedvese izmos hasára. – Nem tudom – nyöszörögte elvékonyuló hangon, miközben felült az ágyban.

-          Semmi baj – ült fel Ryuuken is, majd birtoklóan átölelte az elbizonytalanodottat és játékosan megcsókolta. – Kifejezetten izgató vagy – mormogta a csók alatt. – Szeretem a szűziességedet – fogta meg a másik egyik kezét, amelyet aztán becsúsztatott az alsónadrágjába és a férfiasságához nyomta. Kezével segítően vezette csemetéje tétova kezét, amely izgatóan simogatta és markolászta a hímtagját. Nem telt el még egy perc sem, s máris kezdett felizgulni. – Érzed, mennyire tűzbe jöttem… ahm…

-          Aham… érzem – szakította meg nyelvük közös játékát Uryuu. – Lássuk, mi lapul vajon itt? – húzta kéjsóvár mosolyra ajkait, ezalatt megpróbálta lehúzni az alsóneműt.

-          Várj! – emelte meg csípőjét az apa, s máris le is került a feleslegessé vált ruhadarab. – Mi a gond? – kérdezte a meglepett tekintetű picinyét.

-          Tudod, nem gondoltam volna, hogy… izé… hogy neked… ilyen nagy – borult lángba Uryuu arca szégyellősen.

-          És ez zavar téged?

-          Nem – rázta a fejét. – Te olyan férfias vagy – magyarázta Uryuu. – Egy igazi kifejlett és domináns hím vagy. Tudod, ha másokon gyakoroltad a dominanciádat… az nekem nagyon tetszett, de ha már rajtam… hát… az nem igazán, legalábbis rossz értelemben. Sosem leszek olyan, mint te – keseredett el a hangja. – Utálom a vézna és a férfiasnak nem mondható testemet! Ráadásul a farkam is kicsi, legalább az lenne egy kicsit nagyobb. Nem is értem, hogy volt gusztusod hozzám érni?

-          Kis buta – csókolta meg vigasztalóan bánatos fiát az apa. – Figyelj csak rám egy kicsit – szakította meg a csókot néhány perccel később Ryuuken, és csak néhány milliméterre távolodott el Uryuu ajkaitól. – Én is pontosan olyan voltam fiatalabb koromban, mint te – suttogta lágyan. – Körülbelül harminc fölött lettem ilyen testalkatú. Sok idő kell, mire igazán férfiassá és éretté válik a férfi. Farkincádat illetően… az még nőni fog, ne aggódj! Minden rendben lesz. Hamarosan visszaadom az erődet, és mást is megkaphatsz.

-          Az ágyban sokkal megértőbben viseltetsz irántam. Ráadásul meglehetősen türelmes és figyelmes is vagy velem. Most már legalább rájöttem, hogyan foglak tudni bármire is rávenni – kuncogta felvidulva Uryuu.

-          Nem… nem mondtam olyat, hogy bármit megkaphatsz – lehelt egy rövid csókot élete értelmének édes ajkaira Ryuuken. – Viszont a szívem és a lelkem örökre a tied marad – feküdt hanyatt az ágyban.

-          Más nem is kell – viszonozta a csókot Uryuu, aztán belefogott az orális kényeztetésbe.

A fiatalabbik Ishida az ágyban hanyatt elnyúló hímvesszőjét minden teketóriázás és előjáték nélkül a szájába vette. Bőszen szopta a keményre duzzadt férfiasságot, miközben egyik kezével húzogatta fel-le a bőrt, s időnként nyelvével körbenyalogatta, ezzel is fokozva az izgatást. Eleinte kissé tétova volt, de amikor meghallotta a másik halk nyöszörgéseit, tovatűnt a bizonytalansága.

Behunyt szemekkel élvezkedett Ryuuken. Már jó ideje annak, hogy együtt volt valakivel, a feleségén kívül más nő nem fordult meg nála. Valójában nem a felesége emléke miatt tartózkodott bármilyen lehetséges intim kapcsolattól, hanem egyetlen szem gyermeke miatt. Már a születésétől fogva mérhetetlenül nagy vonzalmat érzett iránta, halálosan és betegesen szerette őt. Ha a vágyai eluralkodtak rajta, akkor magához nyúlt.

Az orgazmus közeledtével nyögdécselései fokozatosan hangosabbak lettek Ruukennek. A kéj hullámai lassan, de biztosan elnyelték az egész testét. A csúcson egy elfojtott kiáltás tört ki belőle, mialatt teste megfeszült. Jóleső, kellemes és kielégült érzés tette rabjává, teljesen elmerült a bujaság okozta mámorban. Miután kijózanodott, azt vette észre, hogy az ifjabbik Ishida szorgosan nyalogatja le róla az élvezeti nedvét.

-          Milyen ügyes itt valaki – dicsérte meg az őt nyalogatót Ryuuken.

-          Örülök, hogy élvezted – hagyta abba a nyalogatást Uryuu. – Egy kicsit sokat élveztél, de finom volt – nyalta meg nyelve hegyével szájának szélét.

-          Kérlek, add ide a cigimet és a hamutálcát az éjjeliszekrényről.

-          Ejnye, kórházban vagyunk – adta oda Uryuu a fémdobozkát és a hamutálcát apjának, aki rá is gyújtott. – Amíg füstölsz, addig ne nézz ide, jó? – mászott ki az ágyból.

-          Csak nem valami huncutságon töröd a buksid? – szívott bele cigijébe behunyt szemekkel Ryuuken. – Jól gondold meg, mit teszel, mert a végén elfenekellek – viccelődött.

-          Bízom benne, hogy elfenekelsz – felelte perverz mosollyal az arcán Uryuu, miközben végzett a meglepetésével.

-          Nem is tudtam, hogy szereted a verést – nevette el magát az apa, s érezte, amint a hasára ráül a fia.

-          Hát így kell beszélni az apáddal? – mondta komoly hangon Uryuu.

-          Ha…? – nyitotta ki szemeit Ryuuken, s meglátta, hogy a rajta ülőn a szemüvege, kék színű inge, nyakkendője és a zakója rajta van.

-          Te sosem fogsz megváltozni! Igaz, Uryuu? – folytatta az apja utánzását Uryuu. – Milyen idegesítő!

-          Mi folyik itt? Neked meg… miért van quincy erőd? – ment bele a szerepjátékba Ryuuken. – Te ki nem állhattad a quincyket, vagy tévedek? Ezért mondtál le az erődről rég.

-          És ezért vagy te ostoba – igazította meg az orrán a szemüveget Uryuu, ahogyan az apja szokta. – Engem nem érdekel. Neked nincs tehetséged. Sajnos, az én erőm nem veszik el olyan könnyedén, mint a tied, Ishida Ryuuken. Tetszik vagy sem, az elődünk, Ishida Souken, az összes erejét és tudását rám hagyta, arra az emberre, aki „Utolsó Quincy”-nek hívhatja magát. Ez a cím… csak egy embert illet – vette elő a zakóból a keresztet Uryuu, ami az apja tulajdona volt.

-          A Quincy kereszt! – lepődött meg tettetve magát Ryuuken.

-          Milyen voltam? – kérdezte Uryuu, eközben visszatette a keresztet a zakó belső zsebébe. – A ruháidból is látszik, sokat kell még nőnöm – emelte fel kezeit és húzta ki magát, így jobban lehetett látni, mennyire nagyok rá az apja ruhái.

-          Pontosan olyan voltál, mint én. Mióta vonzódsz hozzám?

-          Tizenkettő voltam, amikor elkezdtem rólad fantáziálni, bár amióta az eszemet tudom, mindig kötődtem hozzád. És te?

-          Születésedtől fogva.

-          Tényleg?! – lepődött meg Uryuu. – Akkor nagyon nehéz lehetett neked. Anya halála után… sok nővel volt dolgod? – kérdezte félénken.

-          Nem. Túl erős volt az irántad érzett vonzalom.

-          Sosem gyűlöltelek, és ha mondtam is, azt nem gondoltam komolyan, vagy legalábbis a legtöbb alkalommal az ellenkezőjét éreztem – vallotta be Uryuu. – A tiéd akarok lenni! – nyögte ki elpirosodott arccal.

-          Nem! – jelentette ki határozottan Ryuuken. – Túl korai lenne még. Amíg elszívom a cigimet, addig vetkőzz le, utána alszunk – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

-          Rendben – tett eleget a kérésnek Uryuu, utána bebújt az ágyba az idősebb Ishida mellé. – Nézd, telihold van – tekintett ki a hatalmas ablakon, azután lekapcsolta az éjjeli lámpát. A szobában majdnem olyan világosság volt a hold fényének köszönhetően, mintha a lámpa égett volna. Az ágyban fekvők szorosan összebújtak, mialatt meztelen testük egymáshoz tapadt. – Szép álmokat, apuci!

-          Hogy mondtad? – emelte fel csodálkozva a fejét a párnáról Ryuuken.

-          Szép álmokat, apuci! – ismételte meg Uryuu.

-          Mondd még egyszer azt, ahogyan szólítottál! – mondta szinte parancsolóan az apa. Már nagyon régen szólította őt apának csemetéje.

-          Apuci.

-          Még… – borította el Ryuuken elméjét a vágy, mely féktelen és leküzdhetetlen volt. – Mondd még! – kezdte el hevesen csókolgatni a fiatalabb Ishida ajkait, ezalatt a kezei is megindultak a törékeny s vékony testen. – Mondd!

-          Apuci… apuci… – ismételgette többször is ugyanazt Uryuu. – Apuci… apuci…

-          Akarlak! Az enyém vagy… az enyém – mondta szinte tébolyodott hangon az apa.

-          I-igen, a tied vagyok, apuci – gabalyodtak össze nyelveik szenvedélyesen.

-          Megőrjítesz! – üresedett ki teljesen Ryuuken agya, és minden más megszűnt létezni a világból, egyedül az ösztöneire és a vágyaira hagyatkozott. Csakis egyetlen picinye létezett a számára, mindennél jobban akarta őt. Nem sokat ténykedett az előjátékkal, szinte máris rátért a lényegre. Egyik kezét lecsúsztatta Uryuu bejáratához, s nekilátott a tágításnak. – Ha fáj, akkor… szólj – mondta bele a csókba.

-          Ahm… n-nem – nyögte buján Uryuu. – Nagyon jó! – simogatta kezeivel a férfi mellkasát.

-          Az… hogyan lehet, hogy nem fáj? Az első alkalom mindig… ahm… fáj – értetlenkedett az apa, ezalatt még egy ujját is csatlakoztatta a tágításhoz, így már két ujjal tágított.

-          Sokszor nyúltam magamhoz – szántott végig egyik kezével az ezüsttincsekben Uryuu.

-          Ahmm… hmmm… gondolhattam volna – dörmögte, miközben már három ujjal tágított.

-          Azért… ahmm… hmmm… legyél gyengéd velem… haha…

-          Ez kérdés volt? Sosem lennék veled durva… hmm… hah… Akarlak! – hagyta abba a tágítást az apa, azután az oldalán fekvő gyermekét a hátára fordította. – Tedd szét a lábaidat – szakította meg szenvedélyes csókjukat.

-          Így jó lesz? – tárta szét és húzta fel a lábait Uryuu.

-          Igen – mászott oda és térdelt be a vékony lábak közé, majd a háton fekvő fölé hajolt. Egyik kezével megtartotta magát. – Felkészültél? – bólintott igennel az alatta lévő, mire Ryuuken a szabadon maradt kezével először feljebb húzta magukon a takarót, utána megfogta ágaskodó hímvesszőjét, s óvatosan megkezdte a behatolást. – Lazíts – tanácsolta. Érezte Uryuu, amint a másik férfiassága fokozatosan kitölti a bejáratát. Enyhe feszülés és fájdalom nyilallt belé, de nem törődött vele. Körbefonta kezeivel a fölötte lévő nyakát. Hirtelen remegés fogta el a testét, amikor már szerelme teljesen benne volt. – Ne félj, vigyázok rád – feküdt rá félig felsőtestével az alatta fekvőre. – Eleinte biztosan fájni fog az én esetemben nem számít, hogy magadhoz nyúltál-e vagy sem…

-          Gondolom, a méret az oka.

-          Igen. Sőt, az is lehet, hogy bevérzel egy kicsit – mozdította meg csípőjét az apa, ezzel megkezdve az aktust.

-          Áhh… – kiáltott fel az első lökés után a fájdalomtól Uryuu, amitől még a háta is ívbe feszült.

-          Jobb, ha abbahagyom – állt meg azonnal.

-          Ne! Folytasd! Semmiképpen se hagyd abba – kérlelte remegő hangon. – Kérlek, apuci…

-          Meggyőztél – adott egy gyengéd csókot a fiának Ryuuken, utána folytatta az aktust.

Kínjában erősen kapaszkodott kedvese nyakába, s torkából fájdalommal teli kiáltások törtek ki. Nehezen, de megpróbált ellazulni. Érezte, hogy a benne mozgó a nyakát kényezteti ajkaival, így már a kiáltásaiban nem csak a fájdalom, hanem az élvezet is helyet kapott.

Ryuuken lassan és ritmusosan mozgott, de hiába, mivel így is fájdalmat okozott a másiknak. Gondolta, hátha csókjaival képes lesz elvonni a fájdalomról a figyelmét. Néhány perccel később észrevette, kicsinye nem a fájdalomtól kiáltozik, hanem a gyönyörtől, és már a nyakát sem szorongatta görcsösen. Valamivel gyorsabbra vette mozgásának tempóját. Nagyon vissza kellett fognia magát, viszont nem sok hiányzott ahhoz, hogy „megvaduljon”. Halkan nyögdécselt s morgott kéjesen, eközben a testét kellemes melegség járta át.

-          Gyor… aha… gyor-gyorsabban… ahaha… – mondta elhaló hangon Uryuu.

-          Így jó? – gyorsított ismét a tempón Ryuuken.

-          I-igen… haha… – kezdett el vonaglani.

Hamarosan keményedni kezdett Uryuu férfiassága. Kezeit fel-le mozdulatokkal járatta a másik hátán. Bőrét az élvezet tüze egyre jobban égette. A levegő is fokozatosan szűkülni kezdett tüdejében, így a légzése szaporább lett. Szenvedélyesen lepték el ajkai a benne lévő nyakát, s így együtt kényeztették egymás nyakát.

Izzott a verejtékben úszó teste az idősebb Ishidának a gyönyörtől. A halk nyögdécselések és morgások hangossá és hosszantartóvá váltak. A ritmuson is gyorsított még, s így már pont megfelelt számára a tempó. Az orgazmus közeledtével abbahagyta kincse nyakának csókolgatását, ugyanis a levegő nagyon megfogyatkozott. Lökéseinek erejét is fokozta valamivel. A csúcson csak ő ment el. Felegyenesedve ívbe feszítette hátát, ezalatt kéjesen és hosszasan felkiáltott. Minden elhomályosult előtte. Testében ide-oda cikázott a bizsergető gyönyör. Viszont mégsem volt elég az orgazmus okozta élvezet, többet akart még szeretett csemetéjétől.

Kellemes érzés járta át Uryuu testét, amikor szétáradt benne az ezüsthajú élvezete. Miután kihúzódott belőle a férfi, nagyon meglepődött azon, hogy az orgazmusa után is merev maradt a hímtagja.

-          Hogyhogy még áll neked? – kérdezte értetlenkedve Uryuu.

-          Mert még nem elég belőled, többet akarok – kapkodott levegő után Ryuuken, miközben leült az ágy végében.

-          Tényleg? Ennyire kívánsz még engem? – mászott oda az ágy végében ülőhöz Uryuu.

-          Igen, rettenetesen…

-          Akkor… mire vársz még? – ült bele apja ölébe.

-          Mit szólnál egy kis lovagláshoz? – csúszott az ágyban lejjebb az ölében lévő csemetéjével az apa, majd kényelmesen hanyatt feküdt.

-          Jól hangzik – emelkedett fel Uryuu, s úgy helyezkedett, hogy az alatta fekvő a megfelelő módon belé tudja vezetni a vágytól lüktető férfiasságát.

-          Rendben… ahh… – nyögött fel Ryuuken, amikor már teljesen behatolt. – Mozoghatsz…

Egy kicsit ügyetlenül kezdett el mozogni Uryuu, de aztán teljesen belejött a dologba. Egy pillanatra sem szakították meg a kontaktust szemeikkel. Kissé fárasztónak és izzasztónak bizonyult számára néhány perc elteltével az aktus, de tovább folytatta megállás nélkül. Szaporán vette a levegőt. Minden úgy izzott forrón körülötte, mintha egy vulkán közepében lett volna.

Ryuuken egyik kezével a rajta lovagló hímtagját izgatta, míg a szabadon maradt kezét a törékeny csípőjén pihentette. Agya ismét kezdett kiüresedni. Szinte teljesen megszűnni létezett az őt körülvevő mindenség, egyedül a holdfényben csillogó kék színű szempár lebegett előtte. Az élvezet tornádóként tombolt benne. Még a Pokol tüzénél is forróbbá vált benne a vére.

Mindkettejük ajkait bujasággal fűszerezett hangos kiáltások hagyták el a beteljesedés közeledtével. A levegő úgy szikrázott körülöttük, mint tomboló viharban a villámok. Az orgazmus okozta gyönyör láncai menthetetlenül ejtették őket rabul. Izmaik görcsösen feszültek meg. A levegővel együtt a hangjuk is megakadt torkukban. Úgy érezték, nem csak a testük, de a lelkük is összeforrt. Hosszú perceken keresztül feküdtek egymás karjai között mozdulatlanul a beteljesedés után, miközben a levegőt szaporán szívták magukba.

-          Hogy érzed magad? – törte meg a csendet Ryuuken.

-          Éhesen – jött a felelet.

-          Van a hűtőben ennivaló, amíg eszel, addig én megyek letusolni – ment be a fürdőbe az apa.

-          Jó – bólintott Uryuu.

-          Kész vagyok – lépett ki negyedórával később a fürdőből fehér köpenyében Ryuuken.

-          Szeretem az illatodat – ölelte át az apját Uryuu, s mélyen magába szívta kellemes illatát. – Sokszor szagolgattam titkon a levetett ingeidet. Sőt, amikor nem töltötted otthon az éjszakát, mindig az ágyadban aludtam.

-          Áh, most már értem – világosodott meg Ryuuken, mialatt viszonozta az ölelést -, akkor azért tettél olyan sértő megjegyzéseket a testszagomat, a parfümjeimet és a ruháimat illetően. És most… sicc fürdeni! Addig rendbe teszem az ágyat… rendesen szétfürödtük.

-          Látom, már bele is bújtál az ágyba – jött elő a fürdőből kis idő elteltével meztelenül Uryuu.

-          Gyere, bújj be gyorsan mellém, még megfázol itt nekem – emelte meg a takarót az apa, így meztelen teste láthatóvá vált.

-          Repülök – mászott be az ágyba a takaró alá Uryuu, s mindkettőjük teste nyomban össze is gabalyodott. – Alvás előtt adnál még egy csókot? Csókkal kezdted… csókkal is zárd le.

-          Igazad van – tett eleget a kérésnek Ryuuken. – Jó éjt – hagyták abba a hosszú percek után nyelveik táncát, azután mindketten nyugovóra tértek.

Dél körül ébredt fel Uryuu, s csalódottan tapasztalta, hogy nincs mellette az édesapja. Csalódottságát döbbenet váltotta fel, mivel észrevette, hogy a pizsamája rajta volt, ugyanis az éjjel meztelenül aludt el. Értetlenkedve kászálódott ki az ágyból, majd kiment a szobából. Az irodában senkit sem talált. Gondolta, ismét belenéz szerelme naplójába, mert kíváncsi volt, mit írt le a közös éjszakájukkal kapcsolatban. Odament az asztalhoz, kihúzta a fiókot, s még nagyobb döbbenetére a napló és a fotóalbum nyomtalanul eltűnt onnan. Mi folyik itt, kérdezte magától. Tényleg álmodta volna ezt az egészet? A helyzet még rosszabbra fordult, amikor hátrafordulva egy dühös és kék színű szempárral találkozott a tekintete. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre, mikor is lépett be apja az irodába.

-          Nahát, csak nem felébredt Csipkejózsika hosszú álmából? – kérdezte kegyetlen cinizmussal Ryuuken. – Amit tettél, az mindenen túltesz! – emelte meg hangját. – Most nagyon kihúztad nálam a gyufát! – vágta pofon az előtte állót, aki az ütés erejétől megtántorodott. – Szégyellem, hogy a fiam vagy! – sziszegte dühösen, s egy újabb pofont adott a fiának, csak most a másik oldalára.

-          Gyűlöllek! – vágott vissza zihálva Uryuu.

-          Az érzés kölcsönös! Ugyanazt érzem, amit te!

-          Biztosíthatlak, nem! Te nem tudhatod, hogyan érezhetek. Fogalmad sincs arról, milyen is vagyok valójában!

-          Dehogyis nem! – felelte nyugodt hangon Ryuuken, miközben odahajolt a gyermekéhez. – Egy olyan ostobát, mint amilyen te vagy… könnyű kiismerni!

-          Ne hajolj közel hozzám! – lépett hátra egyet Uryuu. – Nem elég, hogy néznem kell téged, de még ezt az elviselhetetlenül büdös légfrissítődet is el kell viseljem, amit magadra fújtál. Pocsék az ízlésed – tette még hozzá higgadtan.

-          Ez parfüm. Ebből is látszik, olyan hülye vagy, hogy még egy parfüm és egy légfrissítő között sem tudsz különbséget tenni – egyenesedett ki az apa, mialatt gúnyos mosolyra húzta ajkait.

-          Azt hiszed, vicces vagy? Örülnék neki, ha nem fárasztanál, Ryuuken – ütötte tovább a vasat.

-          Takarodj…! – szökött a vér Ryuuken agyába. – Öltözz! – ragadta meg durván gyermeke vékony karját, azután beráncigálta a kis szobába, ahol belevágta az ágyba. – Azonnal kezdjük az edzést!

-          Nem megyek veled sehová! – kiabálta.

-          Deeee… iiigeeeen…! – kezdte letépni az ágyban kapálózó pizsamáját Ryuuken.

-          Neee…! – ellenkezett Uryuu, de hiába. A férfi jóval erősebb volt nála, így végül hagyta magát. – Nem kell felöltöztetned – mondta megadóan, miután meg lett szabadítva a pizsamájától.

-          Van két perced, hogy elkészülj! – zihálta lángoló szemekkel az apa. A várakozás alatt sikerült teljesen lenyugodnia. – Tessék, itt a szemüveged – vett elő egy szemüvegtokot a nadrágja zsebéből. Gondosan kivette tokjából a szemüveget, amit aztán Uryuu-ra tett. – És itt vannak még az ezüsttubusaid is – vett ki a másik zsebéből egy fémdobozkát.

-          Köszönöm – vette át a dobozkát.

-          Ha kikerülöd a nyilaimat, akkor vissza fog térni az erőd – magyarázta ridegen Ryuuken. – Induljunk!

Uryuu teljesen biztos volt már abban, hogy csak álmodta az apjával töltött éjszakát. Valahol a szíve mélyén mindezek ellenére elégetettség járta át bensőjét, sőt megnyugvás is érzett. Az edzés meglehetősen rosszul alakult, de a végén minden jó lett. Utólag kiderült, hogy sikerült visszanyernie az erejét. Azt hitte, édesapja valóban végzett vele, amikor belé lőtte az utolsó nyilát, de hamar rájött, hogy pont az adta vissza az erejét. Nem sokkal azután, ahogy visszanyerte az erejét, értesült Orihime elrablásáról. Mielőtt elment volna, előtte írt egy levelet az apjának, amiben leírta azokat az okokat, amiért elment.

Ryuuken is értesült a történtekről, pontosan tudta, mi a helyzet, így nem akadályozta meg abban picinyét, hogy elmenjen a lidércek világába. Miután sikerült leráznia magáról az idősebb Kurosakit – aki úgyszintén halálisten volt -, úgy döntött, mégis elolvassa a nekiszánt levelet.

-          Bocsika! Elfelejtettem ezt átadni neked – szólalt meg a levelet olvasó mögött Isshin. – Ezt az édesapád adta ide nekem, Ishida – vette elő egy régi és kopott könyvecskét. – Azt mondta, csak akkor adjam át neked, ha már a fiad betöltötte a tizenötödik évét. Van benne még egy levél is.

-          Rendben! Tedd le valahová, majd elolvasom – mondta csendesen Ryuuken.

-          Nem majd, hanem most! – vágta rá Isshin. – És ha lehet, ne csinálj semmit! A biztonság kedvéért, néha rád fogok nézni – tűnt el a semmibe villámlépéssel.

-          Mi a fenét jelent ez? – morgolódott, azután kezébe vette a földre helyezett könyvecskét, amiből kivette apja levelét. Az üzenetben ezeket a sorokat olvasta:

„Kedves fiam!

Mire ezt olvasod, én már nem leszek az élők sorában. A rád hagyott könyvben minden kérdésre megkapod a választ. Viszont van egy fontos dolog, amit én szeretnék veled közölni. Tisztában vagyok vele, hogy Uryuu iránt gyengéd érzelmeket táplálsz. A quincyk között természetes és elfogadott dolog az azonos nemű rokonok közti szerelmi viszony, ugyanakkor az ellenkező nemű rokonok közti szerelem szigorúan bűnnek számít. A vonzalmad teljes mértékben viszonzott. Az utódnemzéssel kapcsolatban felesleges aggódni, de az ezzel kapcsolatos dolgokat már nem részletezem, mert a könyvben erről is szó esik. Legyetek boldogok, és nagyon vigyázzatok egymásra!

Ishida Souken”

***

A lidércek világában komoly küzdelmek árán sikerült megmenteni Orihimét, sőt Aizent és a seregét is legyőzték.

Kimerülten, de sérülések nélkül lépkedett hazafelé Uryuu, ezalatt mélységesen elmerült a gondolataiban. Természetesen az édesapján járt az esze. Vajon, milyen büntetést talál ki neki, amiért megszegte az ígéretét? Biztosra vette, kemény menet előtt áll, és nehezebb lesz a vele való küzdelem, mint az espádákkal. A szobájába beérve, nehézkes mozdulatokkal huppant le az ágyra. Feloltva éjjeli lámpáját, nagy meglepetés érte. Szemei döbbenten meredtek az ágyára, amelyen valaki mélyen aludt. Annyira elmerült magában, ráadásul meglehetősen fáradt is volt, hogy nem vette észre azt a valakit, aki a szobájában aludt.

-          Ryuuken! Te… mit keresel az ágyamban?! – kiabálta el magát Uryuu, mire az apja felébredt.

-          Végre, itthon vagy! – nyitotta ki szemeit Ryuuken. – Látom, semmi bajod – ült fel az ágyban, miközben kitakarta meztelen testét.

-          M-mi…? – hebegett döbbenten és értetlenkedve Uryuu. – Mit keresel itt az ágyamban?! És miért nézel így rám?! – pillantotta meg a vágytól elhomályosult tengerkék szemeket.

-          Hiányoztál – lehelt egy csókot a fia ajkaira Ryuuken, ezalatt szorosan magához szorította őt.

-          Ah… megint álmodom – pirosodott ki Uryuu arca, s tekintetét elborította a vágy rózsaszín fátyla. – Nem akarom, hogy véget érjen.

-          Nem fog véget érni, mert ez nem álom! – jelentette ki határozottan az apa. – A teliholdas éjszakán, amikor a kórházban szeretkeztünk, szintén nem álom volt. Reggel, amikor felébredtem, megbántam, hogy a magamévá tettelek. Nem tartottam normális dolognak az együttlétünket. Úgy alakítottam mindent… mintha csak egy álom lett volna az egész. Miután elmentél Inoue Orihimét megmenteni a barátaiddal, a birtokomba került egy levél, amit a nagyapád írt nekem. A levélben közölte velem az igazságot.

-          Az igazságot? Milyen igazságot?

-          Az azonos nemű rokonok közti szerelem a lehető legtermészetesebb dolog a quincyket illetően – mondta ki az igazságot Ryuuken. – Megbocsátasz nekem?

-          Miért is kellene megbocsátanom? – mosolyodott el Uryuu, azután viszonozta az ölelést, s a fejét a férfi mellkasára hajtotta.

-          Azért a sok igazságtalanságért. Mindig ostobának és tehetségtelen quincynek neveztelek.

-          Nem! Neked volt mindenben igazad, és nem nekem. Valóban ostoba voltam, mert nem vetem észre az igazi érzéseidet. A tehetségemmel kapcsolatban, azt inkább füllentésnek nevezném. Én is ezt tettem volna, amit te, csakhogy megóvjam minden rossztól azt, akit mindennél jobban szeretek. Most már megértettem, mit is akart valójában mondani a nagyapa.

Az oszakai középiskola folyosóján álmosan álldogált egy tizenkilenc éves lány. Barna szemei félig lehunyva voltak az álmosságtól. Derékig érő, barna és egyenes haját magas lófarokban hordta. Nem volt az a kifejezetten bombázó típus. Arca átlagos, alig volt több 160 centiméternél, s a mellei elég kicsik is voltak, viszont igen karcsú alkattal rendelkezett. Teljes neve: Sihai Lion.

-          Szia, Lion! – szólította meg egy ismerős hang a lányt.

-          Maity?! – élénkült fel Lion, s döbbenten nézett a magas és fekete hajú férfira, akinek szürke szemei kedvesen csillogtak. – Ez nem lehet! Hogyan kerültél ide?! – kérdezte csodálkozva, miközben eszébe jutott az a bizonyos júniusi nyár.

***

-          Köszönöm a jó munkát – hálálkodott Lion nénikéje, akinek fekete haja és kék szemei voltak. – Szépen feltakarítottál – nézett végig egy tokiói általános iskola felmosott folyosóján.

-          Én köszönöm, hogy segítettél nyári munkát találni – mosolygott kedvesen a lány. – Remélem, felvesznek valamelyik egyetemre… Rettenetesen félek az érettségitől… nem akarom, hogy rosszul sikerüljön.

-          Áh, miket beszélsz? Hiszen… te vagy az évfolyamod egyik éltanulója. Egyébként is… még csak harmadikba mész. Ráérsz ezen később is aggodalmaskodni – csapta össze kezeit a középkorú nő. – Bocsi, de nekem mennem kell órát tartani – intett egyet, majd távozott.

A takarítóeszközöket Lion bevitte a helyére, majd ment átöltözni. Az iskolából kifelé haladva a válltáskájában matatott a mobilja után. Annyira elmélyült a keresésben, hogy nem vette észre a vele szembe jövő férfit.

-          Hoppá! – ütközött a férfinak a lány. – Óvatosabban – húzta kedves mosolyra száját.

-          Oh – tágultak ki Lion szemei az előtte álló láttán, azonnal beleszeretett. Teljesen elbűvölte a kedves mosoly, a melegséget árasztó szürke szemek, s az észbontóan szexi külső. – Bocsánat – mondta elhaló hangon.

-          Semmi baj! Hogy hívnak, kislány? – kérdezte barátságosan.

-          Sihai Lion vagyok! Neked… mi a neved? – billentette kissé jobbra a fejét, miközben mélyen belenézett a másik szemeibe.

-          Maitake Kuniumi vagyok, de mindenki csak Maitynak szólít. Én vagyok az angoltanár… úgyhogy szólíts Maity tanár úrnak… Rendben, Lion?

-          He? – döbbent le Lion. – Már nem azért… de te kezdtél közvetlen lenni velem – szökött a vér a fejébe. – Attól, hogy tanár vagy, még nem foglak téged tanár urazni… És az nem fair, hogy te közvetlen vagy velem… és… én meg nem… veled szemben!

-          Sajnos… nem kivételezhetek senkivel sem… Meg a diáknak kötelessége… hogy a tanárjaikkal szemben tisztelettudóak legyenek – simogatta meg a lány fejét vigyorogva Maity.

-          Aha! – döbbent rá a helyzetre Lion. A férfi azt hiszi róla, hogy általános iskolás, amit elég murisnak talált. Sosem zavarta, ha fiatalabbnak nézik, sőt. – Oh, egy pillanat… – csörrent meg a telefonja. – Szia, apa! – vette fel a telefont. – Igen, minden rendben van, és a munka is jól megy… Ahm… értem… Jaj… már! A kocsinak semmi baja… vigyázok rá! Úgy teszel, mintha nem vigyáznék azokra a dolgaimra, amiket tőled kaptam… Jó, akkor ma este találkozunk! Pusszantalak! – tette le a telefont.

-          Szörnyen restellem az előbbit – kért bocsánatot Maity. – Azt hittem, hogy…

-          Ált’ sulis vagyok…

-          Nem akartam megbántani, kérem, nézze el… Olyan fiatalos tetszik lenni…

-          Semmi baj – nevette el magát Lion. – És ne legyél már ilyen távolságtartó!

-          Köszönöm – könnyebbült meg Maity. – Itt dolgozol?

-          Igen – bólintott. – Nyári munkán vagyok itt… takarítok. Amúgy meg Oszakára járok középiskolába, és harmadikos vagyok… Te mióta tanítasz?

-          Az idén kezdtem el az egyetem mellett… Most volt nemrég az államvizsgám.

-          Hú, akkor nagyon fiatal vagy még…

-          Ne haragudj, de te tizenhét éves vagy, nem? Én huszonhárom leszek!

-          Tizenkilenc leszek… szalajtós vagyok… Sajna… kicsit beteges voltam kiskoromban.

-          Az igen! – lepődött meg Maity. – Sok nő irigyelhet téged, amiért sokkal fiatalabbnak nézel ki, mint ahány éves vagy.

-          Jaja! Valamikor összefuthatnánk egy üdítőre… – vetette be az első csábító eszközét Lion.

-          Oké, de én fizetek – fogadta el a meghívást. – Nem lenne illő dolog, ha egy ilyen szép lányt nem hívnák meg egy üdítőre – vált szélesebbé mosolya.

-          Rendben, holnap össze is futhatnánk munka után… Most mennem kell… Szia, Maity – szökkent tovább vidáman, tudva, hogy a férfi is kedveli őt.

Másnap délután, izgatottan készülődött Lion a „randira”. Csinosan felöltözött, befújta magát finom parfümmel, s egy nagyon kevés sminkkel ellenállhatatlanabbá tette magát. A találkozás pillanatáig minden szép és jó volt. Legnagyobb döbbenetére és bánatára, a férfi nem egyedül ment el a találkára. Egy szőke és hosszú hajú nő társaságában érkezett a megbeszélt helyre, ami egy kávézó volt. Ráadásul pontosan jól tudta, ki is az a hölgyemény valójában, Iseya Kiokónak hívták őt. Alig egy órát töltött Maityval és a barátnőjével, az utóbbi társaságától minél hamarabb szabadulni akart. Csak futólag találkozott néhányszor a nővel, így ismerte fel őt. Egy tokiói szórakozóhelyen szokott néha összefutni vele, ráadásul mindig egy másik férfi oldalán jelent meg. Úgy határozott, hazamegy, mert el akart kerülni egy újabb szerelmi csalódást. Akibe legutóbb nagyon szerelmes volt, elhagyta őt egy másik lányért.

***

-          Meglepődtél, mi? – húzta széles mosolyra ajkait az angoltanár. – Itt fogok tanítani. Az ottani angoltanárt helyettesítettem valójában… Miután visszatért a szülési szabadságáról… nem volt már rám szükség. Egyik ismerősöm szólt nekem, hogy itt Oszakában van egy középiskola, ahol épp egy angoltanárt keresnek.

-          Ja… igen… Shiba tanár úr ment nyugdíjba… Hála az égnek! – sóhajtott egy nagyot megkönnyebbülve Lion. – Nagyon utáltam. Hiába voltam felmentve angolból… ő mégis elvárta, hogy bent legyek az órán.

-          Gondolom, az én órámra sem akarsz akkor bejönni… És… miért is vagy felmentve angolból?

-          Nem – rázta a fejét nemlegesen Lion. – Inkább kihagyom. Amúgy meg… utálom az angolt. Mivel van már két nyelvvizsgám, így nem vagyok köteles nyelvet tanulni. – Bocsi… nem akartalak megbántani – hajtotta le a fejét.

-          Semmi baj. De ugye, azért engem nem utálsz ezért? – kérdezte kissé komoran Maity.

-          Dehogy! – kapta fel a fejét Lion, s mélyen az angoltanár szemeibe nézett. – Téged sosem tudnálak utálni, ahhoz túlságosan is kedves vagy.

-          Köszönöm – tűnt tova Maity enyhe komorsága. – Kérdezhetek valamit? Miért tűntél el olyan hirtelen? A találkozónk utáni napon elmentem az iskolába hozzád, mert meg akartalak hívni a Kioko színházi előadására. Egy gésa emlékiratai című színdarabban ő játszotta Hatsumomót, aki egy gonosz gésa volt.

-          Aha… Illik rá a szerep – mormogta halkan.

-          Hogy?

-          Ja… biztosan jól szerepelhetett. Amúgy meg… apukám lett beteg, azért mentem el olyan hirtelen – hazudta Lion. – Gondolom, mostantól tanár úrnak kell szólítsalak.

-          Mivel nem foglak tanítani, ezért nem adok rá engedélyt – tréfálkozott Maity. – Tanítás után hazaviszlek, jó?

-          Miattam ne fáradj. De azért köszönöm.

-          Nem! Szívesen teszem! Órák végén találkozunk a suli előtt. Pápá! – ment el.

Tanítás után Maity hazavitte Liont, aki aztán hálából behívta magukhoz, s megvendégelte őt egy kis süteménnyel meg üdítővel. Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban összebarátkoztak. Viszont a lány többre vágyott, neki nem a férfi barátsága kellett, hanem a szerelme.

Egy novemberi napon az angoltanár megkérte Liont, hogy segítsen neki a dolgozatok kijavításában, mert egyedül nem bírja mindet kijavítani időben. A tanáriban mindketten elhelyezkedtek kényelmesen, majd belefogtak a munkába.

-          Tessék, itt a megoldás… ez alapján kell kijavítani a dolgozatokat – adta át a papírokat Maity a földön ülő lánynak. – Nagyon hálás vagyok, amiért segítesz.

-          Ugyan… felesleges hálálkodni – legyintette le egyik kezével Lion az angoltanárt.

A férfi döbbenten vette észre, hogy Lion a megoldókulcs nélkül dolgozik. Halkan és csendesen a másik mögé lopózott, hogy megnézze, miképpen javít. Ahogy elnézte őt munka közben, azonnal rájött az igazságra.

-          Te ilyen jól tudsz angolul? – bukott ki Maityból a kérdés.

-          Hááát… ja! – nyögte ki bamba képet vágva a lány, eközben hátrafordult.

-          De te utálod az angolt, nem? – értetlenkedett.

-          Az egy dolog… de az más dolog, hogy tudok-e angolul… vagy sem…

-          Milyen szinten tudod a nyelvet?

-          Felsőfokú vizsgát tettem belőle.

-          Kemény vagy – nézett megrökönyödve a meglepettségtől Maity. – Emellett… ez egy igen kellemes csalódás is a számomra – mosolyodott el, miközben mélyen a másik szemeibe nézett. – Ma is hazavihetlek…? – hajolt egyre közelebb az előtte ülőhöz, s ajkai egyszer csak a másik ajkait érintették meg.

Nyelveik közös játéka gyengéd és lassú volt. Egy különös és erős ösztön vitte rá az angoltanárt arra, hogy Liont megcsókolta. Még egy percig sem tartott a csók, amit gyorsan és hirtelen szakított meg. Egyszerűen nem tudta hova tenni a történteket. Miért tette ezt? Mi ütött belé? Nem volt az a hűtlen fajta, akkor miért történt meg mindez? Nem sokat értetlenkedhetett magában, ugyanis magyarázatot kellett adnia a történtekre.

Döbbenetet és örömöt érzett egyszerre Lion. Végre megtört a jég, diadalmaskodott magában. Vajon, mi vihette rá a férfit a csókra? Ezek után, nem fogja hagyni, hogy azé a hűtlen nőszemélyé legyen Maity. Elhatározta, mindenképpen elcsábítja őt, és örökre megszerzi magának. Jól tudta, nem árulhatja el neki, hogy a barátnője állandóan félrelép, hiszen ezzel csak rontaná az esélyeit. Biztos volt benne, nem hinne neki az angoltanár.

-          Valaki meglehetősen jól csókol – mondta buja hangon Lion.

-          I-izé… Nem szándékos volt… Kérlek… felejtsük el ezt az egészet… – fogta a fejét zavarában Maity. – Azt hiszem… jobb… ha nem viszlek haza, sőt… egy ideig ne is beszéljünk egymással – hajtotta le a fajét, nem bírt az előtte ülő szemeibe nézni.

Egyáltalán nem érzett csalódottságot a lány, mert tisztában volt vele, hogy mennyire összezavarodott Maity. Miután hazament, gondosan kitervelte, hogyan is fogja magának megszerezni őt. Hosszas elmélkedés után kitalálta a megfelelő tervet. Kissé szokatlan módszert ötlött ki. Viszont az eddigi tapasztalatai alapján a férfiak terén, szinte biztosra ment a hódítás sikerét illetően.

Az utolsó óra után Lion az öltözők felé vette az útját másnap. Tudta, a férfi épp kosárlabdából tartott aznap edzést a fiúknak. Észrevétlenül besomfordált a tanároknak fenntartott öltözőbe, ahol azonnal kiszúrta az öltözködő angoltanárt.

-          Lion?! – vette észre az ajtóban állót az angoltanár. – Te… mit keresel itt? – kérdezte meglepve.

-          Gondoltam… – lépett oda Lion az alsóneműben álló Maityhoz -, könnyítek rajtad… – rántotta le az alsónadrágot.

-          H-hé…! N-ne… Mit művelsz?! – került mögé ügyesen „támadója”, majd az egyik kezével megragadta hímvesszőjét. – Nee…! – próbálta ellökni az angoltanár a másikat, de végül nem sikerült.

Egyik kezével nekifogott ingerelni a nyugodt állapotban lévő hímvesszőt Lion, míg a szabadon maradt kezével heréket izgatta. Amikor már biztosra vette, hogy nem éri semmilyen „ellentámadás”, szorosan „prédája” testéhez simult. Az izgatás alatt érezte a hímtag szüntelen pulzálását. Örömmel és elégedetten nyugtázta, hogy a terve sikert aratott, bár legbelül azért voltak kételyei. Maity férfiasságának duzzadt erei erősen lüktettek ujjai között az orgazmus előtt és alatt.

Amint elkezdte föl-le húzogatni a bőrt a hímtagon a lány, a férfi agyát azonnal elborította a feltörő vágy köde. Elgyengülten és feladóan engedett az erőszakos kényeztetésnek, nem tudott a testének parancsolni. Nyögéseit hiába próbálta visszafojtani, ahhoz túlságosan is élvezte a gyönyört. A csúcson hangosan nyögött fel, izmai megfeszültek, mialatt a fejét hátradöntötte a mögötte álló egyik vállára. Miután kijózanodott, azon kapta magát, hogy a földön ül, ráadásul Lion is kiment már addigra az öltözőből. Rettenetesen szégyellte magát, de közben dühöngött is, amiért ilyen gyenge volt, s nem állt ellent. Csak is az ő hibája, mérgelődött magában. Minek kellett megcsókolnia tegnap őt, ha nem követte volna el ezt a hibát, akkor mindez nem is történt volna meg. Hiába, ezen már úgysem lehet változtatni, fogta a fejét elkeseredetten.

Az angoltanár két nappal később újra a kényszeres gyönyör áldozata lett az öltözőben, és ismét kudarcot vallott „támadója” nagy örömére. A harmadik „támadásnál” már nem tett semmit, egyáltalán nem ellenkezett, ami nagyon jó jelnek mutatkozott Lion számára. A következő alkalommal meglehetősen nagy fordulat következett be. Az angoltanár annak a jelét mutatta, hogy már várta az ő rá vadászót. Felhúzott és szétterpesztett lábakkal ült Maity az öltözőben a falnak nekidőlve, sőt mielőtt ott hagyta volna őt Lion, gyorsan megragadta a csuklóját és visszarántotta, majd szenvedélyesen megcsókolta őt. A hosszú perceken át tartó csókot hirtelen szakította meg a lány, aki aztán szokásának híven, gyorsan lelépett, ugyanis mindenképpen fokozni akarta „prédája” érdeklődését. Meglepő módon, az érdeklődés terén a hatás nem maradt el. Másnap odalépett a férfi a folyosón álldogáló Lionhoz, és felajánlotta neki, hogy hazaviszi a kocsijával.

-          Gond lenne, ha itt a kocsiban csinálnád, Lion? – kérdezte Maity. – Az ablakok sötétítettek… Senki nem fogja észrevenni a dolgot – csókolta meg az anyósülésen ülőt.

-          Amiért ilyen szépen kértél… jutalmul… nagyobb gyönyörben foglak részesíteni – bontotta ki a volánnál ülő nadrágját a lány, aki aztán nekifogott orálisan kielégíteni őt.

-          I-igen… haaa… hahaa… Ne hagyd abba…! Na-nagyon jó…! – élvezkedett Maity.

Az angoltanár nagyon rákapott Lionra az idő múlásával, olyannyira, hogy a szünetek alatt is mindig együtt voltak. Alig egy hónap leforgása után, többször is lefeküdtek már egymással. A szeretkezések meglehetősen élvezetesnek bizonyultak mindkettőjük számára.

Lassan közeledett a nyár és az iskola vége. Egy júniusi napon, a férfi féltékenységi jelenezett rendezett, amikor hazafuvarozta Liont.

-          Elmondanád… mi dolgod volt Cross Sorával? – kérdezte komoran Maity.

-          Miért? – értetlenkedett a másik.

-          Nem tetszett az… ahogyan átkarolt téged – morogta összeszűkült szemekkel az angoltanár.

-          Áh… értem! – világosodott meg Lion, miközben elmosolyodott, tetszett neki az angoltanár féltékenysége. – Nyugalom! Sora nem a lányokat szereti… ha érted, mire gondolok…

-          Ezt örömmel hallom – tért vissza a szokásos mosolya az arcára. – Sajnos, ma nem lehetünk együtt, mert a menyasszonyommal programom van.

-          Tee… még… nem szakítottál vele?! – döbbent le Lion. – És… mi az, hogy a menyasszonyod?!

-          Ugyan… miért kellett volna? – vonta meg a vállát Maity. – Két hónapja jegyeztem el őt!

-          Teee… az éééén… pasim vagy! – mondta lassan, de annál idegesebben.

-          Tévedés… Mi csak szeretők vagyunk – rázta a fejét az angoltanár. – Kiokót soha nem hagynám el, mert szeretem őt! – jelentette ki határozottan. – Jövő nyáron tartjuk meg az esküvőt.

-          Irántam… mit érzel?

-          Kedvellek, és nagyon jó veled a szex.

-          Aham… – morogta csalódottan Lion. – Szóval… te szexnek hívod az együttlétünket… Baromi jó! Kettőnk között… csak szex van… – vett egy mély levegőt. – Mivel már biztos vagy a dolgodban az esküvőt illetően, így szakítok veled! – határozta el magát.

-          Tessék?! – fékezett le a kocsival Maity, majd lehúzódott az út szélére. – Miért csinálod most ezt?

-          Tudod… én nem leszek másodhegedűs, sőt egyáltalán nem vagyok híve az ilyesminek. Azt hittem, érzel valamit irántam, és ha elcsábítalak, akkor ott hagyod Kiokót. De… mivel ez nem így történt… ezért véget vetek ennek az egésznek – fejezte be magyarázatát Lion. – Vagy ő… vagy én?! Válassz!

-          Kiokót választom! – felelte gyorsan Maity, mire Lion kiszállt a kocsiból, és gyalog ment tovább.

Valahol mélyen várta Lion, hogy a férfi utána menjen, de nem így történt. Szemeiből szüntelen folytak a könnyei, miközben megfogadta magában, soha többet nem tesz ilyet. Iszonyatosan szégyellte magát, úgy viselkedett, mint egy szajha. Remélte, apja sohasem szerez erről az egészről tudomást. Gondolataiból a telefonja csörgése zökkentette ki, az édesapja hívta őt.

-          Szia, apuci – szólt halkan a telefonba Lion.

-          Kicsim, valami gond van? – vette észre az apuka, hogy valami nem stimmel az ő pici lányával.

-          Csak volt egy vitám, majd elmondom – nyögte sírós hangon. – És… miért hívtál?

-          Oh, igen… Beszéltem az igazgatóval és az osztályfőnököddel. Holnap csak a bizonyítványodért kell bemenned az iskolába, mivel holnapután indulunk Magyarországra. Az eredményeidre való tekintettel… az oktatóid két héttel hamarabb lezártak téged minden tárgyból, így neked hamarabb lett vége a sulinak…

-          Húúú… ez csúúúcs! – ugrándozott örömében Lion. – Akkor holnap kilencre bemegyek a suliba… utána még elmegyek a városba bevásárolni az útra… Nem baj…

-          Nyugodtan mehetsz a kocsiddal, picim – vette ki a szót a másik szájából.

-          Imádlak! – ujjongott. – Máris sokkal jobb kedvem lett… hála neked, apucikám…

Másnap a lány kocsival ment be az iskolába, pont kicsengettek, amikor odaért. Elég nagy feltűnést keltett a hatalmas fekete színű terepjárójúval és az utcai öltözékével, ami meglehetősen kihívónak bizonyult. Vörös, pánt nélküli blúzt, mini farmerszoknyát, és egy magas sarkú papucsot viselt. Nyakában, fülében és a csuklóján a ruhához illő ékszerek voltak. Egy fekete válltáskát hordott a jobb vállán. Léptei alatt a csípőjét ringatózva mozgatta, hogy kihívóbbnak tűnjön. Mindenképpen be akarta bizonyítani Maitynak, hogy nem akármilyen nőből faragták őt. A folyosón végighaladva minden fiú megbámulta, sőt még a férfi tanárai is. Az osztályfőnöke irodájába belépve, egyből szembe találta magát az angoltanárral, aki vágyakozva méregette őt.

-          Jó napot! A bizonyítványomért jöttem – mondta ridegen és távolságtartóan Lion, mire a másik meglepetten nézett rá.

-          Áh… Látom, megjöttél, Lion – lépett be az irodába Nakao tanár úr. – Tessék, itt a kivalló bizonyítványod! – lépett oda az asztalához, ahonnan elvette a bizonyítványt, majd átadta a tulajdonosának. – Gratulálok! Érezd jól magadat Magyarországon! – rázott kezet a lánnyal.

-          Köszönöm! További minden jót kívánok szeptemberig. Viszontlátásra! – köszönt el illedelmesen a két tanártól, azután sietve távozott az iskolából.

Meglehetősen gyorsan eltelt a nyár. Lion nagyon jól érezte magát Magyarországon. Annyira élvezte a nyarat, hogy még a férfit is sikerült nagyjából kihevernie. Kíváncsian várta a szeptembert. Vajon, hogyan telt Maity nyara? Biztosan nem gondolt rá még egy percet sem, gondolta magában. Az iskolába belépve, hirtelen valaki megragadta a karjánál fogva. Egyik pillanatról a másikra egy üres osztályteremben találta magát, ráadásul döbbenetéből feleszmélve egy vágytól kiéhezett szempárral találkozott a tekintette. Két erős kéz szorította őt a falhoz, eközben hozzásimult még egy test is. Fogva tartója nem más volt, mint Maity.

-          Szia! Rég találkoztunk – húzta perverz mosolyra ajkait az angoltanár. – Ejnye… Nem volt ám szép dolog, amit tettél… Így itt hagyni engem egyedül… Alaposan kiéheztettél! – mondta kissé rekedtes hangon.

-          Hagyjál! – sziszegte elutasítóan Lion, miközben próbálta ellökni az őt fogva tartót. – Eressz… – szakította félbe a másik ajkai. A csók néhány másodpercig tartott, mert Lion egy ügyes mozdulattal ellökte magától az erőszakos angoltanárt. – Ne is álmodozz ilyesmiről, amíg el nem hagyod azt a szukát! – kiabálta, azután kiszaladt gyorsan a folyosóra.

Minél hamarabb és gyorsabban haza akart jutni a lány, szinte menekült az iskolából. Amikor magára zárta az otthona ajtaját, megkönnyebbülten caflatott fel a lépcsőn. Majdnem szívrohamot kapott a szobájába belépve, ugyanis Maity az ágyában feküdt kényelmesen.

-          Emlékszel? – pörgetett az ujján két kulcsot Maity. – Még te adtad annak idején ezeket a kulcsokat, hogy nyugodtan és észrevétlenül be tudjak jönni ide. Gondolom, apukád… mint mindig… hétre ér haza… Ami azt jelenti, hogy van három hosszú óránk, amit kettesben eltölthetünk – fordult az oldaláról hasra az ágyban.

-          Basszus! Csak ez hiányzott most nekem – fogta a fejét Lion.

-          Bevallom… nekem is ez hiányzott – mászott ki az ágyból Maity, s lassú léptekkel közeledett „prédája” felé. – Az enyém vagy – mondta szinte megtébolyodottan. Szürke szemei egyáltalán nem a megszokott kedvességet árasztották, most kiszámíthatatlanságot, vadságot, vágyat és eszelősséget tükröztek. – Gyere ide szépen – rántotta magához a másikat, azután erőszakosan vetkőztetni kezdte.

-          Hagyj…! – ellenkezett hevesen, de sikertelenül. – Sze-szemét…! – lökte a férfi az ágyra, miután megszabadította a blúzától és a melltartójától.

-          Felesleges ellenkezned – dobta le magáról az ingét és a nadrágját Maity. – Végre… most kiélhetem magamat rajtad – szabadult meg az utolsó ruhadarabjaitól.

-          Te megőrültél! – kiabálta rémülten Lion.

Az angoltanár nem törődött Lionnal, helyette cselekedett. Eléggé nehéz dolga volt a vetkőztetésnél, „prédája”mindent megtett azért, hogy ne kerüljön le róla semmi. Egyik kezével összefogta az alatta kapálózó csuklóit és szorosan lefogta, miközben a szabadon maradt kezével lecibálta róla a szoknyáját és a bugyiját.

Hiába kiáltozott a lány, s próbálta lelökni magáról Maityt, mindhiába, ugyanis ő sokkal erősebbnek bizonyult nála. Amint lekerült róla minden, a felette lévő kiéhezve belecsókolt szenvedélyesen a nyakába, eközben a szabadon maradt kezével gyengéden cirógatta az egyik mellét. Maity érintései olyan jól estek neki, hogy képtelen volt már tovább ellenkezni, így hagyta magát.

A férfi azonnal észrevette, amint felhagyott az ellenkezéssel Lion, s ennek fényében el is engedte a csuklóit. Érezte, amint a lány vékony karjai körbebilincselik a nyakát. A teste és a lelke tombolt a kielégületlenségtől. Annyira kívánta őt, hogy már a puszta látványától is elborult az agya, éppen ezért nagyon nehezére esett neki visszafognia magát az iskolában.

Az „erőszak” még kétszer esett meg. Az elején mindig ellenkezett a lány, viszont utána már hagyta magát az angoltanárnak. Sosem hitte volna, hogy ő lesz a „préda” és Maity a „vadász”. Végül úgy döntött, az érettségiig a szeretője marad a férfinak, de azután jó messzire elmegy a közeléből. Szerencsére minden a lehető legjobban alakult az érettségi és a felvételi terén. A Tokiói Egyetem orvosi szakjára felvételizett. Miután végzett az iskolával, a lehető leghamarabb elutazott Magyarországra az apukájával, úgy hogy Maity semmit sem tudott az egészről. Tokióba költözött a nyári vakációból visszatérve. Szíve mélyén reménykedett abban, hogy túlteszi magát a múlton, és képes lesz ismét szerelmes lenni. Biztosra vette, Maity túl van már az esküvőn, és a nászutat valami nagyon szép helyen tölti a feleségével.

Egyik este éppen a vacsoráján ügyködött Lion, amikor valaki becsengetett hozzá. Sietve ajtót nyitott, s vendége láttán nagyon meglepődött, az illető az angoltanár volt.

-          Szia, Lion! – lépett be az ajtón Maity. Látszott rajta, hogy nagyon meggyötört állapotban van. – Apukád mondta meg, hogy itt laksz – magyarázta csendesen, eközben Lion becsukta az ajtót. – Mindent elmondtam neki…

-          Igen?! – tágultak ki a szemei a lánynak.

-          Oh, igen… – kapott a fejéhez Maity. – Az esküvőt nem tartottuk meg Kiokóval… Szakítottam vele, mert… téged szeretlek! – vallotta be megtörten. – Nekem te kellesz! Téged akarlak feleségül venni!

-          Mit szólt ehhez Kioko? – kérdezte döbbenten Lion.

-          Kiborult. Nagyon megviselte a dolog.

-          Biztos, hogy nem! – vágta rá magabiztosan. – Kioko nem egyszer megcsalt téged! Mindig hűtlen volt hozzád… ezért döntöttem úgy, hogy elcsábítalak – magyarázta komoly hangon Lion. – Túlságosan kedves és jóravaló férfi voltál… és vagy is… ahhoz, hogy te azzal a szajhával legyél együtt.

-          Egek! – lepődött meg az előtte álló szavai hallatán  Maity. – Így most már minden világos… És én még azt hittem, hogy bennem van a hiba… Bocsáss meg nekem… amiért fájdalmat okoztam neked!

-          Megbocsátok! – csókolták meg egymást.

Viharos szelek fújtak az Alvilágban, a villámok is ostorcsapásként sújtottak le oda, ahova éppen elértek. A fekete felhők éjszakai sötétséget hoztak magukkal.

Nem csak az időjárás tombolt dühösen, hanem egy fiatal démon is, akinek egyáltalán nem tetszettek apja szavai.

-          Nem érdekel, mit mondasz! – kiabálta Shura. – Amióta te lettél az Alvilág ura, azóta semmibe veszel!

-          Fejezd be, Shura! – utasította rendre Yomi a fiát. – Nincs időm rád!

-          Igenis, felséges úr! – fordított hátat apjának, majd futva távozott a trónteremből. Shura a szobájába futott. – Jobb, ha lelépek innen – mondta magának keserű hangon.

A legfontosabb cuccait összepakolta, azután az ablakán keresztül távozott. Szerencséjére apja nem vette észre szökését, de hogy biztosan ne találjon rá, jobbnak látta, ha az Emberek Világába megy.

Néhány napba beletelt Shurának, amíg elérte az Alvilágnak és az Emberek Világának határát. A napokig tartó állandó futástól rettenetesen kifáradt. Az Emberek Világába átlépve, egy erdőben találta magát. Keresett egy fát, aminek a tövében kényelmesen megpihenhetett. Fáradt végtagjai rettenetesen sajogtak. Szinte azonnal elaludt, mihelyt a fának nekidőlt háttal.

Kellemes rózsaillatra ébredt Shura, miközben érezte, valami puhán és kényelmesen fekszik. Kinyitva szemeit, egy ismeretlen szobában találta magát.

-          Szia! – lépett be az ajtón Kurama. – Látom, felébredtél.

-          Kurama… – nyöszörögte álmosan Shura. – Hol vagyok?

-          A házamban – felelte, közben leült az ágy szélére. – Apáddal beszéltem telefonon… Nagyon aggódott érted…

-          Micsoda!? – ült fel az ágyban idegesen.

-          Nyugalom… Egy ideig itt maradhatsz… Elmondta apád, mi is történt… – magyarázta komoly hangon Kurama. – Azt üzeni: nem hibáztat téged, és szépen kér, hogy várd meg őt itt nálam…

-          Én nem akarom őt látni! – heveskedett Shura.

-          Legalább hallgasd meg! Amúgy sem mehetnél innen el… ha tovább mész, megölhetnek… Nyugodtan ellehetsz itt, senki sem lakik ezen a környéken rajtam kívül. A ház melletti erdőbe is nyugodtan kimehetsz, ha van kedved hozzá.

-          Mi? Itt maradni…?

-          A Szellemek Világából sok olyan ember vigyáz erre a világra, akik könnyen megölhetnének téged. Akármilyen erős vagy, de még te sem tudnál harcolni a szellemi erővel szemben… legfőképpen ellenem – vette halkabbra hangját utolsó szavainál.

-          Igen… megértettem – szegte le csalódottan a fejét Shura. Jól tudta, Kurama ellen semmi esélye sem volna. – Tisztában vagyok vele, hogy ki vagy…

-          Hm… Látom, sokat fejlődtél – húzta mosolyra száját Kurama. – A könnyelműségnek mindig komoly ára van.

Gondolta Kurama, elviszi valamelyik nap egy kis erdei kirándulásra Shurát, akinek felettébb tetszett a dolog. A rókadémon meglepetten tapasztalta, milyen játékos a fiatal démon. Leginkább labdajátékokat játszottak.

-          Hogy érzed magad, Shura? – kérdezte Kurama. Egy magas fa tetejéről nézte a fiatal démonnal a naplementét. A fa ága olyan vastag volt, hogy mindketten nyugodtan ülhettek rajta anélkül, hogy letört volna a súlyuk alatt.

-          Sokkal jobban érzem magam veled, mint apával – felelte kissé komor hangon Shura.

-          Mit csinálsz? – nézett meglepetten a rókadémon, amikor meglátta, hogy a fiatal démon lábaival megtartva magát, a faágon lógni kezdett fejjel lefelé.

-          Tudod, érdekes dolog fejjel lefelé nézni a világot. Apa nem szereti, ha ezt csinálom. Téged zavar? – nézett oldalra, majd meghökkenve pillantott Kuramára, aki pontosan ugyanúgy lógott a faágon, mint ő.

-          Gyerekként én is sokszor csináltam ezt.

-          Jobb fej vagy, mint azt gondoltam – vigyorodott el Shura. – Estig maradhatunk még? Tudod, imádok szentjánosbogarakat fogni.

-          Rendben – bólintott Kurama. – Én is szeretem a szentjánosbogár-vadászatot.

Ahogy telt-múlt a napok száma, észrevette Kurama, egyre több hasonlóság van a fiatal démon és ő közte. Ráadásul egyre közvetlenebb lett köztük a kapcsolat. Shura egyik éjszaka átment hozzá, hogy mellette alhasson, mert nem szeret egyedül aludni. Attól az éjszakától fogva mindig együtt aludtak. Folyton hozzábújt Shura, s szerette nagyon, ha az ölébe vagy a nyakába vette őt.

Beletelt a rókadémonnak egy kis időbe, mire rájött az igazságra. Sokáig tartott, mire feldolgozta az igazságot, de néhány dolog előtt értetlenül állt.

-          Örülök, hogy ideértél, Yomi – engedte be az ajtón a másik démont Kurama. – Shura fent van a szobájában, éppen tévét néz. Kérsz valamit?

-          Egy teát szívesen elfogadok – ült le a kanapéra Yomi. – Jól viselkedett a fiam? – érdeklődött kíváncsian.

-          Nagyon engedelmes és jóravaló kölyök – tette le Yomi elé a teát az asztalra Kurama. – Sokat szórakoztunk együtt – húzta mosolyra száját, miközben ő is helyet foglalt a kanapén. – Mielőtt szólok Shurának, szeretnék előtte kérdezni valamit – fogott bele sejtelmes hangon. – Véletlenül nem kellene nekem valamit elmondanod Shurával kapcsolatban? – kavarogtak fel az emlékek Yomiban.

***

Éjszaka volt, szinte minden sötétbe burkolódzott. Egyedül a teli hold nyújtott némi világosságot. A szél erősen fújt, vihar közeledtét jelezte. Mindenhonnan veszély leselkedett, sosem lehetett tudni, mikor és hol támad az ellenség. A démonok világa vad és kiszámíthatatlan, semmi sem volt biztos, kivéve: a halált.

Egy elhagyatott barlang mélyén két démon teste vált eggyé a vágyak tengerében, amelynek hullámai a végső gyönyörig sodorta őket.

-          Mondd, élvezted, Kurama? – bújt oda Yomi az ezüsthajú rókadémonhoz.

-          Igen – felelte tömören és ridegen.

-          Ohm… az előbb még nem voltál ilyen rideg… Mi történt? – simított végig egyik kezével Kurama meztelen és izmos mellkasán Yomi.

-          Sosem vonzódtam a hímnemű démonokhoz… de te valamiért mindig kihozod belőlem azt, hogy meghágjalak…

-          Ezt most vegyem bóknak?

-          A sok locsogás helyett… inkább mással foglalkozz… – csókolta meg Yomit a rókadémon.

Yomi egyre több mindent engedett meg magának Kuramával szemben. Úgy gondolta, ha már szeretők, akkor nyugodtan cselekedhet önállóan.

A rókadémon türelme egyre fogyatkozott, felháborítónak tartotta, hogy Yomi mostanában önfejűen viselkedik. Attól, hogy szeretők, még semmi nem jogosítja fel őt a tetteire. Ráadásul sokat is képzel magáról, azt hiszi, erős és legyőzhetetlen, s ebből kifolyólag cselekszik könnyelműen. Biztos volt abban is, hogy semmit nem érez iránta Yomi. Jobbnak látta, ha elteszi láb alól.

Majdnem minden a terv szerint haladt Yomi kivégzését illetően. A bérgyilkos végül nem ölte meg őt, hanem csak megvakította. Hiába várt Kurama segítségére Yomi, nem jött.  Nagyon legyengült állapotban volt, de még annyi ereje maradt, hogy keressen egy biztonságos helyet, ahol nyugodtan fel tud majd épülni.

Beletelt néhány évbe, mire rendbe jött Yomi, de sajnos a látását örökre elveszítette. Az idő múlásával egyre jobban kiéleződött a hallása és a szaglása, eközben más dologra is felfigyelt. Nagyon meglepte a dolog, de úgy volt vele, ha már Kuramával nem tud együtt lenni, legalább megmaradt neki a közös gyermekük, akit a szíve alatt hordott. Remélte, egy napon ismét együtt lehetnek.

Pár évig tartott a terhesség, s ez idő alatt, sikerült megerősödnie Yominak annyira, hogy követőket is tudott magának szerezni. Leginkább a kicsinek köszönhette az erejét. Azok a hímnemű démonok, akik utódot képesek kihordani, ami elég ritka eset, azoknak az ereje megháromszorozódik, és a terhesség ideje is sokkal hosszabb az ő esetükben. Ez azért van, hogy a kicsinyüket képesek legyenek megvédeni más vérszomjas démontól. Amikor elérkezett a szülés ideje, egy olyan helyre rejtőzött el, ahol senki sem talál rájuk. A szülés ideje alatt nagyon legyengült állapotba került. Semmi esélye sem lett volna egy démonnal szemben sem, még a leggyengébbekkel sem tudta volna felvenni a harcot. A szülés fájdalmas és hosszadalmas volt. A barlang, ahol meghúzódott, az ő hangjától zengett. A fájdalomtól szüntelen vergődött a földön fekve, mely az ő vérétől lett befestve. A keserves fájdalmai mellett, erősen vérzett is, szinte ömlött belőle a vér. Néhány órányi szenvedés után jött csak világra a kicsi, akit jól megtisztított, majd egy puha és meleg ruhába csavart, azután magát is rendbe rakta. Néhány órával később visszanyerte az erejét, s hazatért.

Miután Yomi megszült, keresett egy asszonyt, aki gondoskodott Shuráról. Még a terhessége alatt elkezdte kerestetni Kuramát és azt, aki megvakította. Ezer év után végre hírt kapott. A követői elmondták neki, hogy hol tartózkodik éppen az a démon, aki elvette a szeme világát. Yomi megkereste a támadóját, akit sikeresen elkapott, azután elvitte a börtönébe, ahol láncra verte.

-          Gondolom, emlékszel még rám…? – fogott bele Yomi.

-          Igen – felelte a bérgyilkos démon. – Már több mint ezer év telt el azóta… hogy legelőször találkoztunk. Nem mondom… nagyon erős lettél…

-          Kinek a parancsára akartál megölni?  – kérdezte nyugodt hangon Yomi, de a démon nem felelt. – Rendben… tudok várni – húzta gonosz mosolyra a száját.

-          Nagyuram! – hallotta meg egyik szolgálóját Yomi a háta mögött. – Shura téged akar.

-          Máris megyek – fordult ki a cellából, s az irányt Shura szobája felé vette. – Itt vagyok, picim – lépett be a szobába, mire a kisfiú a nyakába ugrott.

-          Apu… – dunnyogta apja ölében. – Álmos vagyok…

-          Oh, hogy repül az idő… már alvás idő van… – lépett az ágyhoz. Befeküdt Shurával az ágyba az idősebb, miközben a démon kölyök jól befészkelte magát apja ölelésébe. – Aludj csak, Shura.

Majd két évtizednyi kutakodás után, Kuramát is megtalálta Yomi. Sajnos, mint kiderült, az Emberek Világába kényszerült menekülni a túlvilági üldözői miatt. Ráadásul el is kellett még rejtőznie, így lélek formájában megszállt egy terhes nőt, és Suichi Minaminóként született újjá.

A hatalmi erőviszonyok is eggyel több okot adtak rá, hogy visszahívja maga mellé Yomi a rókadémont. Sajnos a találkozás nem végződött fényesen. A bérgyilkos pont akkor árulta el, hogy ki akarta őt megölni ezer évvel ezelőtt, s az nem más volt, mint Kurama. Valahol mélyen nagyon fájt neki a dolog, s mindezek ellenére sem tudta a rókadémont meggyűlölni teljesen. Úgy döntött, eltitkolja Shura valódi kilétét. Ha minden az elképzelései szerint haladt volna az érzelmi dolgaival kapcsolatban, akkor elmondta volna Kuramának az igazat. Azok után, ami történt, rá kellett döbbennie arra, hogy valójában sosem táplált iránta gyengéd érzelmeket a rókadémon, nem úgy, mint ő.

***

-          Sejthettem volna, hogy végül rájössz a dologra… – vett egy mély levegőt Yomi. – Igen, Shura tőled van.

-          Miért titkoltad előlem? Ha jól tudom, már lerendeztük a múltat.

-          Igen, így van.

-          Akkor meg, mi itt a gond? – nézett értetlen szemekkel egykori szeretőjére Kurama.

-          Nem akartam gondot okozni… – akadt meg egy pillanatra. – Valahol mélyen még mindig bánt az, hogy meg akartál ölni… – hajtotta le a fejét. – Én szerettelek, de te engem nem… Ha szerettél volna, akkor nem küldtél volna rám bérgyilkost.

-          Mi? – döbbent le, miközben zöld szemei kitágultak. – Én azt hittem, hogy… hogy… csak ki akarsz használni… – mondta csendesen. – Ahogyan viselkedtél akkoriban, nagyon úgy tűnt… Mivel egyáltalán nem viselkedtél engedelmesen… és… mindig a kedvem ellenére tettél… így azt hittem… viszonzatlanok az érzéseim. Sajnálom…

-          Úgy tűnik, félreismertük egymást… Akkoriban fiatalok voltunk… és tapasztalatlanok is. Ha valamivel idősebbek és érettebbek lettünk volna… talán… másképpen alakult volna minden, és nem értettük volna félre egymás érzéseit.

-          Szerintem… még nem késő helyrehozni a dolgokat – mászott rá Kurama Yomira.

-          Ku-Kurama… Mit csinálsz? – jött zavarba a másik démon.

-          Nahát, hogy te milyen szégyellős lettél ezer év után – kuncogott. – Akkoriban nagyon rámenős voltál… Na mindegy… Így is tetszel… sőt!

-          Ne… ne… – döntötte hanyatt és csókolta meg a kanapén Kurama Yomit, aki el is vörösödött. – Shura bármikor lejöhet… – szakította félbe a rókadémon szenvedélyes csókja.

A szenvedélyes csók közepette, Yomit lábai közé férkőzött a rókadémon, s csípőjével állandó gyakorisággal előrelökött gyengéden. Még ezer év után is ugyanúgy szerette Yomi, sosem tudta gyűlölni igazából, még akkor sem, amikor meg akarta öletni. A szerelmi kínlódás sok mindent kiváltott belőle, ami nagyon rossz irányba hajtotta őt. Végre boldognak érezhette magát, mert visszakapta azt, amit valójában nem is vesztett el soha, sőt még többet is kapott. Nem csak Yomit kapta vissza a sorstól, de az még egy gyermekkel is megajándékozta.

Yomi halkan nyögdécselt a csók alatt, eközben érezte, hogy a rókadémon férfiassága nekinyomódik az ő férfiasságának. Testét azonnal elfogta a remegés, amikor megérezte Kurama egyik kezének gyengéd simogatásait a nyakán. Idővel, egyre keményebbre duzzadt a férfiasságuk a kéjes izgalom hatására. Kimondhatatlanul boldognak érezte magát, végre ismét együtt lehet Kuramával.

-          Kurama… – szakította meg a csókot Yomi. – Shura jön… – pattantak fel a kanapén mind a ketten.

-          Nem is hallottam, hogy megjöttél, apa… – morogta Shura a lépcsőn lejövet. Még mindig haragudott az apjára. – Mitől lettél ilyen vörös? – lepődött meg. – Mit csináltál vele, Kurama? – nézett a rókadémonra gyanakvóan.

-          Azt, amit régebben is – húzta széles mosolyra száját a rókadémon, miközben Yomi egyre vörösebb lett. – Most komolyan… Tényleg ilyen szégyellős lettél, Yomi?

-          Hagyd már abba! – nyüszítette fejét fogva Yomi. – Muszáj neked ezt tenni velem Shura előtt?

-          Hogy te… milyen édes vagy – simogatta meg a másik démon fejét Kurama.

-          Mi folyik itt? – nézett bambán Shura a két felnőtt démonra.

-          Shura, neked két apukád van… – fogott bele Kurama komoly hangon. – Valójában… nincs anyukád.

-          Én hoztalak a világra… – folytatta Yomi halkan. – És Kurama a másik apád.

-          Ez csúcs! – ugrándozott örömében Shura elfeledve apja iránti haragját. Nagyon megszerette a rókadémont, s most, hogy kiderült az igazság, így nem kell különváljanak. – Éljen! Mindig is éreztem, hogy az anyám… vagyis az a nő… nem tartozik hozzám! – ugrott a kanapéra szülei közé, majd mindhárman összebújtak.

Kurama visszatért a családjával az Alvilágba. Természetesen visszajárt néha az Emberek Világába is az édesanyához. Azt hitte, hogy Yomi uralkodó stílusban fog viselkedni vele, mivel ő az Alvilág ura, de nem így történt. Sokan azt hitték egy ideig, hogy ő a király. Yomi nagyon alázatosan viselkedett vele szemben, s folyton kikérte a tanácsát mindenben. Shura még több figyelmet és törődést kapott a szüleitől, s mindig együtt töltötte velük minden idejét.

Vége!

Nyár vége volt, és kezdetét vette a tanév első napja a diákok számára. A nap kellemesen sütött, s az égbolt gyönyörű kékben úszott.

Egy oszakai középiskola folyosóján álldogáló harmadéves lány barna szemei rosszkedvűen néztek az osztályban idétlenkedő osztálytársaira, akiket szívből utált. Alacsony copfba felkötött barna, egyenes és hosszú haját unottan csavargatta az ujjai között. A lányt Sihai Lionnak hívták és tizenhét éves volt. Alacsony termete és kis mellei ellenére, karcsú alkattal rendelkezett. Sok lánnyal ellentétben, egyáltalán nem sminkelte magát, sőt, az iskolában egyáltalán nem tartozott a fiúk által szépnek tartott lányok közé. Hamarosan becsengettek, így be kellett mennie az osztályába, ahol a leghátsó padban foglalt helyet. Szokásának híven a székkel hintázott.

-          Megint a gorilla tanár úr? – szólalt meg az egyik diák, amikor Nakano tanár úr belépett a terembe, aki a tavalyi évben az osztályfőnökük volt.

-          Juj… de jó lesz – szólalt meg egy másik diák.

-          Ne hívjatok gorillának, inkább Nakano tanár úrnak! – szólt a tanár az osztályra, akik jóízűen elnevették magukat, kivéve Liont, aki egy teljesen más világban járt a gondolataiban. – Mivel ez a rész hülyeség, gyorsan essünk túl rajta. Akkor az osztályfelelős, Otani és Koizumi. Rendben?

-          Már megint!? – pattantak fel a helyükről és siránkoztak kórusban a defektduóként elhíresült Koizumi Risa és Otani Atsushi.

-          Valami baj van? – kérdezett vissza Nakano tanár úr.

-          Van bizony! – siránkoztak tovább kórusban.

-          Bocsánat…! bocsánat! elfelejtettem egy fontos dolgot bejelenteni – kapott észbe a tanár.

-          Micsodaaaa, akkor ez el is dőlt?! – kiáltottak fel sértődötten a defektduó tagjai.

-          Bemutatom nektek az új tanárt, aki egyben a helyettes osztályfőnök is lesz! Maitake tanár úr! – birizgálta jobb halántékát a tollával.

-          Hehe… ez kegyetlen volt, tanár úr – nyílt ki az osztályterem ajtaja, amelyen egy fekete hajú, magas, és igen jóképű fiatal férfi lépett be. Meglehetősen lazán hordta fehér ingét. Sötétszürke szemei igézően csillogtak. – Azt hittem, megfeledkezik rólam.

-          Bocsánat! – kért ismét elnézést Nakano tanár úr.

-          Kain úrfi! – kiáltott fel csillogó szemekkel Koizumi.

-          Nyugodj meg, Koizumi! Az az ember igazából nem is létezik! – vágta be gondolkodás nélkül Otani.

-          Áh, te voltál? – pillantott Koizumira az új tanár.

-          Igen! Szóval… maga az új tanárunk?! – jött még nagyobb izgalomba Koizumi.

-          Igen, bizony!

-          Ezt… ezt az arcot, tényleg Kainnek hívják? – kérdezte Otani Ishikara Nobuko nevű osztálytársát, aki Koizumi egyik legjobb barátnője volt. Gyorsan odahajolt a lány, hogy feleljen a fiú kérdésére.

-          Dehogy… dehogy – legyintett –, csak hasonlít a karijára!

-          Örvendek! – köszöntött mindenkit az új tanár mosolyogva. – Én vagyok az angoltanár és egyben az osztályfőnök helyettese, de csak hívjatok, Maitynak! – sikítottak fel a lányok, eközben Lion is kizökkent a gondolataiból, s amikor meglátta, ki áll Nakano tanár úr mellett, meglepettségében hátraesett a székkel. – Engedélyt adok rá! Most jöttem Tokióból, úgyhogy nem sok mindent tudok Oszakáról. Ha nem gond, körbevezetnétek?

-          Igenis! – kiáltozták szerelmesen a lányok, teljesen oda voltak Maityért.

-          Gyorsan rendezzük le az osztályfelelősöket – szólt közbe Nakano tanár úr.

-          Rendben! – helyeselt Maity.

-          Én… én jelentkezem! – nyújtózkodott Koizumi izgatottan és csillogó szemekkel.

-          Tényleg? De kell még valaki.

-          Úgy látom, ez a kis gnóm is jelentkezni akar – húzta magához Koizumi Otanit, aki egyáltalán nem örült a dolognak.

-          Értem! – vágta rá Maity. – Egyetért, mindenki, vele?

-          Igen! – kiabálta kórusban az osztály, eközben Lion fájdalmasan nyögdécselt a földön heverve.

-          Ők ketten az iskola hírességei, a helyi defektduó – magyarázta Nakano tanár úr Maitynak, mialatt mindenki ismét elnevette magát a teremben.

-          Tanár úr! – ripakodott Koizumi.

-          Milyen aranyos becenév – susogta Maity az orra alatt.

-          Uuuuh… baaaasszuuuus! – tápászkodott fel Lion. – Ez rohadtul fájt! – simogatta a fejét.

-          Hé! Kulturáltabban! – förmedt Lionra az egyik lány. – És tartsd meg magadnak a további megjegyzéseidet!

-          Kuss a pofádnak! Hülye liba! – vágott vissza durván Lion, mire a lány sértődötten kiszaladt az osztályból. A többiek nem szóltak semmit, csak csúnyán néztek rá.

-          Lehet menni szünetre! – kiabálta Nakano tanár úr, mire az osztály pillanatokon belül kiüresedett. Egyedül Lion maradt bent az osztályban. – Mi a helyzet, Lion? – ment oda hozzá a tanár, akit Maity is követett.

-          Tiszteletem, Nakano tanár úr! – hajolt meg illedelmesen Lion. – Köszönöm, minden rendben van!

-          Ő lenne az a diák, akiről meséltem – nézett Nakano tanár úr fiatal kollégájára. – Lion, mondtam Maitake tanár úrnak, hogy testnevelésből, kendóból és angolból fel vagy mentve.

-          Hallottam, új történelemtanárt is kaptunk. Kérem, tessék majd vele is beszélni!

-          Nyugalom, már elmondtam neki, ha szóban akar feleltetni, akkor azt ne a többiek előtt tegye, és persze azt is, hogy a jegyeidet se hozza nyilvánosságra senki előtt a diákokat illetően – veregette vállon Nakano tanár úr Liont.

-          Egy igazi angyal, tanár úr, nem is értem, miért szólítják gorillának? – vakarta elgondolkodva a fejét Lion. – Ja, és az igazgatónak meg a többi tanárnak is rettenetesen hálás vagyok!

-          Elnézést! – szólalt meg Maity. – Miért van felmentve angolból? Azt még értem, hogy testnevelésből és kendóból fel van mentve…

-          Ehhez semmi köze, Maitake tanár úr! – vágta rá ellenszenvesen Lion. – Nagyon örülnék annak, ha nem beszélne senkinek a diákok közül arról, mit csinálok és mit nem csinálok! Főleg meg arról, hogy mi egyáltalán ismerjük egymást.

-          Oh, szóval, ismeritek egymást, ráadásul nem igazán szívleled őt, Lion. Jól látom? – vakarta a fejét Nakano tanár úr.

-          Bizony, jól látja, tanár úr! – tette ölbe kezeit felfújt fejjel Lion.

***

-          Na végre! – nyújtózkodott egy hatalmasat a padban Lion. – Ennek az évnek is vége van!

-          Azért ne örülj – szólt be gonoszul Koizumi. – Neked is járni kell a nyáron iskolába!

-          Peched van! – húzta fölényes mosolyra száját Lion. – Veled ellentétben, nekem ritkábban kell bejárjak.

-          Még ilyet! – fújta fel magát Koizumi. – Még a nyári iskola alól is fel vagy mentve?!

-          Talált! Örülnék annak, ha leszállnál rólam, Trollizumi! Semmi közöd hozzám!

-          Te szemét! – visította sértődötten. – Olyan rohadék vagy!

-          Mit tett veled ez a szajha, Risa? – szaladt oda Nobuko.

-          Na én mentem – állt fel a padból Lion, s azzal ott hagyta a két lányt. Sietős léptekkel haladt ki az osztályból, amikor meghallotta, hogy utána kiabálnak az osztálytársai.

-          Hé, mész a drogos és piás pasijaidhoz? Azért sietsz így? – szólt be egy fiú.

-          Mivel olyan ronda, így csak nekik jó! – ütötte tovább a vasat egy lány.

-          Jah, csak részegen és bedrogozva lehet megrakni, máshogy nem lehet egy ilyen rondaságot – nevetett az a fiú, aki először beszólt Lionnak.

-          Menjetek a rákba! – kiabált nekik vissza Lion.

Amint kilépett Lion az iskola bejáratán, azonnal meglátta barátait egy kissé lerobbant, zöld színű Ladában. A kocsiban négyen ültek, egy nő és három férfi. Mindegyiken sapka és napszemüveg, a ruhájuk meg nem volt valami menő.

-          Csááásztok! – kiabálta vidáman Lion. – Mi a pálya?

-          Ezt inkább nekünk kéne kérdezni? – vágta be lazán a nő, miközben a lány beült mellé a kocsiba. – Na, miből hasaltál?

-          Tes’, itt van a bizim – adta át a bizonyítványt Lion. – Na, közbe’ zúzzunk innét!

-          Nézd már a kis strébert! – húzta széles mosolyra vörös és telt ajkait a nő. – Mindenből jeles lettél! Gratulálok!

-          Kösz! Fú, ideje volt már annak, hogy vége legyen a második évemnek. Már nagyon untam a többiek fejét ebben az évben.

-          Büszkék vagyunk rád – dicsérte meg a nő mellett ülő férfi.

-          Ma is genyóztak a szemét osztálytársaid veled? – kérdezte a volánnál ülő férfi. – Én a helyedben szétrúgnám őket.

-          Szerintem, jól teszi, hogy leszarja őket – jegyezte meg az anyósülésen ülő, aki inkább egy fiatal fiúnak nézett ki, mintsem egy felnőtt férfinak, ráadásul a hangja is elégé lányosnak bizonyult.

-          Jin, tudod, nem tehetem – mondta komoly hangon Lion a volánnál ülőnek. – Ja, és néha majd be kell mennem nyáron a suliba. Tudjátok, fent kell tartanom a látszatot.

-          Hú, megnézném azoknak a kis tetűknek a fejét, amikor az igazgató majd bejelenti érettségin az eredményeidet, és azt, hova vettek fel. Abban tuti biztos vagyok, srácok, hogy Liont felveszik valamilyen egyetemre – hadarta a nő mellett ülő férfi.

-          Jah, én is megnézném, Vasis – adott egy csókot a nő a mellette ülő férfinak.

-          Na de, Zetsumaru asszonyság! A kicsi lány előtt ilyet nem csinálunk! – viccelődött Lion. – Alig hiszem el, hogy már házasok vagytok, Viktória.

-          Mi is – sóhajtott egy nagyot Vasis.

-          Ti mikor házasodtok össze, Yuki és Jin? – kérdezte Viktória.

-          Nem fogunk összeházasodni – felelte komoran Yuki. – Nem tenne jót a karrierünknek.

-          Nekem van egy olyan érzésem, Jin nem akarja a dolgot, és te vele ellentétben, nagyon is – magyarázta Lion.

-          Gondolj bele, Lion, hogyan nézne az ki, ha kiderülne egy igen befolyásos ügyészről, hogy meleg, Yuki esetéről meg ne is beszéljünk.

-          Ez azért túlzás! – vágott vissza. – Nagyon sok meleg híresség és sikeres ember van Japánban. Ne tagadd, félsz!

-          Nyugi van, Lion és Jin! – csitítgatta őket Yuki, mielőtt nagyobb vita törhetett volna ki.

-          Bocsánat, igazad van, Yuki, ehhez nekem semmi közöm – hajtotta le a fejét Lion.

-          Itt is volnánk – szólt Jin, mintha semmi sem történt volna. – Végre táncolhatunk egy jót!

Jin a kocsival egy tánciskola előtt állt meg, ami egyben a saját iskolájuk. Liont kivéve, mindegyikőjük heti egy táncórát adott. Egyedül a haladó táncosokkal foglalkoztak, a kezdőket és a középhaladósokat a többi tánctanárra bízták. Az autóból kiszállva, mindenki sietett átöltözni a tánchoz. Negyed órával később a kis csapat táncra készen állt a hatalmas táncteremben, ahol még tükrök is voltak.

-          Még szerencse, hogy ennek a sulinak mi vagyunk a tulajdonosai – melegített be Jin, akinek vörös színű, és lapockáig érő haja alacsony copfba volt felkötve. Alkata igen férfias, megtermett és meglehetősen magas is volt, emellett nagyon jóképű is. Szemei borostyánszínűek, melyek kissé fáradtan néztek körbe a teremben. Egy piros és menő szabadidő-együttest viselt. Teljes neve: Wasabi Jin, és huszonhat éves volt. – Így legalább nem kell bérelni a helyet.

-          Jah… Nekem nagyon jól jön ez a kis pluszbevétel – mondta Lion, aki egy piros halásznadrágban és fehér topban volt. – Kár, hogy a suli mellett nem taníthatok, és csak a nyáron tehetem ezt meg. Azért remélem, az egyetem mellett már taníthatok, főleg ha helyben vesznek fel.

-          Sokáig azt hittük Vasisszal, sebészként nem taníthatunk – nyújtózkodott Viktória.

Enyhén hullámos, hosszú s fekete haja a fenekéig ért le. Szemei aranybarnán csillogtak, és vörös ajkait kiemelte hófehér bőre. Alkata igen karcsú, mellei teltek, és magasabb, mint százhetven centiméter. Ő volt a tökéletes női ideál. Márkás, fekete halásznadrágot és trikót viselt.

-          Ezzel mi is így voltunk Jinnel – folytatta Yuki.

Zakuro Yukinak gyermeki arca és sötétszürke szemei voltak, melyek kedvességet árasztottak. Barna haja tépett fazonú, vállig érő és egyenes. Teste vékony, s alig volt magasabb Lionnál. Kék pólót és egy fekete nadrágot hordott. Imád öltözködni, így mindig a legdivatosabb cuccokat viselte. Huszonöt éves volt, emellett a városi rendőrségen pszichológusként dolgozik jelenleg. Az ő munkája szinte nélkülözhetetlen sokak számára. Az öngyilkos hajlamúaktól kezdve, egészen a komoly traumán átesett rendőröket meg nyomozókat istápolja, de a vallatások során is nagy hasznát szokták veszik.

-          Jinnek abban van szerencséje, hogy fiatal kora ellenére rettenetesen befolyásos – jegyezte meg Vasis. A markáns arcú férfinak világosszürke szemei voltak. Fekete haja egyenes és derékígérő, melyet magas lófarokban kötött fel. Alkata enyhén izmos, férfias, és valamivel magasabb volt a feleségénél. Ő is fekete színű halásznadrágot és trikót viselt, úgy, mint Viktória, természetesen férfias szabásban. A férfi és a felesége huszonhárom éves volt, és a város legjobb sebészeinek számítottak. – Így azt az ügyet vállalhatja, amelyiket csak akarja. Lion, te informatikus akarsz lenni, nem?

-          Jaja, az akarok lenni – szaltózott egyet a kérdezett – , és neked sincs panaszra okod, te is sikeres vagy fiatal korod ellenére. Még meg sem száradt a tinta a diplomádon, máris sikeres lettél, persze Viktóriával együtt. Kezdjük a táncot!

Yuki bekapcsolta a zenelejátszót, s máris ropták a táncot a zenére. A kis csapat hiphopot táncolt, amiben még akrobatikus mozdulatok is helyet kaptak, mint például a szaltó is. Legalább egy órája táncoltak folyamatosan, amikor egy fiatal és fekete hajú tánctanárnő belépett a terembe.

-          Mi a helyzet, Nanao? – kapcsolta ki a zenét Yuki.

-          Egy hölgy kíván jelentkezni a tánciskolába hastáncot tanulni – felelte illedelmesen a nő.

-          Ez a te reszortod, Lion – nézett a lányra Jin.

-          Csak akkor, ha a haladóba kerül – ült le fáradtan a földre Lion. – Kérlek, hívd be, Nanao!

-          Jó napot, mindenkinek! – lépett be a terembe egy szőke, hullámos és derékígérő hajú, vékony alkatú hölgy, akin egy rózsaszín ruha volt. – Akishirou Misa vagyok, és ő itt a vőlegényem, Maitake Kuniumi – mutatott a mellette álló férfira. – Igazából, nem tanulni, hanem oktatni szeretnék – mondta kissé flegmásan.

-          Sajnálom, de már van erre alkalmas oktatóink, és itt is van az egyik – mutatott Lionra Yuki.

-          Tegyük fel, jobb vagyok nála – fogott bele Misa felsőbbrendűen, mire a többiek a teremben gúnyosan felnevettek.

-          Csak nem ki akarsz hívni? – állt fel a földről Lion, majd közelebb lépett Misához. – Csípőből leverlek!

-          Ne már! – nevette el magát Misa. – Egy ilyen kis törpe az oktató, ráadásul még melleid sincsenek, így közelebbről megnézve.

-          Heeee?! – forrt fel a sértett agyvize. – Leverlek, köcsög! – rázogatta ökölbe tartott jobb kezét.

-          Elnézést, a kedvesem kissé izgatott, azért ilyen – szólt közbe mosolyogva Misa vőlegénye.

-          Képzeld, én is izgatott vagyok! – kezdett el kiabálni lángoló szemekkel Lion. – Mi a szart képzelsz magadról, plázacica?!

-          Nyugodj meg, drága! – nyugtatgatta Yuki, miközben szorosan átölelte Liont. – Kérem, sürgősen távozzanak! Természetesen, miután vérig alázta Lion, Misa kisasszony – tette még hozzá gonosz mosollyal, majd odalépett a zenelejátszóhoz, és betett egy olyan zenét, amire lehetett hastáncolni.

Lionnak egyet sem kellett szólni, nyomban elkapta a ritmus hullámait. Annak ellenére, hogy nem áldotta meg az ég nagy mellekkel, akkor is gyönyörűen nézett ki a tánc alatt. Úgy rázta és mozgatta őket, hogy teljesen olyanok voltak, mintha nagyok lettek volna. Csípője teljesen felvette a zene ritmusát, közben lapos hasát hullámzóan mozgatta. Minden egyes porcikáját átjárta a tánc szenvedélyes hevülete, olyan volt, akár egy tűzben táncoló démon.

-          Na, tudsz így táncolni? – hagyta abba a táncot Lion. – Képes vagy leutánozni, szöszi?

-          Nem vagyok hajlandó ilyen szajhaféle táncot eljárni – emelte magasba az orrát fölényesen Misa.

-          Rosszul mondtad – legyintett egyet lekezelően. – „Nem vagyok hajlandó ilyen tökéletes táncot eljárni, mert béna vagyok hozzá.”

-          Ezt jól megmondtad neki, Lion – dicsérte meg Vasis.

Misa és párja szó nélkül távozott. Misán látszott, nagyon mérges és feldúlt, vele ellentétben kedvese, nagyon is higgadtan viselkedett, és próbálta nyugtatgatni.

-          Ne foglalkozz velük, Misa, majd találunk másik iskolát – adott menyasszonyának egy rövid csókot Maity.

-          Te is láttad, milyen gusztustalanul táncolt?! Még ilyet! – fújtatott tovább Misa.

-          Igazad van – hazudta Maity, mivel nem akarta megbántani a menyasszonyát. Nagyon szégyellte magát, amiért hazudott, főleg meg azért is, mert teljesen a hatalmába kerítette Lion tánca. Még soha nem látott élőben ilyen szenvedélyes és erotikus táncot. – Nem éri meg emiatt idegeskedni.

-          Hallod ezt? – torpant meg Misa a hangoskodás hallatán, utána visszafordult, s a résnyire kinyitott táncterem ajtaja mögött leskelődött, akit a vőlegénye is követett.

A bent lévők felhőtlenül bolondoztak a teremben. Lion és Viktória éppen Yukit csikizték, aki a földön fetrengett és közben próbált elmenekülni. Vasis és Jin csak nevettek rajtuk.

-          Áh, elég…! Jin! Ments meg! – visította Yuki.

-          Megyek! – kapta el Viktóriát, majd a földre szorította, s most rajta volt a sor, hogy jól megcsiklandozzák. – Na, milyen, ha téged csikiznek, Viki?

-          Hé, Jin! – kiabált rá erélyesen Vasis. – Ne merészeld az asszonyt kímélni! – nevette el magát a mondat végén.

-          Mondhatom, na’on aranyos vagy, Vasis – nevetett Lion, azután hozzábújt.

-          Mi a bibis, babukám? – ölelte át Vasis Liont.

-          Semmi – dunnyogta lehunyt szemekkel. – Holnap jöttök edzésre?

-          Jah, de már ideje hazamenned, elég fáradtnak tűnsz.

-          Most te jössz, Lion! – szakította ki Vasis öleléséből Jin, majd a földre kényszerítve, őt is megcsikizte. A lány könnyes szemekkel nevetett és vergődött Jin alatt, aki szüntelen „kínozta” csiklandozó kezeivel.

-          Jin! Hagyd már, nem látod, milyen fáradt? – szólt rá Vasis Jinre.

-          De aranyos, bezzeg, ha az asszonyról van szó… – tette ölbe kezeit haragot tettetve Viktória. – Ha már nem szeretsz, váljunk! Mostantól, Yuki és Jin lesz a férjem! – húzta kedves mosolyra vörös ajkait.

-          Lion, ideje menni! Hazaviszlek! – szólt Vasis.

-          Mindjárt, csak előtte, Jinnek visszaadom – birkózott Jinnel Lion –, amit adott nekem… Hé! Viktória! Gyere, segíts! – Viktória gondolkodás nélkül segített neki, így már egyesített erővel „támadtak”. Végül Jinnek hosszas erőlködés után, sikerült kimenekülni a lányok „karmai” közül.

-          Ezek nem normálisak – jegyezte meg gonoszul Misa, aki még mindig leskelődött a párjával. – Milyen gusztustalanok azok a nők… Milyen dolog az, hogy úgy rámásznak azokra a férfiakra? De ahogy hallom, az a Viktória a felesége annak a Vasis nevű férfinak. Hogy lehet képes így viselkedni a férje előtt? Igaz, ami igaz, a férfi sem különb.

-          Na de, Vasis! – szólt rá Viktória a férjére hangosan, eközben Yuki és Jin ölében pihent. – Mit merészelsz?! Mi az, hogy csak egyetlen nővel csalsz meg, ez nem ér! Én két férfival csallak meg, úgyhogy te is szedj össze még egy nőt! – bolondozott sértettséget tettetve.

-          Miket beszélsz, asszony?! – kiabált vissza, ezalatt Liont a derekánál átkarolva kísérte a kijárat felé haladva. – Lion két nőt tesz ki! – nevették el magukat mindnyájan, mert már nem bírták tovább. Misáék gyorsan elmentek az ajtóból, és kisiettek az épületből, nehogy lebukjanak.

-          Sziasztok! – köszönt el Lion, majd kimentek Vasisszal az iskola parkolójába, ahol összefutottak Misáékkal, de nem szóltak hozzájuk. – Holnap Viktóriával moziba mentek? – kérdezte, miközben Vasis kinyitotta neki egy fekete Audi ajtaját, ami az övé volt.

-          Uh, de barom vagyok! – kapott a fejéhez. – Megígértem, hogy holnap este elugrok hozzád.

-          Jaj, ne törődj velem, Vasis – legyintette le Lion kissé komor hangon, közben beszállt a hatalmas gépjárműbe. Nem akarta megmondani legkedvesebb barátjának, mennyire rosszulesett neki, hogy megfeledkezett róla. Egyúttal szégyellte is magát, mert úgy érezte, ez önzőség a részéről. – Viktória a feleséged, és ő az első.

-          Ez nem igaz! – rázta a fejét Vasis, majd adott egy puszit Lion arcára. – Te is olyan fontos vagy, mint Viktória, főleg amiatt, hogy jobban főzöl nála… csak vicc volt – viccelődött. – Viszont az nem, hogy jobban főzöl nála. Eh… ha lehet, ezt ne mondd neki, mert tuti leszedi a fejem – vakarta a fejét.

-          Nyugi, nem mondom.

-          Kösz – csukta be a kocsi ajtaját Vasis, majd ő is beszállt mellé a volánhoz. – Megígérem, bepótoljuk a holnapot – húzta magához oda Liont.

-          Ki tudja, miket főz ez a liba? – morogta ellenszenvesen Misa, aki várta, hogy vőlegénye kinyissa neki a kocsi ajtaját, eközben nézte, ahogyan Vasisék elhajtanak az Audival.

Másnap délben kelt ki az ágyból Lion, imádott sokáig aludni. Hosszú haja kissé kócosan állt. Szemei álmosan csillogtak, melyek legelőször az ágya melletti asztalon lévő órára pillantottak. Nehézkes mozdulatokkal mászott ki az ágyból, miután megnézte az időt, ami tizenegy órát mutatott. Magára vette kék köntösét, majd lement a konyhába, ahol már javában készült az aznapi ebéd.

A konyhában tevékenykedő magas férfit Sihai Koenmának hívták. Az ötvenkét éves férfinak hasáig érő hosszú és ősz szakálla volt. Lapockáig érő, egyenes és teljesen ősz haját ugyanolyan alacsony copfban hordta, mint Lion, aki egyben a lánya volt. Ugyanakkor igen befolyásos emberként volt ismert az egész országban. Ő vezette a Nemzetközi Kapcsolatok Minisztériumát. A lány soha nem árulta el senkinek, még a közeli barátainak sem az apukája munkáját. Nem akarta, hogy csak azért barátkozzanak vele, mert az apukája olyan fontos ember. Amikor felfigyeltek arra, hogy az apja és az ő neve egyforma, mindig azt mondta, csupáncsak névrokonok, s az ő apukája egyszerű üzletember, aki Tokióban dolgozik egy cégnél. Természetesen tudott erről az apja, sőt, nagyon is bölcs dolognak tartotta lánya gondolkodását. Ezért mindent megtett, hogy ez a titok ne kerüljön napvilágra.

-          Jaj, hogy nekem milyen imádni való apucikám van – ölelte meg szorosan Lion az apukáját, aki nyomban viszonozta a kedves gesztust. – Ígérem, holnap én főzök.

-          Rendben, aranyom, és hogy alukáltál? – kérdezte mézesmázosan az apuka.

-          Jól.

-          Láttam az év végi jegyeidet. Apuci nagyon büszke a pici lányára – puszilta homlokon Koenma Liont. – Anyádnak is telefonáltam, és ő is nagyon boldog volt.

-          Nem értem, hogy hagyhatott el azért az undok pasiért? – morogta.

-          A múlton felesleges rágódni, picim, én nem haragszom rá.

-          Én sem haragszom amiatt, hogy elhagyott téged, viszont az a férfi nagyon is dühít – hajtotta a fejét apja mellkasára.

-          Tudom… tudom, nem is azért mondtam. Á, ma mész edzésre, nem? – váltott témát Koenma.

-          Igen.

-          És ha jól tudom, Vasis átugrik hozzád estére, nem?

-          Viktóriát viszi moziba, úgyhogy elmarad a dolog. Ez már a sokadik eset volt… – sóhajtott Lion. – De mondta, hogy bepótoljuk.

-          Nem akarlak elkeseríteni, de…

-          Igen, tudom, apa – vágott közbe. – Tegnap eldöntöttem, mától eltávolodok tőlük, sőt! Minden akkor kezdődött, miután Vasis és Viktória összejöttek, aminek már három éve. Rá egy évre, Yuki meg Jin jött össze. Ahogy telt az idő, úgy távolodni kezdtek tőlem. Most ért meg bennem az a tény, hogy felesleges erőlködnöm tovább.

-          Helyes, de azért ne szakítsd meg velük teljesen a kapcsolatot, hiszen a barátaid.

-          Igen, apa. Úgy tűnik, nekik ennyit ér a kilenc évnyi barátságom. Fel is hívom Vasist, hogy ne jöjjön értem.

-          Juj, majdnem elfelejtettem! – kapott a fejéhez Koenma. – Van egy meglepi a számodra!

-          Mi az!? – jött izgalomba Lion, miközben felnézett, s apja barna szemeivel találta magát szembe, melyek titokzatosan csillogtak.

-          Gyere velem – húzta magával a lányát Koenma, majd kimentek az udvarra, ahol egy gyönyörű, fekete színű Mazda terepjáró állt. – Ez a tied! – adta át a kocsi kulcsait lányának. – Megérdemled, kicsim!

-          Apa… – döbbent le. – Apa, te annyira… – ölelte meg ismét az apukáját Lion. – Köszönöm!

Lassan elérkezett a délután, s így Lionnak készülődnie kellett az edzésre, de előtte még telefonált barátjának, hogy ne jöjjenek érte. Vasis nem értette, miért nem kell érte mennie, de aztán ráhagyta a dolgot hosszas faggatózás után. A lány nem árulta el barátjának, hogy kapott az édesapjától egy új terepjárót, mert meglepetést akart neki szerezni. Háromkor elindult az edzésre. Büszkén és magabiztosan vezette terepjáróját, és a forgalomban sem akadt gondja a vezetéssel. Nagyon hálás volt az apukájának, és szerencsésnek tartotta magát, hogy egy ilyen ember lehet az ő édesapja. Húsz percnyi autókázás után, végül odaért a harcművészeti iskolához. Amikor kiszállt a terepjáróból, meghallotta a háta mögött Vasis hangját.

-          Lebuktál! Szóval, új kocsikával ajándékozta meg apuci a pici lányát? He?! – fordult meg Lion, s látta, Vasis felé közeledik széles vigyorral az arcán. – Már éppen ideje volt, hogy kapj egy ilyen hasznos dolgot.

-          Jaja! – húzta mosolyra ajkait Lion, de legbelül egyáltalán nem érezte magát boldognak, főleg azért, amit az előbb mondott a férfi. – Mostantól nem kell hazahurcolásznia senkinek. Na indulás befelé! – indult el gyors léptekkel Lion, akit Vasis követett. – Viktória?

-          Bent van már – adta a rövid választ, közben Lion szavai jártak a gondolataiban, ráadásul észrevette, hogy nagyon távolságtartóan is viselkedik vele. Máskor, mindig a nyakába ugrott Lion, ha találkoztak, de ez most elmaradt.

Harcra készen állva várta a többi társával együtt Lion a mestert, aki haladó szinten kungfu és kendó edzéseket tartott. Mindenki a japán hagyománynak megfelelő kimonót viselt. A kezdők fehéret, a középhaladósok kéket, s a haladósok pedig fekete kimonót viseltek az edzések során. Lion, Vasis és Viktória hatalmas szemekkel nézett, amikor a mester mögött ugyanaz a férfi lépett be a terembe, akivel előző nap a tánciskolában találkoztak.

-          Üdvözöllek benneteket! – köszönt az öreg és alacsony mester, aki már lassan a hatvan felé közeledett. – Mától, új tagot köszönthetünk kis csapatunkban, akit Maitake Kuniuminak hívnak!

-          Üdv, mindenkinek! – hajolt meg. – Maitynak szólítsatok, és örülök, hogy itt lehetek!

-          Ne igyál előre a medve bőrére, pajtás – köszörülte meg torkát a mester. – Mindenkinek van egy párja, és mivel Lionnak nincs, ezért ő lesz a te párod az edzéseken…

-          Huhuu! – zsivajgott fel mindenki a teremben.

-          Ő a legjobb tanítványom Vasis és Viktória mellett. Emellett, olyan erősek, hogy senki nem meri őket kihívni, így egymással kénytelenek harcolni – magyarázta a mester. – A köztük lezajló harc általában élesben megy. Természetesen nem szokott elfajulni a dolog nyolc napon túli sérülésekig. Gondolom, most azt kérded magadtól, hogyan lehetséges úgy harcolni élesben, hogy eközben ne okozzunk súlyos sérüléseket az ellenfelünknek? A kérdésre a választ, majd az óra végén kaphatod meg, ha egyáltalán képes leszel addig talpon maradni – jegyezte meg kissé gonoszul.

Az edzést bemelegítéssel kezdték, ami legalább fél óráig tartott. A bemelegítés után mindenki a párjával gyakorolhatott, ami igen érdekesnek bizonyult, mivel Lion most nem a mesterrel gyakorolt. Kíváncsian várták, mit fog tenni a lány Maityval.

-         Szia! – köszönt halkan Maity. – Ki hitte volna, hogy itt is összefutunk.

-         Remélem, felkészült? Nem leszek kíméletes – suttogta Lion vészjósló hangon.

Minden teketóriázás nélkül Lion támadni kezdte Maityt, aki nagyon ügyesen védekezett. Eközben mindenki izgatottan figyelte, ahogyan ők ketten küzdöttek. A férfi megunva a védekezést, ő is támadásba lendült. Könnyed mozdulatokkal védte a támadásokat a lány, aki néhány perccel később úgy döntött, élesben folytatja a harcot. A mester és a többiek nyomban észrevették, a küzdelem élesre fordult. Végül Lion nyert, ugyanis sikerült úgy elkapnia ellenfelének a nyakát, hogy a földre terítette. Maity elég nagyot csapódott háttal a földnek, miközben éles fájdalmat érzett a nyakában.

-          Szinte karcolás nélkül úszta meg – jegyezte meg döbbenten a mester Maityra pillantva. – Úgy tűnik, megvan a megfelelő társad, Lion. Mostantól vele fogsz edzeni a jövőben.

-          És meddig „élvezhetem” az úr társaságát? – kérdezte Lion cinikusan.

-          Sokáig! – felelte a mester. – Ezek után rájöttél, fiam, miért nem szenvednek súlyos sérüléseket az éles küzdelmek során a legjobb tanítványaim? – kérdezte mosolyogva Maityt.

-          Ha két profi küzd meg egymással, általában nem tudnak egymásban kárt tenni. Ebben az esetben, a végső győzelem az egyik fél számára… csak gyilkolás árán érhető el.

-          Pontosan, fiam! Egészségetekre! Mára elég volt az edzésből! – nézett mindenkire az öreg mester. – Sajnálatos módon, közbejött egy dolog. Viszontlátásra! – sietett el.

***

-          Nem értem, mi bajod velem, Lion, de örülnék, ha ezt az egészet tisztázhatnánk – sóhajtott rosszkedvűen Maity. – Én soha nem mondtam rád semmi rosszat.

-          Áh, nem?! – tette felháborodva csípőre a kezeit Lion. – Igazán észhez téríthetné a csaját! Az idegeimre megy!

-          Örülnék, ha nem sértegetnéd a menyasszonyomat – tette ölbe kezeit sértődötten.

-          Elég legyen! – szólt rájuk szigorúan Nakano tanár úr.

A Maityval való beszélgetés óta, két hónap telt el. Éppen a folyosón ácsorgott unottan Lion, amikor Maity odalépett hozzá mosolyogva, amitől a falra tudott volna mászni. Na tessék, már csak ez hiányzott neki, gondolta magában.

-          Végre elcsíptelek! Angolon szeretnélek bent látni. Attól, hogy felmentésed van belőle, nem jelenti azt, hogy nem kell ott lenned – jelentette be Maity vidáman.

-          Mi?! – hűlt meg a vér Lion ereiben. – Fúj! Tuti, hogy NEM!

-          Deeee bizoooony! Pápá! Angolon találkozunk! – nyargalt tovább.

-          Cseszd meg az anyádat angolosan! – káromkodott bosszankodva Lion, közben látta, ahogy Koizumi és néhány lány odamegy Maityhoz.

-          Maity tanár úr! Mit akart magától az a kis ribi? – kérdezte az egyik lány.

-          Ribi? – kérdezett vissza értetlenkedve az angoltanár. – Milyen ribi?

-          Az, akivel az előbb beszélt – mondta Koizumi. – Tetszik tudni, az a lány elégé könnyűvérű, és folyton rossz társaságban van.

-          Ráadásul ronda is! – vágta be egy másik lány.

-          Drogosokkal és alkoholistákkal lóg együtt iskola után – folytatta Koizumi. – Sőt, a jegyei is nagyon pocsékok, iszonyatosan buta. Néhány tantárgyból fel is van mentve, például angolból.

-          Meglehetősen szabadszájú is – vágott közbe egy harmadik lány is. – Jobban jár, Maity tanár úr, ha kerüli őt. Még a végén, magára mászik. Egyszóval, undorító és gusztustalan!

-          Értem – bólintott egyet Maity. Értetlenül állt a dologgal szemben. Furcsállta, hogy a többi diák, legfőképpen a lányok, mennyire utálják és lenézik Liont. Ráadásul az elmúlt időszak ismeretei és tapasztalatai alapján, nem úgy tűnt, mint akinek problémái lennének a tanulás vagy bármi más terén, sőt. Néhány nappal ezelőtt, a kezébe vette a helyi hetilapot, amelyben a lány egyik barátja szerepelt, aki sikeresen megnyert egy igen bonyolult pert Tokióban. – Ideje bemennetek az osztályba! – Szólalt meg a szünet végét jelző csengő.

Kínkeserves mozdulatokkal ment a padjához Lion, már előre rosszul volt az angolórától. Már bánta, hogy nem ment ki az udvarra, mert így legalább nem csípte volna el őt Maity. Néhány perccel később az angoltanár meg is érkezett, s a lányok azonnal olvadozni kezdtek. A lányokkal ellentétben, a fiúk nem éppen barátságosan néztek rá, ha ölni lehetett volna egy pillantással, Maity már legalább százszor meghalt volna. Mihelyt meghallotta az első angol szót Lion, máris felnyögött egyet kínjában, majd gyorsan befogta a füleit, s így legalább már nem hallott semmit. Az angoltanár szinte azonnal észrevette a dolgot. Miközben magyarázta az órai anyagot, odament hozzá.

-          Vedd le szépen a kacsóidat a füleidről – húzta le Lion kezeit a padra Maity. – Azért nem olyan borzalmas nyelv az angol – folytatta angolul a mondandóját.

-          Hagyjon már! – lökte el magától Lion az angoltanárt.

-          Elnézést! – nyitott be Nakano tanár úr az osztályba. – Lionért jöttem. A tudomásomra jutott, hogy az egyik tanárjával meglehetősen modortalanul viselkedett – hadarta. – Szedd magad, Lion! Elegem van belőled! Már megint csinálod a fesztivált! – emelte meg kissé hangját.

-          Tanár úr! Maity tanár úrral is szemtelen és durva volt Lion! – árulkodott Koizumi.

-          Oh, valóban? – húzta fel egyik szemöldökét. – Akkor fáradjon velem ön is, Maitake! Mindhárman kimentek az osztályból és a tanári felé vették az irányt. – Te maradj kint, Lion, majd szólok, amikor bejöhetsz – mentek be Maityval az üres tanáriba. – Mi történt, Maitake?

-          Először is, megmondtam neki, vegyen részt angolórán – magyarázta -, erre ő befogta a füleit, hogy ne halljon semmit. Odamentem hozzá és levettem a kezeit a füleiről. Attól, hogy fel van mentve…

-          Elég! – fojtotta fiatalabbik kollégájába a szót. – Azt ajánlom, ne szálljon rá, hagyja őt békén! Különben, velem gyűlik meg a baja! – fenyegetőzött halkan. – Van elég gondja az idióta osztálytársaival, nem kell, hogy még egy tanár is zaklassa!

-          Miért védi annyira? Miért kell vele kivételezni? Nem ártana neki egy kis nevelés – vált komorabbá Maity hangja.

-          Tegye azt, amit mondok! – parancsolta szigorúan. – Lion elmondta nekem, mit mondott neki a menyasszonya… Mondhatom, nagyon intelligens egy hölgy – váltott lenéző hangstílusra Nakano tanár úr. – Nem ártana neki egy kis nevelés – vágott vissza cinikusan. – Menjen a szemem elől! És küldje be Liont – viharzott ki a tanáriból Maity, majd pillanatokkal később a lány lépett be az ajtón. – Ne aggódj, elrendeztem a hülye gyerek fejét. Nem kell többet bemenned angolra – tette egyik kezét Lion hátára. – Azért hívtalak, mert a gépemmel valami nincs rendben…

-          Hol van a beteg? – bohóckodott. Leült Nakano tanár úr helyére Lion és elkezdte vizsgálni a számítógépet. – Lássuk csak…

Kiderült, a gép vírusos lett, így egy nagyobb víruskeresést hajtott végre Lion, időközben a vírusirtó automatikusan jelezte a fertőzött területeket. Miután megtörtént a vírustalanítás, ismét felülvizsgálat alá vonta a gépet. Az idő annyira elment, hogy addigra már kicsengettek. Ahogy asztalához közelebb lépkedett Maity, meglepetten vette észre, valójában azért lett behívatva a tanáriba a lány, mert a segítsége kellett. Szó nélkül foglalt helyet Lion mellett az angoltanár, akinek az asztala pont Nakano tanár úr asztala mellett helyezkedett el.

-          Te nagyon nagy varázsló vagy, Lion – lépett oda egy bajszos férfi, aki történetesen az iskola informatikatanára. – Mi a beteg problémája?

-          Megfázott, most adtam neki egy kis antibiotikumos kezelést – mondta komoly hangon Lion.

-          Mondom én, hogy nagy varázsló vagy!

-          No, kéretik szépen, a beteg már nem beteg! – jelentette be. – Mondja meg az oszinak, hogy minden rendben van – állt fel a székről Lion, ezután fáradt léptekkel haladt ki a tanáriból.

-          Bárcsak az angol menne neki így – jegyezte meg Maity csípősen az informatikatanárra nézve, aki ennek hallatán felnevetett.

-          Ki mondta ezt a baromságot, he?

-          Ő maga mondta, hogy gyűlöli az angolt.

-          De az még nem azt jelenti, hogy nem tudja – nevetett tovább. – Lion négy nyelvet beszél, és ebből két nyelvet felsőfokon, a másik kettő az anyanyelve. Angolból és románból van felsőfokúja, a magyar meg a japán az anyanyelve. Na, nekem mennem kell!– sietett el.

Maity jó ideig dermedten nézett maga elé, alig tudta elhinni az előbb hallottakat. Ki hitte volna róla, hogy ennyire okos? Aztán eszébe jutott a napló. Gyorsan előkereste a múlt évi naplóját az osztálynak. A szája is tátva maradt a jegyek láttán, most már teljesen biztos volt abban, az osztálytársai rettenetesen félreismerik Liont.

-          Valami gond van, Maitake? – zökkentette ki Nakano tanár úr gondolataiból Maityt.

-          Miért utálja Lion az osztálytársait? – kérdezte.

-          Azt hittem, azt kérdezi, Maitake, miért utálja az osztály Liont? – ült le a helyére. – Mi történt? Csak nem a „madarak csiripeltek” valamit?

-          Részben – nyögte ki szégyenkezve Maity. Rettenetesen megbánt mindent, legfőképpen azt, hogy nem állt ki a lány mellett, amikor a menyasszonya olyan lekezelően beszélt vele a tánciskolában. – Egy biztos, oka van a tetteire.

-          Nagyon is – bólogatott Nakano tanár úr. – Az egész még akkor történt, amikor elsős volt. Sok lánnyal ellentétben, ő nem sminkelte és cicomázta magát, meg hát, elég fiús is volt, na persze… most is az – fogott bele a kissé hosszú történetbe. – Egy alkalommal ezt az osztálytársai a szemére is vetették. Igen, még a fiúk is. Sőt, a fiúk mondták is neki, hogy elég ronda és csúnya így. Lion nagyon sértve érezte magát, ezért visszavágott. A lányoknak azt mondta, nem hajlandó bohócot csinálni magából, úgy mint ők. A fiúkkal meg közölte, egyik sem méltó arra, hogy szépnek mutassa magát.

-          Gondolom, ezzel nincs még vége a történetnek – nézett kollégája szemeibe Maity.

-          Talált… süllyedt – sóhajtott fel, közben megdörzsölte egyik kezével a nyakát. – Az osztálytársai megtudták, hogy retteg a darazsaktól, és ezt kihasználva akartak bosszút állni, ami sikeresen végre is lett hajtva.

-          Ez borzalmas! – szörnyülködött Maity. – Miért baj az, ha valaki nem sminkeli és cicomázza magát? Ráadásul egy iskola nem arra való, nem alkalmas hely az ilyesmire! És attól, hogy egy lány még jól állhat neki a fiús viselkedés, sok ilyennel találkoztam már. Egyébként iskolán kívül… khm… – köhintett egyet zavartan. – Nagyon vonzó, és meglehetősen jól öltözködik. Igaz, iskolán kívül sem sminkeli magát annyira, de nem is kell rá több, mert így is szép. Csak a száját rúzsozza vagy szájfénnyel kikenni… meg a szemeit szokta kihúzni.

-          Hmm, ha nem ismerném, azt mondanám, szerelmes belé – vakarta fejét kissé meglepetten Nakano tanár úr. – Jól megfigyelte őt!

-          Hát örök vakságot nem fogadhatok – vakarta a fejét elpirulva Maity. – Hogyan álltak rajta bosszút?

-          Néhány óriásdarazsat beletettek egy terráriumba, amit aztán bevittek az egyik biológia-szertárba. Van az osztályban egy fiú, akinek a szülei rovarirtással foglalkoznak. Az a fiú tudta jól, hogyan lehet biztonságosan befogni néhány óriásdarazsat.

-          Azoktól én is rettegek – hajtotta le a fejét. – Ki ne rettegne egy olyantól, aminek már egy harapása vagy csípése halálos.

-          Liont becsalogatták a szertárba, majd bezárták. Amikor meglátta az akváriumban a darazsakat, ordított és üvöltözött. Percekig könyörgött, hogy engedjék ki, de nem tették meg. Én engedtem ki onnan. Még éppen időben értem oda, és sikerült fülön csípni az egész társaságot, mielőtt leléptek volna.

-          Azt akarja mondani, ott is akarták hagyni?! Ki tudja, meddig raboskodott volna a szertárban, ha ön nem veszi észre a dolgot?

-          Amikor kiszabadítottam, teljesen sokkos állapotban volt. A kórházban tudták csak helyrehozni.

-          Milyen gonoszak – temette kezeibe az arcát Maity.

-          Koizumi, Tanaka, Otani, Nakao és Ishikara ellenezte a dolgot. Szép lassan sikerült Lionnak teljesen kívülállóvá válnia, így nem lehetett róla semmit sem tudni. Akiről meg nem tudnak semmit, arról sok téves dolgot szoktak pletykálni. Akikről azt hiszik a többiek, hogy drogosok…

-          Tudom – szakította félbe. – Valójában nem azok, és nem is akárkik. Ők a város befolyásos emberei közé tartoznak. A múltkor olvastam is az egyik barátjáról a helyi hetilapban. Azon fogok lenni ezek után, hogy segítsek neki, amiben csak tudok – mondta eltökélten Maity.

A nap kellemesen sütött, miközben a lágy szellő simogatóan fújt. Maity az iskola udvarán levegőzött, épp lyukasórája volt, gondolta, kihasználja az alkalmat a levegőzésre. Két hete már annak, hogy megtudta az igazat Lionról. Azóta is törte a fejét azon, hogyan békíthetné ki őt. Séta közben, akaratlanul fültanúja lett egy beszélgetésnek. A beszélgetés közepette elhangzott Lion neve is. A három fiú azon tanakodott, hogy sikeresen használ-e majd a méheket csalogató szer, ami a lány ruháira lett ráfújva. Maity gondolkodás nélkül az iskolai uszodához szaladt. Tudta, Lion a testnevelés óra helyett hetente egyszer inkább úszni jár. Nagyon bízott abban, hogy még időben sikerül őt megmentenie a méhektől. Az uszodához közeledve sikítást hallott, azonnal a hang irányába kezdett futni. Hirtelen ijesztő látvány tárult a szeme elé. Több ezer méh vette üldözőbe a lányt, aki közben fejvesztve próbált elmenekülni előlük. A lehető leggyorsabban elébe ugrott, majd egész testével próbálta őt takarni.

-          Nyugodj meg! – próbálta jobban eltakarni a megrémült lányt Maity. – Nézd, nem is akarnak bántani minket – húzta mosolyra a száját, amikor észrevette, hogy a méhek rászállnak, s nem csípték meg őt. – Úgy tűnik, te lettél az új méhkirálynőjük – viccelődött.

-          Jé, ezek tényleg nem azért szálltak rám, mert halálra akarnak marni – bontakozott ki lassan a védelmező ölelésből Lion. – De miért szúrtak ki a méhek maguknak engem? – értetlenkedett, miközben maga elé emelte egyik kezét vízszintesen, amelyen legalább húsz vagy harminc méhecske lehetett. Óvatosan végignézett magán. Látta, rengeteg méh veszi körül, és biztos volt benne, hogy kétszáznál is több van rajta – Aztaaa, tele vagyok méhekkel! Uhuuu, de te sem panaszkodhatsz – nevette el magát, amikor meglátta, hogy a férfin is legalább száz, vagy annál is több méhecske van.

-          A ruháidat befújták egy olyan szerrel, ami magához csalogatja a méheket. Ahogy látom, jó sok szert kaptál a ruháidra, túlságosan is sokat – nézett körbe. – Egek, mennyien vannak, de legalább nem bántanak.

-          Még szerencse, hogy nem azok az Afrikából származó vadméhek, akkor már tuti nem élnénk. Kik szabadították rám a méheket?

-          Három fiú, akik az osztálytársaid, legalábbis egy ideig… Remélem, sikerül elérnem azt, hogy kicsapják őket innen – szűkültek össze Maity szemei dühösen, s már az a kedves mosoly is eltűnt az arcáról. – Ha nem hallom meg őket, és nem sietek a segítségedre, talán már nem is élnél.

-          Hát… igen – bólintott Lion. – A rengeteg méh láttán teljesen megrémültem, és a tetejében engem szemeltek ki maguknak.

-          Kész csoda ez az egész. Most mit tegyünk? – kérdezte Maity, ugyanis semmi ötlete nem volt.

-          Mivel a ruháim vonzzák őket, ezért meg kell szabadulnom tőlük. Ideje vetkőznöm – vörösödött el Lion feje. Lassan és óvatosan vetkőzni kezdett, szinte minden egyes ruhájától megszabadult, anélkül, hogy a méhek megcsípték volna. A melltartója és a bugyija maradt rajta egyedül. – Most te jössz! Utána menjünk be az uszodába.

-          Rendben – fogott neki a vetkőzésbe Maity.

-          JESSZUSOM! – kiáltott fel a történelemtanár, aki véletlenül keveredett oda.

-          Kérem, ne féljen, tanárnő! Nem bántanak! – nyugtatta meg Lion a tanárnőt. – Telefonáljon a tűzoltóknak, siessen! – Szó nélkül visszaszaladt az iskolába a történelemtanár a lehető leggyorsabban, eközben a férfi is végzett a vetkőzéssel. – Hm, milyen szexisek vagyunk mi ketten! – bolondozott, amikor meglátta Maityt egy szál alsónadrágban.

-          Elmehetnénk modelleknek is – tért vissza a régi mosolya a férfinak. – Lassan induljunk be az uszodába, ahol fejest ugorhatunk a medencébe. Legalább egy kicsit fürödhetünk.

-          Jah, így is büdösek vagyunk – léptek be az uszodába, mialatt tovább bolondoztak. – Legalább két hónapja nem fürödtem, és a tetveim is rendesen elszaporodtak.

-          Áh, nekem bolháim vannak, és már olyan régen fürödtem, hogy leprás lettem – ugrott fejest a medencébe Maity, akit a lány is követett.

-          Szegény méhek – mondta Maity, miután feljöttek a víz alól, és látta a döglött méheket a vízben. – De legalább nem sok pusztult így el.

-          Én is sajnálom őket, de valahogy meg kellett szabadulni tőlük.

-          Bocsáss meg nekem, amiért bántottalak – úszott közelebb Lionhoz Maity.

-          Ugyan, nem is bántottál – nézett az angoltanár igéző szemeibe.

-          Továbbra is ilyen közvetlen maradsz velem? Örülnék neki, ha igen.

-          Uh, tényleg… – kapott a fejéhez Lion. – Most jut eszembe, egy ideje tegezlek téged. Mindegy! Legyen, ahogy akarod, Maity.

-          Köszönöm! – ölelte át Liont a vízben. – Ígérd meg, Lion, hogy a többiek előtt is közvetlen leszel velem, és azért néha bejössz hozzám angolra. Ennyi jár nekem!

-          Rendben, Maity, de te találod ki a sztorit a többieknek.

-          Végre! Csakhogy megtaláltalak titeket! – pillantotta meg Maity és Lion Nakano tanár urat a medence szélén. – Minden rendben van veletek? – kérdezte aggodalmasan.

-          Igen! – felelték egyszerre.

A három fiú hamarosan ki is lett csapva az iskolából, sőt, két év felfüggesztést is kaptak a bíróságon. Az iskola feljelentést tett ellenük mások életének veszélyeztetéséért.

Lion apukája rettenetes haragra gerjedt fel. Ennek fényében, titkon elintézte, hogy a fiúk felnőtt korukra még hét évig tartó börtönbüntetést kapjanak.

Lion egyre jobban összebarátkozott Maityval az idő múlásával, amit a többiek hamar észrevettek, főleg azok a lányok, akik teljesen odáig voltak érte. Természetesen kérdőre is vonták az angoltanárt a diáklányok. Elmondta nekik a férfi, hogy már régóta ismerik egymást, és egyáltalán nem okoz neki gondot a viselkedése.

Az év során tartotta a távolságot a barátaival szemben Lion, s egyre ritkábban találkoztak. A tánciskolában és az edzéseken találkoztak csak jóformán. Ha valami összejövetelt is rendeztek, arra sem ment el. Mielőtt találkozhattak volna, folyton-folyvást le lett fújva az egész, mert valakinek közbejött valami magánéleti esemény, legyen az jó vagy rossz. Ami a legjobban fájt neki, hogy teljesen elfelejtették a születésnapját, azon a napon csak az apukája és az anyukája köszöntötte fel. Lassan elérkezett a nyár eleje és a harmadév vége is. Lázasan készülődött a vizsgákra, miközben azt tervezgette, mit fog csinálni a nyáron.

-          Szia! – köszönt Maity az iskola egyik lépcsőjén ülő Lionnak. – Eljössz a kosárlabda-bajnokságra?

-          Nem – felelte tömören.

-          Naaa… gyere már el – kérlelte, időközben leült a lépcsőre. – Nem akarok egyedül lenni.

-          Jó, rendben, de csak azért, mert Misa nem lesz ott veled – adta be a derekát Lion.

-          Kár, hogy nem jöttök ki egymással. Most lesz Koizumi szülinapja, neked mikor van?

-          December hatodikán.

-          Úgy tudom, a névnapod két napja volt. Sajnos, közbejött valami… de tessék! – nyújtott át egy kis dobozkát Maity a lánynak. – Boldog névnapot! És mivel a szülinapodon nem köszöntöttelek fel, ma elviszlek egy cukrászdába.

-          De cuki vagy! – ölelte meg Lion a férfit, majd adott neki egy puszit az arcára. – Kedves tőled, hogy így törődsz velem. Mivel érdemeltem ezt ki? – nyitotta ki a dobozt, amely egy zafírköves hajdíszt rejtett. – Jaj, ezt nem kellett volna, biztosan drága lehetett. Nagyon szép!

-          Semmiség! Veled nagyon jókat lehet beszélgetni – felelt a kérdésre. – Sokkal érettebb vagy a többieknél, még nálam is. Meg hát, semmi kedvem megválni egy olyantól, aki jól főz – kezdett viccelődni. – Ha már főzöl nekem, jó lenne, ha mosnál és takarítanál is rám.

-          Fene a szádat! – nevette el magát Lion, de közben szomorú is volt, mert Vasis jutott az eszébe. Előző nyáron, amikor Vasis utoljára vitte őt haza a kocsijával, ő is megjegyezte, hogy milyen jól főz. – Ízlett a bolognai spagettim? – kérdezte.

-          Nagyon finom volt. Köszi, hogy meghívtál kajálni hozzátok – hálálkodott. – A szüleid hol dolgoznak? Sosem szoktam őket látni.

-          Apa üzletember, és egy cégnél dolgozik. Anya meg Magyarországon él az élettársával, akivel hátaslovakat tenyésztenek.

-          Mondj már valamit magyarul, kérlek! Tudom, hogy két anyanyelved van, és az egyik a magyar.

-          Gondolom, azt is tudod, hogy románul és angolul is tudok – csapta össze kezeit, mire Maity bólintott egyet. – Köszönöm szépen a törődést! – szólalt meg magyarul.

-          Furcsa így hallani téged.

-          Azt mondtam magyarul, hogy köszönöm szépen a törődést.

-          Hogyan mondják, hogy… szívesen?

-          Szívesen – fordította Lion magyarra a szót.

-          Szí… vesen! – mondta ki az első szót magyarul Maity.

-          Ügyes vagy! – dicsérte meg – Már tudsz is egy nagyon szép szót magyar nyelven.

-          Mennem kell… Otani kihívott egy visszavágóra – állt fel. – A múltkor rendesen kikapott tőlem kosárlabdából. Délután találkozunk – tűnt el a lépcsőfordulóban Maity.

-          Most azt hiszed, menő vagy?! – lépett oda Lionhoz néhány lány, akik a Maity Klub tagjai voltak. – Nem hagyjuk, hogy a tied legyen! – heveskedett egy szemüveges lány.

-          Hülyék! – intette le őket Lion. – Pont ti vagytok azok, akik bűnt követnek el, és nem én – húzta gonosz mosolyra az ajkait. – Menyasszonya van!

-          MI!? – kiáltottak fel egyszerre a lányok.

-          Ez van, ezt kell szeretni – gonoszkodott tovább. Tudta, ezzel most rendesen elkeserítette a lányokat. – Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg őt!

Hamarosan feloszlott a Maity Klub, sok lány nagyon elkeseredett a hír hallatán. Ennek fényében, minden lány tartózkodóan viselkedett Maityval, aki egyáltalán nem bánta a dolgot.

Az iskolának vége lett, és a látszat kedvéért, most is be kellett járnia nyáron az iskolába Lionnak. Egy meleg nyári napon a városban vásárolgatott. Az apukájának vett valami szép ajándékot a születésnapjára. Vásárlás után betért egy bisztróba, ahol meg akart inni egy hűsítő rostost, de mielőtt rendelhetett volna, meglátta Maityt, aki teljesen részegre itta magát.

-          Maity, mi történt veled? – ment oda hozzá Lion.

-          Misa elhagyott! – folytak a férfi könnyei. – Egy másik… férfi miatt tette ezt velem – nyögte ki nehezen. – Nagyon fáj! – zokogta el magát.

-          Jól van…! – ölelte át a lány, mire Maity szorosan hozzábújt. – Gyere velem, hazaviszlek! Jobb lesz, ha nálam leszel egy ideig.

-          Ne… ne… nem akarom Misát látni és az új vőlegényét! – beszélt félre. – Már nem hozzám akar jönni! – segítette fel Lion, azután kimentek a férfi kocsijához.

-          Még szerencse, hogy nem autóval jöttem – segítette be az angoltanárt a kocsijába. – Tuti nem vezetsz ilyen állapotban – ült be a volán mögé Lion, majd hirtelen megcsörrent a telefonja. – Szia, Jin! Sajnos, nem jön össze a találka, közbejött valami.

-          Ne már! – dohogott Jin a telefonban. – Sosem jön össze egy találka sem, mert mindig van valami dolga valakinek.

-          Először is, nem nekem jön mindig közbe valami – kezdte Lion kíméletlenül osztani az észt. – Másodszor, elegem van belőletek!

-          Nem azért, de te vagy mostanság furcsa! – fortyant fel. – Semmit nem szólsz jóformán, ha együtt vagyunk táncon, és ahogy hallom Vasiséktól, edzésen sem vagy valami bőbeszédű. A tetejében, nem is vagy közvetlen, mint voltál! Mi az a fontos dolog, ami olyan halaszthatatlan?

-          Folyton-folyvást nekem kellett alkalmazkodnom a hülye magánéletetekhez! – borult ki a bili Lionnál. – De ez még nem elég… A tetejében… mindig én maradtam hoppon! Most először nem érek rá, és máris az egekben ugráltok! Bezzeg, ha ti nem értek rá, akkor az én nevem, kuss! Hozzáteszem, nem én vagyok az, aki nem vesz tudomást a másikról! – emelte egyre hangosabbra hangját. – Milyen érdekes… volt a szülinapom és a névnapom is, és lám… mindenki elfeledkezett róla! Senki nem köszöntött fel! Még annyit sem mondtatok, hogy menj a picsába! Elegem van belőletek! Ezentúl… nem akarlak titeket látni! Nem csak nektek van magánéletetek, hanem nekem is! Semmi közötök a dolgaimhoz, én sem szoktam belepofázni a ti ügyeitekbe! Naaa… tisztelt ügyész úr, mit tud felhozni a védelem érdekében?! – adta meg a végső csapást Jinnek.

-          Nekem most dolgom van – mondta egészen halkan Jin, majd lerakta a telefont.